vissza a főoldalra

 2009.09.18. 

A középszerűség kora

Beszélgetés dr. Bíró Zoltán irodalomtörténésszel, az MDF első elnökével

– 1979-ben rendezték meg Lakiteleken a fiatal írók találkozóját. Ez a „Lakitelek” mennyiben volt előzménye az 1987-es „nagy Lakiteleknek”?

 – Abban az értelemben volt előzménye, hogy itt is lehetett hallani ellenzéki hangokat és abban az értelemben, hogy Lezsák Sándor vállalkozó szelleme és szervezőkészsége mindkét rendezvényben fontos szerepet játszott. Ugyanakkor nem volt a ’87-es találkozó a folytatása a 8 évvel ezelőtti írókonferenciának. Azért sem, mert az utóbbi szereplői főleg fiatal írók voltak, s ideológiai szempontból nem volt annyira homogén az akkori társaság, mint az 1987-es. Igaz, akkor is jelen voltak az ún. urbánusok, de ottani szerepük marginális volt. Meghívtuk Vásárhelyi Miklóst, aki nem jött el, Konrád Györgyöt, aki eljött. Tudtuk róluk, hogy más platformon állnak, s nem is olvadtak be a népiek körébe. 1979-ben viszont egy fiatalos szembenállást tapasztalhattunk a hatalommal szemben. A fiatal írók találkozója azért volt fontos mozzanata a rendszerváltás előtti szellemi „csatasorozatnak”, mert egy nagyon hosszú küzdelem, alkufolyamat után jöhetett csak létre és hatalmas visszhangja volt. Nem csak itthon, hanem a magyar emigráció körében is. Például Bécsben is megjelent erről egy híradás.

 – Tudtommal volt egy határon túli felszólaló is 1979-ben, akinek beszéde pont ezért nem került be a Forrás azévi szeptemberi számába.

 – Egy erdélyi magyarról, Farkas Árpádról van szó. Ő egy verset mondott Lakiteleken. Nem is nézték jó szemmel, hogy átjöhetett és felszólalhatott. Más külhoni részvevőről nincs tudomásom.

 – Egy tévés szöveget átírva: ez a találkozó nem jött volna létre, ha nincs Bíró Zoltán, aki az engedélyezésben segített Lezsák Sándornak. Ön a minisztérium Irodalmi-, Sajtó és Tájékoztatási főosztályának vezetője volt akkoriban. Ez milyen feladatokkal járt?

 – Az akkori művelődésügyi miniszter, Pozsgay Imre nevezett ki a főosztály élére. Eleinte nem akartam elvállalni a feladatot, mert úgy éreztem: egy államigazgatási szervezetben nincs helye irodalmi főosztálynak. Miért kéne igazgatni az irodalmi életet? Ez akkor naivitás volt részemről. Hivatalosan a főosztály a pártközpont által diktált cenzúra egyik letéteményese kellett volna, hogy legyen. Azért vállaltam el mégis ezt a szerepkört, hogy megpróbáljak olyan ügyeket előmozdítani, amelyek eltértek az Aczél-féle kultúrpolitika irányvonalától. Így gyakran szembekerültem a pártközponttal. Sok esetben meg kellett alkudni a pártvezetőkkel. Így az 1979-es lakiteleki találkozó megvalósításakor is. Abban az évben felkeresett hivatalomban egy fiatalember, Lezsák Sándor – akkor még nem ismertük egymást személyesen –, s közölte, hogy a fiatal írók tanácskozást akarnak tartani a nemzeti önismeretről. Támogattam az ötletet, de közöltem vele: a magam hozzájárulása még kevés a sikerhez. Ezért megpróbáltunk olyan embereket megnyerni az ügynek, akik befolyással bírtak. Csoóri Sándor volt, aki sokat segített nekünk; ő Illyés Gyulához közvetítette a rendezvény gondolatát, majd magát Lezsák Sándort is. Ez sikerrel járt. Jómagam pedig az írószövetség akkori elnökét, Dobozy Imrét igyekeztem megnyerni támogatónak. Dobozy ráadásul az MSZMP Központi Bizottságának tagja is volt. Dobozy érdekes egyéniség volt. Egyrészt felfedeztünk benne egy dzsentris vagányságot, másrészt azt figyelte, hogyan lehet a hatalomhoz alkalmazkodni. Dobozy mellénk állt, mondván, hogy ő Aczéllal is szót tud érteni. Így több oldalról ágáltak azon esemény mellett, ami végül csak kompromisszumok árán jöhetett létre. A 30 éves évfordulón is elmondtam az akkori alapelvet, amit közöltek velem. A pártközpont azt követelte a felszólalók körét illetően, hogy „egy magyar, egy cigány” metódust kövessük. Ez nem volt újdonság számomra. A párt magatartását jellemezte: ha már egyszer el kell fogadniuk egy ellenzéki ügyet, akkor a legalább 1:1 legyen az arány a nemzetiek és az internacionalisták között. Első komoly ügyem a főhivatalban Nagy László temetése volt. Felvetődött: ki mondhat beszédet, ki állhat a koporsó mellett. Itt is minden egyes személy esetében alkudni kellett. A ’79-es írótalálkozó létrejött, mely azért is volt jelentős, mert Illyés Gyula eljött a fiatalokhoz. Meg vagyok róla győződve, hogy Illyés akkor élete egyik legkomolyabb és legsúlyosabb beszédét mondta el.

 – Milyen kapcsolatban állt Aczél Györggyel? Voltak személyes vitái is a kulturális élet vezetőjével?

 – Hivatalos kapcsolat Aczél és a művelődésügyi miniszter, vagy a miniszterhelyettes közt volt. Én tehát hivatalosan nem érintkeztem Aczél Györggyel. Esetünkben a miniszterhelyettesnek volt nagy szerepe, akit Pozsgay ellenőrzésére tettek a posztra. Ezek a miniszterhelyettesek Aczél bizalmasai voltak, s gyakran kaptak közvetlen utasítást a pártközpontból, direkt megkerülve Pozsgay Imrét. Velem is előfordult ez. Ha például nem voltam hajlandó aláírni egy külföldi utat, mert etikátlannak éreztem, hogy valaki állami pénzen a feleségét is kivigye külföldre, akkor Aczél leszólt a nemzetközi kapcsolatok főosztályvezetőjének: szignálja ő az engedélyt. Talán négyszer találkoztam személyesen Aczéllal. Egyszer Király István – irodalomtörténész, volt egyetemi tanárom – hívott meg egy megbeszélésre, amin részt vett pl. Czine Mihály és Kiss Ferenc. Már ott voltunk, mikor bejelentette: rövidesen megérkezik Aczél György. Király Istvánnak az volt a célja, hogy a szocialistákat és a népieket kibékítse egymással. Megjelent Aczél egy rúd kolbásszal a kezében, s kedveskedően beszélgetni kezdett velünk. Később éles vita alakult ki a részvevők és Aczél között. A „kultúrpápa” azt kérte, hogy határolódjanak el a részvevők Csurkától, mert úgy tudja, a szigligeti alkotótáborban antiszemita kijelentéseket tett. Ha jól emlékszem, Lenint szidta. Mi viszont nem voltunk hajlandók ezért Csurkát elítélni. Majd egy fogadáson Aczél odajött Pozsgayhoz és hozzám, s nekünk szegezte: „mit akarnak maguk ezzel az urbánus Jelenkorral? Minek maguknak ez az urbánus Mészöly?” Egyértelmű, hogy tovább akarta mélyíteni az árkot. Mi viszont úgy véltük, hogy a Jelenkornak helye van a magyar kulturális életben. Aczélék főleg azért nem kedveltek, mert a főosztály támogatta a vidéken szerkesztett folyóiratokat. Ez volt az egyik vádpont, ami miatt eltávolítottak a minisztériumtól. Két évig tartó főosztályvezetői működésemet nem csak a ’79-es lakiteleki találkozó miatt értékelem sikeresnek, hanem azért is, mert egyszer-egyszer sikerült megakadályoznom főszerkesztők leváltását és fegyelmi büntetések kirovását. Ez csak úgy sikerült, hogy a megyei pártbizottságoknál voltak azért olyan fiatal munkatársak is, akik józanul, jóindulattal álltak ügyünkhöz s bizonyos határig partnerünkké váltak.

 – Ott volt a’79-es találkozón. Sejtette, hogy milyen felszólalások hangoznak majd el?

 – Tudtam, hogy mire számíthatok, így nagy meglepetést – Illyés páratlan hatású beszédén kívül – nem okozott nekem a tanácskozás.

 – Nem ön az első, akinek nekiszegezem a kérdést: lett-e az akkori részvevőkből nemzedék?

 – Nem lett. Az akkoriak közül különbözőző életutakat jártak be azóta, s néhányukat nem tartja már számon a közvélemény. Természetesen vannak olyanok, akiket igen, de az akkori találkozó részvevőiből szellemi értelemben nem lett nemzedék. Valószínűleg nem kedvezett a nemzedékké válásnak maga a kor sem. Korábban a maga teljes súlyával az volt Illyésék, Nagy Lászlóék köre és generációja. Ennek a nemzedéknek és külön-külön tagjainak is nagy hatása volt a társadalomra.  

– A 30. évfordulón ezt mondta Lakiteleken: „A pénz kontraszelekciója a hatalom kontraszelekciójával együtt ugyanúgy konzerválja a tudományban, az irodalomban a középszerűség uralmát, mint a pártállami évek kultúrpolitikája.” Miért jó a hatalomnak, ha a középszerűség uralkodik?

 – Mert könnyen kezelhető a középszerű ember. Komoly ellenfél középszerű egyénből, vagy csoportból nem válhat. Tekintsünk vissza, kik voltak Rákosiék nagy szellemi ellenfelei: Kodály Zoltán,Veres Péter, Illyés Gyula és Németh László. A Kádár- éra alatt pedig maga az írószövetség volt komoly ellenfél olyan prominens tagjaival, mint pl. Fekete Gyula, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc, Csurka István és Csoóri Sándor. A hatalom tudta, hogy rájuk figyelni kell, mert ha már megszólalnak, már akkor történhet valami…

 – Ma is a középszerűség diktatúráját éljük?

 – Igen, de többről van szó. Az irodalom elvesztette azt a társadalmi jelentőségét, ami korábban megvolt. Így a hatalom számára nincs már olyan súlya. Amíg a Kádár-rendszerben egy irodalmi folyóiratban megjelenő írásokat sokan figyelték, s nagy visszhangot váltott ki egy-egy dolgozat, addig ma már hiába jelenik meg egy jó munka egy havilapban, az nem számíthat a köz érdeklődésére.

 – A rendszerváltás előestéjén milyen kultúrpolitikai változásokat szerettek volna megvalósítani, s abból mi sikerült, s mi nem?

 – Fő célunk volt: szabaduljon meg a kultúra az állam és a párt cenzori tevékenységétől. Legyenek tehát függetlenek a kulturális intézmények a közvetlen politikától. A Hitel létrehozása már ennek a jegyében történt, hiszen az első független folyóirat volt abban a korban. Azt akartuk ugyanakkor, hogy a nemzeti lét és kultúra értékei kerüljenek középpontba. Ebből szinte semmit sem értünk el. Sőt ennek ellentéte figyelhető meg pl. a színházi életben.

 – Aki viszont a mai helyzetet kritizálja, arra azt mondják: cenzúrát szeretne bevezetni.

 – Nem cenzúráról van szó. Létezik egy nemzet a maga hagyományával, kultúrájával, történelmi múltjával, s ezt kéne mindenek előtt támogatni. Nem pártosan, vagy közigazgatási szerv vezetésével, hanem ösztönösen, a saját népüknek-nemzetüknek elkötelezett vezetők jó ösztönével. Olyan emberek álljanak a kulturális intézmények élén, akik érzik, tudják, hogy mit jelent a nemzeti kultúra, s annak ápolása!

 – Az intézményvezetők nem maguktól kerülnek pozícióba.

 – Jelenleg egy más eredetű, de a Kádár-érában tapasztalhatónál súlyosabb kontraszelekció érvényesül. Ha valakire azt mondják, hogy nemzeti, már önmagában is baj. Ha már megbélyegzik, hogy nacionalista és rasszista, akkor nem létezhet a kultúra területén. Jóval sunyibb és alattomosabb a mai kontraszelekciós rendszer, mint Kádár idején.

 – Átláthatóbb volt az akkori rendszer? A szovjet típusú pártdiktatúrák kiszámíthatóbbak voltak?

 – Igen. Lengyelországban erős cenzúra működött, s ki volt pontozva az a rész egy adott írásban, amit a hatalom nem engedett közölni. Így, aki ezt az írást olvasta, tudhatta, sejthette, hogy miről van szó. Nálunk nem működött hivatalos cenzúra, ez rosszabb volt, de így is ki lehetett ismerni. Az írók pedig megtanultak olyan nyelven írni, amely a hatalom számára nem adta meg a lehetőséget a támadáshoz, de az olvasóközönség számára érthető volt. Jelenleg viszont nyíltabban történik a kiválasztás, s még annyi kompromisszumkészség sincs a hatalom birtokosaiban, ami Aczélban megvolt. Aczél okosabb volt a ma regnáló utódainál, s tudta mi az igazi érték. Tudta: ha Örkénnyel, vagy Déry Tiborral tárgyal, az egy rangos szint az urbánusok körében, s ha Illyéssel, Németh Lászlóval beszélget, akkor jelentős, értékes népi írók, költők társaságában van. Nem akarom Aczélt fehérre mosni, mert ravasz volt és aljas is. Egy példa erre: miközben felbuzdította Ungvári Tamást, hogy élesen bírálja Németh László egyik könyvét, addig udvariassági látogatást tett a Németh-családnál. Ennek a ravasz, de politikai intelligenciával rendelkező embernek a helyére ma a nyílt lerohanás képviselői ülnek, akik lerombolják a magyar oktatást és kultúrát.

 – Ha már az oktatást említette: az egyházakat érintő büdzsé-tervezet szerint jövőre hittanoktatásra, valamint az ötezer lakosnál kisebb településen szolgálatot teljesítő lelkészek jövedelempótlékára egyetlen forint sem szerepel. Mi ez? Egyházellenesség, vagy a kistelepülések elleni merényletsorozat egyik része?

 – Mindkettő. Egyrészt egy ösztönös egyházellenességről van szó, másrészt ösztönös nemzetellenességről is, mert jól szervezett és erős hittel és nemzettudattal bíró közösségeket akarnak szétforgácsolni. Mindez összefügg a magyar falvak elleni pusztító magatartással.

 – Mit gondol, helyes, ha az állam kivonul a kultúra támogatásából, s átadja a helyét a magánmecenatúrának?

 – Álságos érvelésről van szó, mikor azt mondják – főleg a gazdasági kérdésekben –: az állam rossz gazda, s ezért mindent magánkézbe kell adni.

 – De ki az állam vezetője? Egy fogalom nem cselekedhet se rosszat, se jót.

 – Egyértelmű. Teljesen komolytalan a fenti érv. Az államnak igenis be kell avatkozni a piaci folyamatokba, mert ha nem, akkor saját magunk ellen dolgozunk. Nem azt mondom, hogy általában az államnak kell az egész kultúrát irányítani, de ha a folyamatok már a humánum és a nemzeti értékek érvényesülését veszélyeztetik, akkor be kell avatkozni.  

– Ha végigmegyek az utcán, azt tapasztalom, hogy egy könyvet – legyen az jó, klasszikus, vagy „limonádé” – ugyanúgy hirdetnek, mint egy mosóport. Tehát a kulturális termék áruvá silányult? Domingót, vagy Miklósa Erikát ugyanúgy reklámozni kell, mint egy akciós parizert.

 – Sajnos áruvá silányították, alacsonyították a kultúrát. A piacgazdasági koncepció egyik szegmenséről van szó. Már az Antall-kormány idején privatizálták a kiadókat, s még annyit sem tartottak meg állami kézben, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy a kulturális élet fő folyamataiba valamennyire bele tudjon szólni a kabinet a nemzeti kultúra érdekében. Olyan kulcspozícióban lévő kiadókat vittek a piacra, aminek következménye: az is áruvá válik, amit majd azok elő fognak állítani. Az árut pedig hirdetni kell, ha azt akarjuk, hogy vegyék. Ezért, amit reklámoznak, az érdekessé válik, pedig nem biztos, hogy értékes is. Az érdekesség vonzza a vevőt, így egy hatalmas aránytalanság jött létre a kulturális életben. Ezt pedig csak úgy lehet jóvátenni, ha egy központi akarat is beavatkozik.

– Azt is elmondta ön idén májusban Lakiteleken, hogy az Európai Unió lemondott az ősi nemzeti kultúrákról, az antikvitásról és arról is, ami egyedül megmenthetné: a kereszténységről. Tehát rossz lóra tettünk a csatlakozással?

 – Most is, akkor is azt mondom: nem tehettünk mást, mint hogy csatlakozzunk. Bár tudom, hogy az EU egy bürokratikus, s kizárólag a gazdasággal foglalkozó szervezet. Az unió azzal, hogy nem hajlandó bevenni alkotmánya preambulumába sem a kereszténységet, mint értéket, sem a görög és római kultúrát, leszámol Európa kulturális hagyományaival. Ebből ered, hogy így saját identitását veszíti el az EU. Ma, amikor tömeges migráció van a világban, különösen fontos lenne az identitás megerősítése.

 – Viccesen azt szoktam mondani: ahová mi akarva vagy kényszerből beléptünk, az 50- 60 év alatt felbomlik. Így a Monarchia és a szovjet blokk. Ki tudja, hátha az EU is megszűnik néhány évtized múlva…

 – Nem kizárt, hiszen működését figyelve feltűnik, hogy nincs válasza alapvető európai, s emberi kérdésekre. Olyan kérdésekre, amelyekre még Obama államának is több válasza lehet. Megfordult a helyzet. Régebben Európa olyannak mutatkozott, aki kényszerből követi csak az USA politikáját. Ma azt látjuk: kontinensünknek nincs kulturális és szellemi ereje ahhoz, hogy más földrészek felnézzenek rá. De Gaulle-ék azt szerették volna, ha egy olyan Európa jön létre, amelyik nincs kiszolgáltatva külső, s nála erősebb hatalmaknak.

 – Minden EU-tag lemondott az ősi nemzeti kultúra ápolásáról? Vagy ez csak magyar átok?

 – Sokkal inkább magyar jelenségről van szó. Az 1960-as évektől azt tapasztalhattuk, hogy a környező keleti országok meglehetősen nacionalista politikát folytattak a szocialista keretek között. Sőt egészen szélsőséges sovén hangok is voltak. Mi viszont egy olyan internacionalista kultúrát folytattunk, aminek az volt a lényege: mindent, ami nemzeti, azt háttérbe kell helyezni és/vagy gúny tárgyává tenni. Ez a tendencia folytatódott 1990 után is.

 – Ha nyer a következő választáson az ellenzék, akkor mit kéne tennie először a kulturális élet optimális mederbe terelése érdekében?

 – Akármilyen szegény alapokon áll is majd a költségvetés, megfelelő összegekkel olyan kulturális intézményeket kell támogatni, amelyek a nemzeti hagyományainkat képesek lesznek bemutatni, s előhívni azokat az értékeket, amelyek most háttérbe szorultak. De nemcsak anyagi, hanem személyi kérdéseknek is fel kell vetődniük. A kulturális politikának olyan vezetőket kell helyezni a megmaradt állami kultúraközvetítő intézmények élére, akik garantálják, hogy mindent megtesznek a nemzeti értékek ápolásáért. Azokat a folyóiratokat, színházi és zenei törekvéseket kell támogatni, amelyek minőséget tudnak létrehozni, és a nemzeti léthez való kötődésük igazolható. Ám mindennek az alapja az oktatás és a nevelés. Az oktatásban meg kell vizsgálni: mik azok az alapvető nemzeti, történelmi és kulturális hagyományok, amiket már az általános iskolában bele kell plántálni a gyerekek tudatába. Ehhez szükség van arra, hogy egy jó intézményrendszer álljon fel vagy szülessen újjá. Szükséges továbbá egy olyan kormányzati sugallat is, amihez egyetemi oktatók úgy tudnak alkalmazkodni, hogy tudják: nincsenek magukra hagyva a kulturális életben. Így meg tudják azt valósítani, amit szívük szerint szeretnének, s nem kéne attól rettegniük, hogy csak azért lehetetlenítik el őket, mert nem a hivatalosan diktált irányzathoz tartoznak.