vissza a főoldalra

 2009.09.25. 

Két pogány és két asszony között

Móricz Zsigmond: Erdély II., A nagy fejedelem c. regényéről

Móricz Zsigmond trilógiájának második kötetében, A nagy fejedelemben két nagy lélek áll Bethlen mellett, két nő: Károlyi Zsuzsanna, a feleség, a sápadt, széparcú, a közélettől szinte iszonyodó fejedelemasszony, és Báthory Anna, a világ szépsége, a korszak nagy szajhája, a nagyvonalú, emelőerejű mágnásnő. Az tény – és ezt Móricz Zsigmond nagyon pontosan tudja –, hogy a férfi életében, legyen az paraszt vagy gróf, vagy akárki, szász és magyar: a nő vagy emel, vagy rohaszt. Szóval két nő: Zsuzsa és Anna. De Bethlen mellett megjelenik a korszak egy másik nagyon nagy alakja, a magyar katolikum írástudója, Pázmány Péter, a hit bajnoka, a magyar élet jó ismerője. Milyen különös az élet: Bethlen Gábor fejedelem édesanyja katolikus volt, fia, Bethlen Gábor református lett; Pázmány Péter édesanyja református volt, és gyermeke a katolikusok nagy embere lett. Pázmány Péter és Bethlen Gábor egyben megemlékezett: két pogány között egy hazáért kell küzdeni. A két pogány Ausztria és a Török Birodalom. Az osztrákok voltak ebben a korszakban is – mármint a császári udvar – a nagy sumákok. A török meg csak rabolt és rabolt, és keresztül- kasul rohangáltak az országban, s amit foghattak, vittek, a többit meg felgyújtották. Na, ebben a korszakban kellett országot tartani két pogány ellenében. Bethlen Gábor meg mindenképpen békét akart, nem úgy, mint elődje, a meggyilkolt Báthory Gábor. Ő háborúzott. Bethlen Gábor győzött, mert felépítette Erdélyt. Ez volt Erdély aranykora. De kezdjük A nagy fejedelem regény legelején. „A fejedelem kijött a boltíves kapu alól, s keresztülment a kolozsvári nagypiacon. Ketten voltak vele, Péchy Simon jobbról, s Toldalagi Mihály balról kísérte. Nézze nagyságod – mondta Péchy kancellár –, már ma újfent megnyitott egy bót. A nagytemplom körül alacsony várfal volt, amely külső oldaláról apró vásáros bódékkal volt telepítve. A fejedelem melegen mosolyodott fel. – Hála Istennek – mondta –, ott van élet, ahol a kalmárok nyitni kezdenek. Lassan haladtak előre, egyszerre csak Toldalagi Mihály meghökkent, s ijedtében megrántotta a fejedelem mentéje ujját.

– Nagyságos uram! Bethlen, aki lesütött szemmel járt az utcán, felemelte pillantását, s dermedten megállott. A tiszta hideg napban csodálatos látomása volt. A templom tornya felett valami violaszínű köd, amelyet hogy jobban néztek, olyan volt, mint ha fonalak ereszkedtek volna alá a nagy magasságokból. Nyílegyenesen szöktek fel ezek a szálak a mennyboltozatig, mint ha isteni jel kötötte volna a tornyot az éghez.”

Valóban égi jel volt. Abban az időben csodák is sűrűbben történtek. Ez a jel mutatta, hogy Erdélyre ráköszönt a boldog korszak. Ezt akarta építeni Bethlen Gábor. A fejedelem asszonyával, Károlyi Zsuzsannával beszélget egy reggeli ébredés után. Képet kapunk az asszony jelleméről és vágyairól.

„Nem aludtál, lelkem? – kérdezte mély gyöngédséggel.

– Az nem számít – mondta az asszony.

– Nekem igen.

– Hm – elmosolyodott.

– Nekem semmi más.

– Csak az én álmom.

– Csak az.

Az asszony beharapta alsó ajkát. Különös mosollyal messze nézett.

– Jót beszélnek egy zsidó orvosról, aki minden betegséget csoda jól kikúrál. Konstantinápolyi követem beszélni fog vele. Nincs olyan ár, akit meg ne adjunk, csak a te betegségednek végét szakassza. Már Toldalagi tudja akaratom. Az asszony legyintett.

– Nem érdemes róla beszélni.

– De.

– Nincs nekem semmi bajom.

– De.

– Kegyelmed nem bánná.

– Mit?

Az asszony fájdalmas mosollyal mondta:

– Ha ki lehetne rám találni valami betegséget.

– Miért?

– Akkor meg volna nyugodva a lelkiismerete: beteg vagyok, tehát nem kell velem törődni.”

És így tovább a hosszadalmas, kérlelő, becéző párbeszéd. Károlyi Zsuzsa az egész regény folyamán szenved. Hiányolja maga mellől az ország ügyeivel foglalkozó férjét, Bethlen Gábort. Csak azt szeretné, hogy ott legyen mellette, láthassa, érezhesse, hogy az övé. Ellene van mindennek, a háborúnak is, s valójában a békének is, nem szereti a fejedelemséget, csak béke, csend és a tűzhely melege. Igen ám, de Bethlen Gábor másra született. Bethlen Gábor mondja Károlyi Zsuzsának: „Nekem nem ingem a török, s nem gatyám a német… A török, ha nem vigyázok rá, bármely percben rámjön, s megdúlja az országot. Rabszíjra fűzi, ezrével a véreimet. Tekintet nélkül hitire, misés vagy nem misés… Ám ha vigyázok, soha közel nem jön határainkhoz. De a németek felől, ausztriai urak felől azok a hírek jönnek, hogy akár vigyázok, akár nem vigyázok, az én hitbeli testvéreimet a te hitbeli nővéreidet személyválogatás nélkül kínozzák, fosztogatják, hajtják ki a határon… Most melyikre kell nekem jobban gondolni?… Azt csak megérted, hogy a töröknél semmi más végeznivalóm nincs, mint hogy eltávoztassam fejünk felől a sáskahadat, amely csak rabolni és rabolni akar. Míg én a fővezéreket s a szultánt ki tudom elégíteni, soha a török a lábát bé nem teszi… De mit csináljak azzal a nyugati veszedelömmel, amelyet megállítani nem lehet, csak jő, csak jő, s itt van és öl. S nemcsak kincsemet, barmomat, ruhámat vonja le rólam, de belenyúl a markával a lelkembe s a te lelkedbe s az agyvelőmbe, és parancsszóval rám akarja kényszeríteni, hogy: te ostoba, te állati állat; ne úgy gondolkozz, ahogy Isten tudnod adta, hanem úgy, ahogy én parancsolom.”

Volt min gondolkodnia Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek, s volt miért cselekednie. Lényegében ugyanígy gondolkodott Pázmány Péter. Pázmány Péter akkor volt a magyarság legmagasabb rangú római katolikus főpapja, amikor a magyar vidékek fölött magas volt az ég, és távol élt az Isten, és az elpusztított vidékeken vándor prédikátorok jártak valami reménységet hirdetni. Ekkorra fordították le az ószövetséget is magyarra, s ekkor írta meg néhány prédikátor azokat a zsoltárokat magyarul, melyek ma is a szívünknek oly kedvesek. Akkor írták le először a sort: „Tebenned bíztunk eleitől fogva.” „Mikor semmi sem nem voltanak.” Akkor írták le a mondatot, a vágyakozó mondatot: „Mint szép híves patakra.” Vagy hogy: „Perelj uram perlőimmel.” Az emberek az égre néztek, de nagyon messze volt az Isten, Pázmány Péter meg közelebb akarta vinni az embert a Teremtőhöz. A következőket írja róla Móricz Zsigmond A nagy fejdelem című regényében: „Tanúbizonyságra hívom az Isten minden emberét, hogy a római pápák hány eretneket ölettek meg tévelygésükért? Tízet sem ölettek meg Luther fennállása előtt, de a Calvinisták csak egy francúz országban csak egy esztendőben, 1562- ben negyvenkétezer egyházi személyt ölének meg. – És tíz esztendő alatt nagy dühösséggel hadakozván az ő királyok ellen, a kálvinistaságnak kiterjesztéséért hússzor való százezer embernél többet levágának. kilencszáz ispotát, kétezer kastromot, húszezer templomot felkóborlának, megégetének, elpusztítának. Angliában a köznépek számlálhatatlan sokaságán kívül egy kardinált, három érseket, tizennyolc püspököt, egy apát urat, négy priort, négy egész Conventet, tizenhárom dékánt, tizennégy esperest, hatvan kanonokot, háromszázötven papot, ötven teológia doktort, kilenc orvostudort, egy királyné asszonyt, nyolc grófot, tíz zászlós urat, huszonnyolc nagyságos urat, négyszáz nemes embert, s számtalan sok köznépet. A Northumberlandi grófnéval együtt száz asszonyt lenyakazának, hogy könnyebben fészket vethessen

a kálvinista tudomány.” Így prédikált útjai során Pázmány Péter, kinek leírásait századokkal később ma is élvezettel olvassuk, mert a magyar nyelv nagy mestere volt ő. S furcsamód együtt tudott gondolkodni Bethlen Gáborral. S mit éreztek ebben az időben a Báthory Gábor által megtörni akart szászok? Menjünk el Szebenbe, ahol éppen sétát tesz a fejedelemasszony, Károlyi Zsuzsanna. A fejedelemasszony egy bolthoz közeledik. „A bolt setét volt. A boltívek feketék. Olyan volt, mint valami börtön. A fejedelemasszony szinte meghökkent, ahogy belépett. Az asztalon nem volt, csak egy vagy két abaposztó tekerés, nehéz végben, de a kereskedő sietve bement a belső helyiségben, s ott nyitván egy nehéz vasajtót, amögül egész öllel hozott ki selymeket és bársonyt. Miért nem meszelik ki ezt a boltot? Az egész város szépen meg van restaurálva, csak éppen ti nem gondoltok rá.

– Nagyságos asszony, alázattal kérem bocsánatját, a kereskedő embernek olyannak kell lenni, mint a kincset őriző egérnek. A boltnak kicsinek, szűknek, setétnek kell lennie, hogy annál jobban ragyogjon és csillogjon benne a portéka.

– No de hiszen, ha nagy ablakokat csinálnátok, hogy bejöjjön a nap fénye, és nagy fehér falakat, akkor még jobban ragyogna.

A boltos sunyin szólt, csendesen mosolyogva:

– Nem kell oly igen nagy világosság, hogy ne gondolják az emberek, hogy itt valamit lelhetnek.” A bizalmatlanság nyilvánvaló volt, de a bizalom a fejedelem körül nőttön nőtt. A fejedelem átgondolt néhány dolgot, és emberét hajdúkat toborozni küldte el Nagykunságra és környékére. A nagy vizeken mentek lóháton a fejedelem emberei. Hideg volt, és elfáradtak a hosszú úton, mígnem a vizek között találtak egy helyet, ahol emberek voltak, s körülöttük lábas jószágok. Hegyi emberek voltak, akik hajdúkat kerestek, ilyen nagy pusztaságot még nem láttak. Fedél alá tértek e helyen. „Még egy ember jött be, úgy látszik a gazda helyettese. Ez is szűkbeszédű volt. Úgy vette az idegeneket, mint ha mindig itt lettek volna. Ez is olyan csontos vasember, fekete, komoly férfi volt. Leültek enni a nagy bogrács húshoz, amely csak úgy pezsgett és párolgott. Körülnézett valami kenyér után, kóstolta a húst, hiányzott belőle a só.

– Sót nem használnak kendtek – kérdezte.

– Nem.

– Miért?

– Nincs. Tovább hallgattak. Akkor

azt mondta:

– Hát kenyeret?

– Azt se.

– Miért?

– A sincs.

– Hát mit esznek?

– Húst.

– De hozzá?

– Hun ezt, hun azt.

– Mit?

– Súlymot… böngyőt.

– Mi az? Hozzál. Ezzel a kisbojtár, aki a sarokban ült, és csorgó nyállal nézte az emberek ételét, mint a kuvasz, aki sorsára vár, felugrott és kiszaladt.

– Asszony? – kérdezte Simon. Már ő maga is olyan kurtán, mint azok.

– Nincs.

– Miért?

– Ide?

– Az asszony mindenütt jó.

– Nincs.

– Soha?

– Télen.

– Hol?

– Bent a faluban.

– Feleség?

– Nem.

– Hát?

– Nőstíny.

– Maguk nem házasodnak meg?

– Minek?”

És így tovább a végtelen párbeszéd valahol a Nagykunságban Bethlen idejében a hajdúk között. Bethlen Gábor, a nagyfejedelem felkereste Báthory Annát, Küss Annát. A gyönyörű nő asztalt teríttetett a fejedelemnek, került az asztalra gyönyörű kenyér, sonka, méz, gyümölcs, meg különböző sült húsok és miegymások. Bethlen Gábor elámult a méz tisztaságán és finomságán. Hát ezt meg hogy csinálják, hogy még tavaszon is ilyen finom? – kérdezte a fejedelem. Anna válaszolt. S ez a sonka milyen páccal készült? Erre is válaszolt Küss Anna, meg számos dologra, amit a fejedelem fejben tartott, és elhatározta, hogy ezeket is meg kell valósítani.

Ezek lényeges dolgok voltak, de most nem ez a lényeg. Valami történt e két ember között. Az előbb említett terített asztalhoz – „Báthory Anna is leült szembe vele. Leült, s soká hallgatott, a szemei lángolva néztek, ahogy összepillantottak, el-elmosolyodott, akkor s igen halkan, igen nemesen, igen szívből ennyit mondott:

– Nagyfejedelem… s erre a fejedelem szemébe könny lobbant, óhatatlanul édes könny. Mindenre el volt készülve, de erre nem.” Egy kis kitérő következik a regényben. Bethlen azért látogatta meg Báthory Annát, mert el akarta vele intézni a Báthory-láda sorsát. Ebben volt az előző fejedelemnek, Báthory Gábornak kincse, vagyona, illetve hát nem az övé, Erdélyé. A kincsesláda sorsa már praktikusan elintézést nyert. Anna aláírása hiányzott. A gyönyörű nő az üres árkus papírt gondolkodás nélkül aláírta és mosolygott. A nő kétségkívül született nagyvonalú teremtés volt. Rövid percre magára hagyta a fejedelmet, és új ruhában lépett be a szobába. Ismét leült a fejedelemmel szemben, s kezét felemelte, ruhájának ujja meg felcsúszott a válláig, és kivillant a selyemkelme alól a pehely, ahogy Bethlen látta, és ahogy Móricz Zsigmond írta. Tűz és orkán dúlt a fejedelem szívében. Gondolt Károlyi Zsuzsára, aki vértelen volt, és csak panaszkodott. Előtte volt ez a gyönyörű nő, aki aztán odaült a fejedelem térdére, és arcát belefúrta annak nagy szakállába. De Bethlen eltávozott a kastélyból, el a szépséges csoda szajha mellől. Hát nehéz sorsa lehetett Bethlen Gábornak. Erdélyben ezt a női viselt hagyományt megőrizték. Történt pedig, hogy Wass Albert temetésére indultunk Erdélybe Budapestről. A kocsit Erdélyi József költő unokaöccse, Erdélyi Gábor vezette. Kápolnán felvettünk, de lehet hogy Kompolton, egy ideköltözött egykori erdélyi grófot. Késő este volt, s bizony percek teltek bele, amíg a két bottal közlekedő gróf úr, ki volt már 80-on túl is, beszállt az autóba. Jóval elmúlt már éjfél, amikor egy kis erdélyi falun haladtunk keresztül. Az öreg gróf felkiáltott, álljatok meg fiúcskák, álljatok meg. Erdélyi Gábor megállt a falu kis templománál, s kiszálltunk. Az öreg grófnak most nem kellettek hosszú percek, hogy „kiugorjon” az autóból. Megállt a templom előtt, és gyorsabban lélegezve emlékezett. „Gyerekek, itt lakott életem legszebb hónyaljú nője”. Báthory Anna és az ismeretlen hölgy szokásai igencsak hasonlítottak. A mai divat nagyon távol állt tőlük. Istennek legyen hála érte. Befejeztük az Erdély című Móricz-i remekmű második kötetének olvasását és ismertetését. Ritka élmény volt A nagy fejedelmet olvasni.

(Móricz Zsigmond: Erdély II., A nagy fejedelem, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977.)

Győri Béla