|
 2009.09.25.
„Rehabilitálva?”
Esterházy
János, a tiszta életű és bátor felvidéki magyar politikus kívánatos
rehabilitálásáról hallhattunk a minap egy érdekes beszélgetést
a róla szóló, most megjelent könyv kapcsán, az egyik ellenzéki
tv-csatorna kulturális műsorában. Már régóta foglalkoztat
az, amivel itt és most is szembesültem, hogy milyen méltatlan
szó a rehabilitáció a társadalomnak példát mutató, áldozatos,
hősies életet élt nagyjaink esetében. Akiket egy erkölcs- és
jogtipró hatalom nyilvánított bűnözőnek, „háborús bűnösnek”
– saját maga helyett! (Rajk Lászlót persze, „kinek nyakára
tekeredett a vörös zászló”, nem sorolom ide.) A rehabilitáció
a manipulált köztudatban annyit jelent, hogy az illető talán
nem is volt bűnös, vagy legalábbis nem olyan nagy mértékben.
Attól még a közember – aki pl. magát a műsort nem látta,
nem fogja megtudni, hogy erre az emberre föl kell nézni, mélységes
tisztelettel és hálával tartozunk neki, és így kell
gondolnunk rá. Ami persze – mármint ez az értékvesztés és
-tévesztés – nem is lehet véletlen, hiszen egy normálisan működő
értékrend és ehhez méltó szóhasználat esetén megint csak
kiderülne a mártírokat sorozatban gyártó hatalom mérhetetlen
aljassága és cinizmusa. Képzeljük el, hogy visszatérne a
posztkommunista után a kommunista hatalom, „a kopott vörös
villamos” (eddig sem álltunk messze tőle), és mondjuk,
valamennyi katolikus szentet a történelem előtt háborús és
emberiségellenes bűnnel vádolná meg, majd aztán rehabilitálná
őket. És elvárná, hogy elismeréssel adózzanak ezért neki
mindazok, akik nem fogadták el az „ő mondja meg, ki voltál”
alapon kötelezővé tett minősítést. Akik pedig elfogadták,
hiszen az erősebbnek mindig igaza van, azok ettől vajon megtudnák,
hogy ki az, akit megítéltek és elítéltek, és ezáltal milyen
embertelen hatalommal, milyen önkényuralommal kollaboráltak?...
Kiss István
|
