vissza a főoldalra

 

 

 2010.04.02. 

Egy célországi bennszülött jegyzete

Természetesen fogalmam sincsen afelől, hogy a múlt hét szerdáján hazánk fölött órákon át „gyakorlatozó” két izraeli kémrepülő mit csinálhatott légterünkben, miért közelítette meg kétszer is Ferihegy betonját, hogy aztán leszállás nélkül átstartolva tovább repüljön. Miképpen fogalmam sincsen arról sem, hogy mi a különbség a kémgépek és a fölöttünk grasszáló, katonai felderítő feladatokra kialakított, minden elképzelhető elektromos lehallgatásra képes, interkontinentális hatótávolságú, szigorúan titkos bevetésű izraeli Nahson Sávit becenevű repülők között. Állítólag mindösszesen három van belőlük, ebből kettő éppen minket vizitált. Micsoda kivételezettség ez nekünk! Nézhetem, mondhatom, ízlelgethetem bárhogy is, de bizony múlt szerdán mi voltunk a célország az izraeli hírszerzés számára. Én pedig, értelemszerűen – és anélkül, hogy ezt akkor tudtam volna –, célországi bennszülött lettem. Nem voltam katona, meg aztán nem is nagyon érdekel semmi technikai téma, de mert a társadalmiak igen, utólag azt kell mondanom, kifejezetten jól jött, hogy ne mondjam szerencsés így hetekkel a választás előtt ez a kémrepülősdi botrány, ugyanis száz politikai elemzésnél is látványosabban bizonyítja, hogy milyen gazdátlan, magára hagyott lett Magyarország. Hazánkkal és velünk már mindent lehet. Akármit, és garantáltan következmények, elszámoltatás, felelősségre vonás nélkül. Szegény, kiátkozott Szabó Dezső jut eszembe, aki nyugatról hazatértében Hegyeshalomnál kinézett a vonat ablakán és elkezdte dúdolni szomorkás, erdélyi kedvencét: „Ki tanyája ez a nyárfás, / nem hallik be a kurjantás? / Alszanak tán vagy nem hallják, vagy talán nem is akarják?” És mintha csak Szabó Dezső nótájának élő illusztrációi lennének, napok óta magyarázkodik, hebeg-habog és a másikra mutat a magyar honvédelem, a diplomácia és a légtérfelügyelet szűkebb-tágabb Szekér-tábora. Feszengésük oka, hogy nem csak a honvédelmi tárca első embere, de még a miniszterelnök is csak másnap, a szemfüles sajtóból értesült az izraeli gépek látogatásáról. A jelek szerint, ha tőlük függ, ezek az idegen katonai repülők oda mennek, azt csinálnak, amit akarnak, sőt, ha úgy gondolják jónak, ufó-mód elrabolhatták volna nemzeti kincsünket, a sokoldalú Szollár Domokost – óh, irgalom atyja, ne hagyj el! Mindnyájunk szerencséjére nem tették, így aztán Szollár másnap meggyőző pantomim- mozgások kíséretében magyarázta meg a köznépnek, hogy nincsen abban semmi, sőt, nagyon happy dolog az, ha Magyarország felett parádéznak egy idegen – még csak nem is NATO-tag – nemzet katonai felderítőgépei, hiszen – ez volt a főszóvívő főérve – le sem szálltak! Így persze egészen más a leányzó fekvése, kérem, mindenki nyugodjon meg!

Ők fent voltak, mi lent, ugyan már mi a fenét árthattak volna nekünk odafentről? Más szakvélemények szerint mindez csupán vihar egy pohár vízben, ugyanis nincs semmiféle kémrepülőügy: a világ legutolsó csúcstechnológiájával felszerelt, párban repülő „elektronikus porszívók” légterünkben körözése bagatell esemény. Szerintük nem érdemes foglalkozni azzal a mellékes ténnyel sem, hogy ahol elrepülnek, ott több száz kilométeres körön belül minden létező elektromos információt – (telefonok, faxok, SMS-ek, komputereken tárolt anyagok, banktitkok, bankkártya használatok, irányító-, riasztó- és biztonsági rendszerek, személyi azonosítók stb.) – összeszednek, tárolnak, aztán majd otthon kiértékelnek. Biztos vagyok benne, hogy nem érdekelte, de ha történetesen érdekelte volna őket, hogy szerénységem éppen min dolgozik, úgy kikapták volna merevlemezemről a tárolt fájlokat, hogy nemcsak én, de öreg komputerem sem vett volna észre semmit. Ennyi több mint elég a csúcstechnológiából, maradjunk a politikánál. Miért van az, hogy a mai magyar politikai elit erkölcsileg annyira retardált, hogy a legteljesebb mértékben alkalmatlan az ország vezetésére és megvédésére? Miért van az, hogy a legfelsőbb irányítói posztokon csupa olyan – általában többdiplomás, perfekt angol nyelvtudású – személyiség ül, aki semmiféle erkölcsi, emberi, hazafiúi felelősséget, netán csak homályos aggodalmat nem érzett a hír hallatán: két izraeli kémrepülő berepülést kér Magyarország légterébe. Sőt, a szükséges aláírások és pecsétek is oda kerültek a dokumentumra, de szinte sub rosa, titokban, összeesküvés-szerűen. Ha nem így lett volna, elképzelhető, hogy a honvédelmi tárca illetékese, de még a kormányfő is a sajtóból értesüljön a történtekről? Ez persze nem menti fel Szekerest és Bajnait sem, hiszen ezt a rendszert ők hozták létre, ők irányítják, ez az ő rendszerük, ezért a hiányos tájékoztatásnak, a sub rosa ügyvitelnek e két férfiú egyáltalán nem áldozata, sokkal inkább létrehozója. Az orvostudomány legfrissebb felfedezései meglepő módon abba az irányba mutatnak, hogy számos betegség, amelyről korábban nem is gondoltuk volna (pl. rák, gyomorfekély, de még az elhízás is) fertőzés útján, vírustól, bacilustól is eredhet. Vajon miféle vírus támadhatta meg ezt az országot, amely ennyire kiölt fiaiból minden hazafias érzést? A reformkorban, 160-170 évvel ezelőtt hazánkban tombolt, lávázott, izzott és robbant a nemzeti lelkesedés. Lapozgatom Kölcsey verseit és azon morfondírozom, hogy korunk közéletének harsány figurái – úgy 30 és 60 év között – egyáltalán képesek lennének-e megérteni, hogy tulajdonképpen mit is írt Kölcsey? Mit tud kezdeni Bajnai, Gyurcsány, Lendvai, Bokros, Dávid vagy Retkes az efféle üzenetekkel: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökül, ha kihunysz: A haza minden előtt.” Rosszmájú lennék, ha azt gyanítanám, hogy ők valami más jellegű, kevésbé elvont örökséget szánnak gyermekeiknek? Aztán mit kezdhetnének ezzel a másik mondattal: „Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép.” Kölcsey egész életét „a Haza oltárára” helyezve élte, valójában nem volt más motiváció az életében, csak a haza, de azt úgy szerette, óvta, vigyázta, mint közvetlen családtagot, mint jól ismert, szeretett személyt szokás. Széchenyi pedig belebolondult abba a kínzó gyötrelembe, hogy talán mégsem tett eleget a hazáért, talán pénzzel, tettel, szóval, kiállással többet is tehetett volna annál, amit tett, mert ugyebár „csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzetét hordozza szívében”. Miért van az, hogy a Hitel ezen mondatához egyetlen mai magyar kormánytag arcképét sem tudom hozzá passzintani, és őszintén szólva a T. Ház patkójában ülő 386-ból is csak alig egynéhányhoz? Aztán az a zűrös szerda csak elmúlt, és lassan minden visszaállt a régi kerékvágásba. A zsidó kémek, infóval degeszre tömve hazarepültek, nekünk meg itt maradt a Bajnai-kormány, amelynek megfelelő szóvívő a Szollár Domokos, és itt maradt az évértékelő Gyurcsány. És élünk tovább, ahogy tudunk, és ahogy engednek élni a magyarok országában. Abban az országban, amelyről a már idézett Kölcsey kétségbeesetten állapította meg: „Névben él csak, többé nincs jelen.”

 (Megjelent a Magyar Fórum 2010. évi 12-es számában.)

 

Szőcs Zoltán