|
 2010.04.09.
A népzene
mai apostola
Vavrinecz András a Bekecs együttes prímása
ének-zene népzenetanár, népzenekutató 1954-ben Budapesten született.
A budapesti I.István Gimnáziumban érettségizett. 1977-ben bányamérnöki
oklevelet kapott a miskolci egyetemen. 2000-ben a Nyíregyházi Főiskolán
végezte el a népzenetanári szakot. 1975 óta foglalkozik hivatásszerűen
népzenével. Tevékenysége egyidős a magyarországi táncházmozgalommal.
Nyolc évig volt a Honvéd Művészegyüttes tagja, a Hegedős
zenekar prímása. Az 1990-es évek végén az Állami Népi Együttes
zenei vezetője volt. Szervezői és szerkesztői munkássága
mellett fáradhatatlan gyűjtője a népzenének. Gyűjtéseinek
egy része könyv alakban is megjelent: Szatmári népzene I-II.(Virágvölgyi
Mártával közösen), Vajdaszentivány I. Több évig a Magyar Művelődési
Intézet munkatársa volt, jelenleg a Hagyományok Háza Martin Médiatárában
dolgozik.
–Édesapja Vavrinecz Béla zeneszerző, karmester. Ez az
ön pályájára nézve áldás, vagy esetleg teher volt?
–Visszatekintve az elmúlt 35 évre azt mondhatom, hogy
mindkettő. Több felmenőm közt volt zenész, de mérnök is.
Nagyapám, Vavrinecz Gábor, vegyészmérnök volt. Dédapám
pedig Vavrinecz Mór zeneszerző, aki 1886-tól 1913-ig a Mátyás-templom
karnagya volt. De nem untatom az olvasót az 1600-as évekig
visszavezethető családfánkkal. A családi hagyomány bennem is
élt, így mind a reál, mind a művészi érdeklődés bennem is
megvolt a kezdetektől fogva. Édesapám annak idején zeneszerzést
tanult a Zeneakadémián, s ezzel párhuzamosan diákja volt a közgazdaságtudományi
egyetemnek, de ez irányú tanulmányait félbeszakította. Tehát
a zene győzedelmeskedett nála.
–Ahogy önnél is, hiszen nem sok ideig dolgozott bányamérnökként.
–Így van, mindössze három évig. Szüleim kérésének
engedve a biztosabb jövőképpel rendelkező műszaki pályát választottam.
Nagyapám is örült annak, ha az ő ismereteit valaki továbbviszi
a családban. Gyerekként segítettem is neki laboratóriumi kísérletekben.
–Ha valaki ugyanazt a pályát válassza, mint az apja,
akkor óhatatlanul is előjönnek az összehasonlítások, attól
függetlenül, hogy édesapja a Győri Filharmonikus Zenekar
karmestere is volt, így a klasszikus zene terén dolgozott.
–Csak egy évig dolgozott Győrben. Karmester és zeneszerző is
volt, hol az egyik, hol a másik vonal volt nála erősebb. 1961-től
1974-ig a BM Szimfonikusok vezető karnagyaként dolgozott. 1950
és 1955 között a SZOT Művészegyüttes, 1974-től 1983-ig a
Budapest Táncegyüttes zenei vezetője volt. Sok népzenei
feldolgozást készített. Az 1950-es évek elején néptánckíséreteket,
népdalfeldolgozásokat szerzett az akkori üzemi kórusok,
zenekarok, táncegyüttesek részére. Gyermekként sokat jártam
az általa vezetett zenekarok előadásaira, koncertjeire.
–Ön zenei általános iskolába járt?
–Heten vagyunk testvérek, s mind tanultunk zenét, játszottunk
hangszeren. Természetesen volt, aki hamarabb befejezte zenei
tanulmányait. Jómagam – ahogy húgaim is - ének-zene
tagozatos iskolában tanultam. Énekeltünk az iskolai kórusban.
A zuglói Hunyadi János Általános Iskolának zenekarának is
tagja voltam. Lánytestvéreim balettre, néptáncra is jártak. Nálam
a tánc – alkatom miatt – kimaradt. A zeneiskolai hegedűtanulás
mellett – tanáraimnak köszönhetően - kamarazenéltem is. Különböző
zenei versenyeken vettem részt és nyolcadik osztályos tanulóként
bekerültem az I. István Gimnázium Zenekarába. Akkoriban csak
ez az egy hivatalos középiskolai zenekar működött. A
klasszikus zeneirodalom jelentős alkotásai voltak a műsoron.
–Kezembe került egy 1976-os cikk, melyből most idézek:
„Az Avas táncegyüttesben táncoló Kónya Erzsébet népművelő
hallotta, hogy a kollégiumban van egy srác – Vavrinecz András,
most IV. éves bányaművelő –, aki állandóan Vivaldit játszik
kopott hegedűjén.”
–Miskolcon teljesen másfajta körülmények között éltem,
mint előtte. A kollégiumok tömbje, az egyetemváros Miskolc
belvárosától messze fekszik, s elég önálló életet éltek
ott – szinte burokban - a diákok. Az első hónapokban még nem
vittem magammal a hegedűmet, de mikor láttam, hogy mennyi
szabadidőnk van, akkor lent is rendszeresen gyakoroltam. Nem csak
Vivaldit játszottam, hanem mulatozás közben népdalokat is kísértem.
–1976.
március 1-jén Nyekergő Sztori címmel a Mi Egyetemünk című
lapban jelent meg önnel egy interjú a táncházakkal
kapcsolatosan. Akkor volt ön a Nyekergő Együttes prímása, ami
öt évig működött. Intézményes keretek közt, vagy
autodidakta módon tanult népzenét?
–Teljesen magánúton, mert akkoriban intézményes
keretek közt erre nem volt lehetőség. A budapestiek annyiban
voltak előnyben, hogy ahol működött már táncház, ott be
lehetett ülni a zenekar mellé, s ellesni a játék módját.
–Nem kell másféle hangszer hozzá?
–A hegedűt illetően nem. A nehézséget az okozza, hogy
hallás után kell tanulni. Hangszeres zene esetén ez pedig
igencsak nehéz. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a Sebő Együttes,
1974 decemberétől lejárt Miskolcra havonta egyszer táncházat
tartani. Megismerkedtünk a zenekar tagjaival, és így sajátítottuk
el a táncházi zenélés alapjait. Sebőék a hejőcsabai kultúrházban
játszottak. Az egyórás koncerteket követte a táncház. Kónya
Erzsébet népművelő, a Rónai Sándor Megyei Művelődési Központban
működő Avas táncegyüttes tagja azzal az ötlettel állt elő,
hogy Szeged és Debrecen után Miskolcon is kellene alakítani egy
táncházat. Ehhez azonban egy zenekar is kellett. Megkért, hogy
vállaljuk el a zenélést. Az együttes másik tagja – az akkor
még táncos Herceg György – lett a brácsás. Herceg Gyuri barátom
tanult hegedülni, de mivel ő „csak” 6 évig tanult hegedülni,
míg én 10 évig, így ő lett a brácsás én pedig a pírmás.
Bőgősünk a zeneiskola tagja volt. Ennyi előzmény után 1974
decemberében megalakult a Nyekergő Együttes. 1975 áprilisában
alakult ki a végleges formáció, ekkor lett a bőgősünk Szabó
Csaba geológus. Sebőék nem konkurenseink voltak, hanem tanítómestereink.
A legelső feladatunk a táncházi zene megtanulása volt.
–Nehéz volt a hanganyagok beszerzése?
–Sokat köszönhetünk Stoller Antalnak, az Avas táncegyüttes
akkori vezetőjének, aki többször járt Novák Ferenccel Erdélybe
gyűjteni. Elsősorban a széki zenét és táncot gyűjtötték.
Stoller Antal kölcsönadta a magnóját és a felvételeit, s arról
tanultunk. Ezzel párhuzamosan elkezdtünk borsodi népzenét is játszani.
Ebben Lajos Árpád néprajzos segített nekünk.
–Milyen társadalmi igények és helyzetek hozhatták létre
nagyon rövid idő, egy-két év alatt az országban a táncházak
egész sorát?
–Nem vagyok politikus alkat, így csak azt tudom mondani,
mi miért fordultunk a táncházak és a népzene felé. Már gimnáziumban
azt vettem észre, hogy a diákok nem ismerik a magyar népzenét.
Osztálykiránduláson, más összejövetelek alkalmából is
idegen eredetű, divatos műdalokat és magyar nótákat énekeltek
magyar népdalok helyett. Ezektől én kissé idegenkedtem. Azt
gondoltam, ha szórakozni akarunk, akkor azt olyan zenére tegyük,
ami a sajátunk. Legyen a néptánc, a népzene része életünknek.
Ezt sokan mások is így gondolták és ez lehet az egyik oka a táncházak
gyors elterjedésének. A másik fő oka a széki zene és tánc
sajátos régiessége, ódon hangzása, a tánczene díszítettsége,
a tánc egyszerűsége lehet. A médiumok is hamar felfedezték a
táncházakat. A táncházak gyors elterjedését akadályozta,
hogy kevés zenekar volt. Ezen segített az első kísérleti táncházzenész-
és táncházvezetőképző tanfolyam, amelyet 1978-ban mi is
sikerrel elvégeztünk. Az állami oktatás csak évekkel később,
lassan reagált a népi mozgalom igényeire. 1981 őszétől
indult be a zeneiskolai képzés népi hangszereken, eleinte csak
Óbudán, majd később Budafokon. A felsőfokú népzenei képzést
a nyíregyházi főiskola vállalta 1992-ben, majd 2007-ben végre
a Zeneakadémia is beindította. Nem csak a népzene, hanem a népművészet
reneszánszáról is lehet beszélni. Országos hírű hímző,
fafaragó és más kézműves csoportok dolgoztak. Konferenciákat,
kiállításokat, vásárokat, bemutatókat tartottak. Később létrejöttek
a kézművesek, zenészek és táncosok szakmai szervezetei. A
rendszerváltás után a népművészet kikerült a politikai nyomás
alól. Később a táncházmozgalomra is hatással volt a művelődési
házak lassú elsorvadása. Ezek az intézmények egyre kevesebb támogatást
kapnak. Nagyon sok pénzt vontak ki a népi kultúrából.
–Menjünk vissza az időben: a Nyekergő kezdetben kisérőzenekar
volt?
–Nem csak táncház-zenekar szerettünk volna lenni, hanem
népzenei műsorokat is készítettünk. A miskolci körülmények
közt ezt nem volt könnyű létrehozni. Ennek két oka: a tagok
gyakori cserélődése és az, hogy nem volt énekesünk. Először
egy táncossal bővült a zenekar, aki megtanult parasztfurulyán
és töröksípon játszani. Egyszer az EDDA előzenekara voltunk.
Játszottunk nagyobb közönség előtt különböző diáknapokon
is. A táncházas fellépésekért pénzt is kaptunk. Az első időkben
ez esténként 90 Ft-ot jelentett. A fellépti díjak fedezték későbbi
népzenegyűjtő útjaimat.
–Olvastam, hogy a helyi rádió is felvette együttesük
műsorait.
–Először a kollégiumi rádió stúdiójában vettünk
fel néhány számot, majd, mikor ismertebbek lettünk Borsod megyében,
akkor a városi rádió is meghívott minket. Sajnos ezek a felvételek
nincsenek a birtokomban.
–1977-ben Miskolcon lediplomázott. Sikerült a városban
munkát találnia?
–Amikor végeztünk, akkor volt egy kormányhatározat,
ami kimondta: az egyetem után mindenki köteles a saját szakterületén
három évig dolgozni, különben a diploma érvényét veszti.
Csoporttársaim többsége ösztöndíjas lett, ami azt jelenti,
hogy egy adott bányavállalat ösztöndíjat adott nekik, s cserébe
a diploma után ott kellett dolgozniuk, ezzel mindenki jól járt.
Jómagam nem éltem ezzel, mert zenész szerettem volna lenni,
Miskolcon szerettem volna maradni. Az előbb említett kormányhatározat
miatt viszont döntenem kellett, hogy hol dolgozzak három évig.
A dékáni hivatal hirdető tábláján miskolci vállalat nem
keresett végzősöket, ezért 1977 áprilisában kimentem a hejőcsabai
cementgyárba, bejelentkeztem az igazgatónál, s megkérdeztem:
szükségük van-e bányamérnökre. Szerencsémre igen volt a válasz.
Reggel hattól délután kettőig dolgoztam, s utána a zenével
tudtam foglalkozni.
–Felvetődik a kérdés: mikor lehet autentikusnak
nevezni a népzenét? Hiszen a népzene, a népdal, akár mint a népmese
állandóan változik az idők folyamán.
–Ez egy nehéz kérdés. A mi szemléletünk is változott
ebben a kérdésben. Eleinte csak az erdélyi falusi népzenét
tekintettük autentikusnak, ez vonzott, ez érdekelt minket. Később
megtaláltuk a különböző magyarországi vidékeken még muzsikáló
falusi zenészeket, akik a városi éttermekben hallgatható „kávéházi”
stílusnál régiesebb módon zenéltek. Tőlük is sokat
tanultunk, gyűjtöttünk. A táncházmozgalomnak az is fontos
eleme volt, hogy megismerjük a határon túli magyarokat, hiszen
az iskolában arról sem hallottunk, hogy létezik Erdély. Nem létezett
olyan térkép, amin magyar helységnevek szerepelnek. Tehát egy
külön „nyomozómunkát” jelentett az, hogy a román nevek
magyar megfelelőit kiderítsük. Az a tudat, hogy az erdélyi, a
széki kultúra hozzánk tartozik inspiráló gondolat volt a számunkra.
–Mikor járt először Erdélyben?
–Miután leérettségiztem többedmagammal kimentem Erdélybe.
Megvolt a piros útlevelem, mellyel öt szocialista, baráti országba
lehetett kiutazni, de csak külön engedéllyel. Az utazás előtt
megkérdeztük ismerőseinktől hová érdemes elmenni, s címeket
is kaptunk. 1973 óta egyre gyakrabban jártam ki Erdélybe.
–Beszéljünk a népzene gyűjtés módszereiről.
–Jelenleg digitális technikával dolgozunk, de mikor
elkezdtem gyűjteni, akkor nem volt pénzem magnóra sem. Amikor
először mentem ki önállóan Erdélyben 1975 nyarán, akkor
voltam először lakodalomban Kalotaszegen, Magyarvistán. Érdekesség
volt, hogy a menyasszony hozományát a lakodalom előtt kiállították
az udvaron. Láttam, hogy az asszonyok az udvaron festik a bútorokat.
Szóba elegyedtünk, s meghívtak a lakodalomba. Ott találkoztam
a budapesti Bartók Táncegyüttes három tagjával. Azt mondták,
ha tudok zenélni, akkor kérjem el a prímástól a hegedűt, s
ők táncolnának egy széki sűrű tempót. Sor került erre,
igaz akkor még nem voltam gyakorlott játékos. Egy kockás füzet
lapjaira húztam öt vonalat, s jegyzeteltem a dallamot, majd a szöveget.
Ezen a lakodalmon egy kiváló zenekar játszott.
–A dallamokat aztán hangszerelni is kellett?
–Ritkán, mert mi célirányosan gyűjtünk. Több
zenekart és prímást hallgatunk meg, s a gyűjtéshez azt válasszuk
ki, akinek a játéka tetszik, s könnyen megtanulható. A lényeg
a stílus megtanulása. A szatmári, a gyimesi, a mezőföldi és
a kalotaszegi stílus különböznek egymástól. Édesapám annak
idején két olyan dologban segített nekem, ami az induláshoz
nagyon fontos volt. Lajtha László széki gyűjtéseiből kifénymásolt
nekünk elég sok kottát. A másik: külföldről hozott nekem ajándékba
egy kazettás magnót. A gond csak az volt, hogy akkoriban még
nem indult be nálunk a hangkazetta-gyártás, a külföldi pedig
igencsak drága,
120 Ft
volt. A már említett Stoller Antal barátommal a miskolci Megyei
Művelődési Központban létrehoztunk egy népművészeti szakkört,
amihez kaptunk megfelelő technikát is, így magnót is.
–Térjünk
rá a Bekecs Együttesre. Mikor alakultak?
–A gyűjtőmunka tehát folyamatos.
–Így van. Gyűjtöttem sokat Borsodban. Eleinte Erdélyben
szinte mindenki Székre járt, így kinéztem magamnak egy olyan
vidéket, ahová kevesen járnak gyűjteni. Ez Marosszék. Egy
ottani öreg bácsitól kaptam egy olyan szalagot, amin a péterlaki
zenekar muzsikál gyönyörűen. Majd a vajdaszentiványi Horváth
Elek prímástól és Horváth Mihálytól is igen sokat tanultam.
Vajdaszentivány I. címmel egy kis füzetet is jelentettem meg
ottani gyűjtésemből. Ez kifejezetten a táncház zenészek részére
készült sorozat része volt.
Medveczky Attila
|
