vissza a főoldalra

 2010.04.16. 

Az elsüllyedt nemzedék
Csengey Dénes: ...és mi most itt vagyunk

Csodálkozom, hogy egyáltalán ez a könyv megjelent, ha valójában megjelent 1983-ban, a Magvető Kiadó gondozta. Én egy olyan példányt olvastam el, ami szemmel láthatóan fénymásolt példány, még fel sem vágták rendesen az íveket. A könyvben nincs is impresszum, ki volt a szerkesztő, ki gondozta a kiadónál, és melyik nyomda nyomta. A kötése is kisipari munka. Hogy még 1983-ban megjelenhetett, fölöttébb különös. Csengey Dénes három nemzedék élettanát, életmódját írja le. A beat nemzedékét, a punkokat, és részletesen feltárja a Cseh Tamás– Bereményi Géza szerzőpáros különös világát, szöveg-, és dal-kultúráját. Csengey által megrajzolt kép valóságos és döbbenetes. Arról a nemzedékről beszél, amelyik a második világháború idején született, és ma már a hetven körül vagy azon túl jár. Ők a 30-asok nemzedéke. Mikor is voltak ők 30 évesek? Mikor voltunk 30 évesek? A beat-korszak kellős közepén. A beatvilág Liverpoolban született és meghódította a világot, de Magyarország más világ volt ebben az időszakban, Magyarország a diadalmas szocializmus territóriuma volt. Azt írja Csengey Dénes: „Arról a generációról, amelynek élete szinte teljesen egybeesik a XX. század (s talán az egész emberiség) legnagyobb történelmi átalakulásának korszakával. A szocializmus Európa-méretű áttörésével, magát újratermelni képes megszilárdulásával, és amely generáció ugyanakkor mégis azt vallja, hogy történelmi szélárnyékban nevelkedett, s él mindmáig, vagyis azt, hogy a történelem mércéjével mérve léte jelentéktelen, elhanyagolható, sőt kérdéses. A mai 30-asokkal valóban sajátosan bánt el az elmúlt korszak.” Milyen is volt a 40-es években születettek élete, élményvilága? Ütődött, hamis jelszavak, álpróféták által hirdetett szebb jövő ülte meg a lelkünket, és mondták, majd jön a boldog korszak, amikor mindenki igénye, mindenki szükséglete szerint részesedik a javakból. Hogy mikor lesz ez, azt nem mondták meg, mert az időben, ha nem is jegyre mérték a kenyeret, de szűkösen volt minden betevő falat. A lélekről nem beszéltek! Tehát a 30-asok nemzedéke. Pontosítsunk: harminc évesek voltak a 60-as években meg a 70-es évek legelején. Folytassuk Csengey Dénes esetleírását:

„Megszülettek a második világháború alatt, vagy nem sokkal utána, rövidnadrágban, anyjuk nyakában ülve nézhették végig a német harckocsik budapesti parádéját, utcára, mezőre játszani nemigen mehettek, nehogy aknára lépjenek, járőrbe szaladjanak; karjuknál fogva rángatták vagy épp pólyában cipelték őket a pincébe, ha megszólalt a légvédelmi sziréna; előbb kóstoltak marharépát, mint tehéntejet vagy tojást.”

Emlékszem erre a korszakra. A városban hosszú sor állt az üres polcú bolt előtt. Töméntelen sok rosszul öltözött asszony, magyar anyák. Rendőr vigyázott a rendre, és odakérdezett az asszonyokhoz: miért sorakoznak, asszonyok? Cukorért – volt a válasz. A rendőr fintorgott egyet, s csak megjegyezte: cukor az élet, csak nyalni kell! Jó, hogy nem szerelték le azonmód a hekust.

„Üveggolyóért, fületlen gombért, kócmadzag hajú babáért csereberélték a szabadságos apjuktól kunyerált érmet, tartalék sapkarózsát (esetleg kétezer kilométernyire az otthontól temetetlenül oszló halott után maradt utolsó emlékeket); felpofozták őket, ha azért hisztiztek, hogy ők miért nem kaphatnak sárga csillagot az ingükre, mint a sarki boltos fiai; megtanultak az állandóan hangzó ágyúszóban is elaludni, megnyugodva abban, hogy ők még kicsik, nem érthetnek semmit az egészből. Összedőlt a ház a fejük fölött, eltűntek a rokonaik, idegbeteg lett az anyjuk, ők pedig túléltek mindent, s aztán elfelejtettek mindent, hiszen valóban kisgyerekek voltak még.”

Még nem volt sivár ez a korszak, inkább hangos. Indulóktól hangos, munkaversenyektől zajos, és dúlt a háború, ez más háború volt, a klerikális reakció ellen harcoltak, meg a lopakodó fasizmus ellen. Csengey tovább írja ezt a történelmet.

„– Mit hallhattak, mit tanulhattak otthon ebben az időben a „nemzedék” tagjai? Vívmányokról

ekkor még kevés szó esett. Szólt a rádió reggel – vidáman, frissen – zenés műsor, harsogtak a mozgalmi dalok, míg a családfő el nem zárta a készüléket, és el nem káromkodta magát. Felmondta a leckét a gyerek, aztán egyszer csak elakadt a szava, mert észrevette, hogy anyja hallgatja őt és sír. Öregasszonyok nyöszörögve hányták a keresztet, ha tízéves unokájuk elébük állt, és azt mondta: nincs Isten. Megjelent a háznál a tanító elvtárs, s papírral, ceruzával a kezében irányította az utolsó gabonás zsákok elszállítását. S ha netán elérzékenyült ráköszönő tanítványa tekintetétől, és visszahordatta a zsákok felét, a rakodó emberek morogtak a fölös munka miatt, és két nap múlva eltűnt a tanító elvtárs. Vagy mit gondolhatott a gyerek, amikor a vöröscsillaggal ékes kabáthajtókájú agitátorok a szeme láttára pofozták meg az apját, mert azt mondta, nem írja alá a belépési nyilatkozatot. S amikor másnap azt tanulta az iskolában, hogy vannak kulák bérencek, az ellenség uszályába tévedt gazdák, akik vonakodnak belépni a gazdálkodás egyetlen, korszerű útját jelentő szövetkezetbe, mit gondolt az apjáról, vagy a tanárról.”

Az ország parasztságának fele kulákká nyilváníttatott. Máig sem beszélte ki ezt a társadalom. Erről jut eszembe, hogy a 30-asok nemzedékének tapasztalatait ma, 2000 tájékán vagy éppen most, 2010-ben egyszerűen letagadják. Történt pedig, hogy szakavatott emberek megkérték a volt szövetkezetkutató intézet híreshírhedt munkatársát, Magyar Bálintot (később oktatási miniszter), hogy dolgozzák fel a kulákság történetét. Magyar Bálint két hét múlva visszament a megbízóhoz és mondta: nem érdemes a témával foglalkozni, mert kulákok csak ötezren voltak a hazánkban. A 30- asok nemzedéke után így hazudnak ma. Akkor is, ha kikerülnek a parlamentből. A 30-asok nemzedéke kívül maradt és kívül marad mindenen. Azt írja a szerző könyvében:

„Ennek a kívülmaradásnak ideológiája lett a beat. Ennek az apostolai az énekesek, az új költők, ennek közösségei a hippicsoportok, kommunák, ennek rekvizitumai a hosszú haj, bokros szakáll, szakadt farmer, kábítószeres, dühödt mámor tombolása, a köldöknéző meditálás, a misztikus szférákba emelt és ott érintetlen tisztának megtartott erkölcs, vagy akár a minden tradíciót elvető erkölcsi relativizmus, törvényen kívüliség. »Ne háborúzz, szeretkezz!« »Mindenki Jézus, aki meg mégsem, az dögöljön meg!« »És Hitler talán nem csinált jó dolgokat?« »Amíg alszol, nem vétkezel!« »Állítsátok meg a világot, le akarunk szállni!« »Menny és pokol! Te hová tartasz?« »Míg naponta ötször mosdasz, milliók halnak szomjan!« »Erényben pusztulni bűn!« »Mindent szabad, de minden hiába!« »Mire nem lesz apád, szabad lesz a fiad!« Kavarogtak a jelszavak, jelmondatok, és az elektromos zene idegeket táncoltató nagy egyszerű és tiszta erőt sugalló tombolásában a civilizáció teremtés, az új egyenes és emberi útra térés szédülete ragadta el a hatvanas évek nemzedékét.”

Na és mi volt Magyarországon? Mert beatzene volt, ha tűrt, vagy éppen tiltott kategóriában. „Megindult egy szinte népvándorlás méretű mozgás, a falusi népesség átáramlása a városokba, különösen a fővárosba. Ez is főleg a nemzedék fiataljait érintette. Tízezrek kerekedtek fel, hogy messzire kerüljenek a szétzúzott parasztkultúra haláltusájától, megszabaduljanak egy meghaladott életforma erkölcsi imperativuszként rájuk testálódó fogságából, a látástól vakulásig végzett nehéz testi munka kényszerétől, a fáradt esték mozdulatlan és kilátástalan, noha zsírosodó csöndjétől. Tízezrek indultak a városba gyalog, vasúton, autóstoppal, madzaggal átkötözött dobozban cipelve a megtagadott örökség egy töredékét, az ünneplő ruhát, cipőt, pár fakult fényképet, egy-egy kézbe való jó szerszámot, dédapjuk faragta pipát, síró anyjuktól ímmel-ámmal átvett rózsafüzért, két zsebkendőt, fél sültcsirkét, egy üveg meggybefőttet, s a fülükben nem ritkán a kitagadó szülői átkot –, hogy megtöltsék a sietősen felépült munkásszállásokat, elfoglalják a borsos árú ágybérleteket, poloskás külvárosi szobákban benépesítsék éjszakánként a pályaudvarok padjait, s miközben állandó munkát adtak az ügyeletes rendőrnek, meg a megrendülni kész publicistáknak, arról álmodtak, hogy ezentúl másként lesz minden.” Másként is lett. A kiüresedett világban, ami

tűrhetetlen volt és felfoghatatlan, 1956-hoz vezetett. A megtagadott 1956 után:

„…jönnek nekem a bennszülött beat-ek, hogy azt mondják, nem lehetek beat is meg elkötelezett is egyszerre… De milyen igaz, amit William Seward Burroughs mondott, hogy csak a hulla és a kábítós nem izgatja magát, ők ugyanis utolérhetetlenek. Én viszont egyik se vagyok, nem ám, hapsikám. Csak a hullák, azok elkötelezetlenek, és a beat hipster nyamvadt nihilizmusa, ha végére járunk mindannak, ami természetszerűleg következik belőle, az alkotóművész tulajdon magának halálát jelenti. A művész elkötelezetlensége pedig úgy ahogy van, öngyilkos és eltévelyedett változata ugyanennek a nihilizmusnak.”

Térjünk a lényegre, kik voltak a beatnemzedék szószólói, prófétái, dalnokai?

„A 60-as évek közepén az indulás, szerveződés sokat ígérő, nagy visszhangot keltő, indulatos vitákat kavaró, egy-egy zenekart gyorsan a hírnév magasságába röppentő, aztán elejtő zűrzavarának valamelyes csitulásával három együttes vívott ki magának nagy és tartós – napi siker-bukás létbizonytalanságától, s ezzel a kötéltáncos pánikos készenléti állapottól függetlenítő folyamatos és irányzatos fejlődés lehetőségét, a kísérletezés szabadságát biztosító – népszerűséget: az Illés, az Omega és a Metró. A beat-hez közeledő szólóénekesek közül pedig többé-kevésbé éppen ezekhez a zenekarokhoz kötődve – Koncz Zsuzsa, Zalatnay Sarolta és Kovács Kati aratott az övékéhez fogható sikert. Vegyük sorra a zenekarokat. Nyugat ifjúságának tomboló, csavargó romantikába menekülő, a „tiszta” mámorban rombolástól sem idegenkedő tiltakozásának irányában az originál angolszász beat-et próbálta játszani, s ennek színpadi kellékeivel szerelte fel magát a Metró. Arra tett kísérletet, hogy visszaállítsa jogaiba a hamis érzelgésekben hitelét vesztett romantikát. Jó programok voltak ezek” – állapítja meg Csengey Dénes. Az Illés együttes: „Motívumaik felhasználása eredményezhetett, mint ahogy így is lett, szép és érdekes hangzású zenét, de nem jelentett, nem jelenthetett kultúra teremtő erőt és esélyt. Az Illés együttes zenei kísérletének tehát csak az exkluzív exmusic volt az eredménye, egyéb e stílus élménynél nem is lehetett.”

És a harmadik az Omega:

„Az Omega sem jutott többre, noha úgy tűnhet, jobb lóra tett, amikor a nagyvárosi folk hátországára alapozva alakította ki a maga stílusát.”

Csak az volt a baj, hogy Magyarországon nem volt nagyvárosi folk. Két szövegírót jegyez meg Csengey. Adamis Annát és Bródy Jánost.

„Adamis lírai hangoltságú szerző, nosztalgiával oldott és stilizált, mérsékelten romantikus helyzetekben érzi igazán otthon magát. Ha nem jön a beat, s ő nem az Omegával társul, valószínűleg sanzonszövegíró vált volna belőle.”

Essünk túl a Bródy-elemzésen is.

„A magyar beat legjellegzetesebb, legtehetségesebb, ugyanakkor legellentmondásosabb, mert tehetsége és a szórakoztatóipar piacképes édességre való igénye között a legnyilvánvalóbb és legarcpirítóbb kompromisszumot a legtermészetesebb módon összeboronáló figurája Bródy János. Ő az, aki az első őszinte szavakat találta a sziruptengerben fuldokló szerelemre, és aki ugyanakkor megteremtette „légy egy napra a kedvesem, mert az egy olyan vagány dolog, hogy az csak na”.” És egy idézet Csengey könyvéből. Egy fejezet élén áll. Valószínű Bereményi Géza szerezhette ezt a néhány sort is, bár nem tüntetik fel. Így szól az idézet: „»Elgörbült útjaink tanulságát most fogyaszd el, edd meg, finom!«

A mozgalom, amelynek sodrában a 60-as nemzedék létrehozta, s önmaga különállásának megfogalmazásaként a társadalomban élő minden nála idősebb nemzedékkel szembefordította a beat-kultúrát, addigra megfeneklett, szétszóródott, helyzetének és törekvéseinek felülvizsgálatára kényszerült. »A felhők játéka bonyolultabb lett.« A 70-es évek dalainak nem ők a gazdái már ekkor, azokat egy lepusztult, vízivárosi albérletben két másfajta gondolkodású, az előző évtizedet nem harsonás diadalmenetként, hanem dacos és gyanútlan tévútra táncolásként megélő, benne meg is keseredett öregfiú írja: Cseh Tamás és Bereményi Géza.” És ez már valóban új nemzedék. A 25. Színházban, melynek igazgatója Gyurkó László, meg a Katona József Színházban, meg száz és száz vidéki művelődési ház színpadán fehér ingben, egy szál egyedül és egy szál gitárral megjelent Cseh Tamás. És mint egy török korszakban élő vándorló szerzetes, elkezdett regélni, mesélni, énekelni furcsa hangon azokról a 50-es évekről. Elmondta, hogy levelet írt nővérének, Irénnek, találkozik Antoine és Desire kétszeresen nihilista figurával, az élveteg igazgatónéval, meg sok-sok különös figurával.

Azt énekli Cseh Tamás:

„Suhannak, visszaszállnak most a földre / látod, azt mondtad pedig, elenyésznek örökre / suhannak, visszaszállnak a lovasok most a vízre / panasztalan idő jön csúfos fejeinkre / állj ki a házad elé, próbáknak ideje ez itt / megméretsz, életben vagy-e még vagy halott voltál ezideig – sugallja Cseh Tamás és Bereményi Géza, s aztán odaköszönnek a legendák hőseinek, Balogh Ádámnak, Corvin Mátyásnak, Dugovics Titusznak, Bemnek, Damjanichnak, mintegy feltámadásuk alkalmából üdvözölve őket.”

Na, folytassuk csak a dalokkal: „Zsoldban álltam én, vén hajdú legény / foltom hogy legyen, fázva meztelen / sápadt rétegen, búval részegen.”

És: „Este van már, este van, minden madár festve van / még fészkük is festett fészek / este van már, este van, még az ég is festve van / én magam is festett vagyok. / No lám.”

S egy dal Bereményi Gézától Cseh Tamás előadásában:

„Nem nyílnak a völgyben a kerti virágok, hóban akadt el a szárnyas idő / és látod emitten e téli világot / kicsorbult a ködtől a bérci tető… elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen…”

És: „Kedves barátnőm, tegnap légy volt a levesben, aztán meggybefőtt, végül torta volt vacsoránk / … így múlik minden nap egy rohadt kert alatt.”

Idézzük meg Lee Van Cliff alakját. Ki volt ő?

„Oregonban, hogy vállon lőtték, s már látszott rajta, hogy fél nagyon / csak ennyit szólt: Hej!”

Tovább énekelt a dalnok: „Hátat a falnak, és megdögleni!” a követendő erkölcsi parancs világos, de hogy követhető-e, az kétséges.”

Az előd, a nagy nemzedék, a 30-asok hada nem tehetett mást, vagy nem tett mást, beilleszkedett. Cseh Tamás és Bereményi Géza nem.

Jöjjön hát a végszó egy dalból:

„Születtem Magyarországon, 87 éves vagyok, / fejemben összekeveredtek a féldecik s kormányzatok. Neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is, / harcoltam két háborúban, s túléltem, az Istenbe is! / elhagytam kérném vagy harminckilenc asszony, s vagy kétannyi elhagyott, tankcsapdába hugyoztam, ettem lótetemet, s mint látják, itt vagyok… Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a válásokat, és elnéztem az unokámat, látom, hogy gyönge alak. / Hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul, kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? / s ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény / hát elszállnak az első szélre. Mi lesz így, kérdezem én. / Fejemben egy verkli így muzsikál / túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket / egy magyar túlélő címzetes vitézlő, tönkrement lábain de áll önök előtt.”

Kivételes történelemkönyv, kivételes kortörténet. Csengey Dénes országgyűlési képviselő, elképesztően fiatalon meghalt. Megölték, megölte a korszak, megölte a milliónyi félbemaradt élet, megölte a kilátástalanság. És elmúlt ez a korszak és elmúlt ez a húsz év a rendszerváltás után. Ezt már nem énekelte meg Cseh Tamás sem, mert ő is meghalt. Nem tudom, hogy Bereményi Géza kinek írja majd a verseit, ki énekli el. Éppen 2010-et írunk. Zavaros, zagyva ideológiák keringenek és hazug jövőt hirdetnek, sokan a jobb nevével és ígéretével. „Ébresztő, magyarok, megint átvernek benneteket!”

 (Csengey Dénes: …és mi most itt vagyunk.)

Győri Béla