vissza a főoldalra

 2010.04.16. 

Izmusok háborúja

Párkányi Raab Péter szobrászművész 1967. szeptember 6-án született Balassagyarmaton. 1987-95: Magyar Képzőművészeti Főiskola, szobrász szak. Mesterei: Szederkényi Attila, Kiss István és Jovánovics György. 1991: Nemzetközi Kőszobrász Szimpozion, Quartu St. Elena (Szardínia), I. díj; 1993: Őszi tárlat, Szécsény, fődíj; 1994: Áldozati Emlékmű-pályázat, Szombathely, I. és III. díj; 1997: Horváth Endre-díj, Balassagyarmat; 1998: Koller-díj, 2007: Arany Plakett III. Nagydíj, Franciaország, 2008: Arany Plakett I. Nagydíj, Cannes városának kitüntetése, Duna Televízió Magyar Csillagok díja. Tradicionális kisplasztikákat, kiállítótermi közegbe helyezett kompozíciókat és monumentális alkotásokat készít. Kőből és fából faragottak, bronzból öntöttek a bravúros formakezeléssel komponált, nagy technikai tudással kivitelezett szobrai, amelyek legfontosabb jellemzője a figuraközpontúság. Az 1993-as Lassított lónézés (egy vázszerkezeten függő lótest), az 1995-ös körmendi IV. Béla-emlékmű és a flagstaffi Tudomány jelölhető meg a klasszikus szabályok szellemében megformált, robbanó feszültséggel telített, szenvedélyes érzelmekkel átitatott szobrászat főműveiként. Egyéni kiállítások: Szobrok – Horváth Endre Galéria, Balassagyarmat (1991), Lassított lónézés – Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest (1993), Zichy Galéria –Leiden (Hollandia, 1995), Szobrok, fotók, rajzok – Northern Arizona Art Museum, Flagstaff (USA, 1996), Budapest Galéria. Mester és tanítványa, Vízivárosi Galéria (Melocco Miklóssal) (1999), Ericcson Galéria, Budapest. Pfister Galéria, Budapest (2001), Realista álmok c. kiállítás. Le Canet (Franciaország, 2002), Bretagne-i szalonkiállítás díszvendége (Franciaország, 2004)), Villers-Fossard, Szabó Ákos festőművésszel (Franciaország, 2005), Zalaegerszeg, Filep Sándor festőművésszel (2006). Köztéri művei: József Attila (Sopron), Torzó (Németország), Szondy György (Balassagyarmat), Szeriális kő szobrok (Szardínia), Fráter Erzsébet (Balassagyarmat), IV. Béla király (Körmend), Fábián Dezső, Kárpáti György (FTC Sportcentrum), Áldozati emlékmű (Szombathely), 1996., a Tudomány éve (USA), Magyar forradalmak emlékműve (Kisszállás), Jókai-emlékmű (Bp., XII.ker.), Szent István lovasszobra (Csenger), Szent István (Balatonfüred), Vágó Pál (Jászapáti), Realista álmok (Ausztria), Básti Lajos, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Latabár Kálmán, Tímár József, Soós Imre egész alakos portrészobrai a Nemzeti Színház szoborparkjában (2002), Kilenc Múzsa (Nemzeti Színház főhomlokzata), Szent-Györgyi Albert (Terény), Civitas Fortissima (Balassagyarmat), Ister-kút (Esztergom), Mindszenty bíboros domborműve (Balassagyarmat), Bessenyei Ferenc egész alakos szobra (Magyar Színház). A figurális művészeket tömörítő F-csoport tagja.

 –Édesapja amatőr fafaragó volt. Innen a képzőművészet szeretete?

 –Az indíttatás a szüleimtől ered. Mindketten nyitottak voltak a művészetek iránt. Atyám fafaragással foglalkozott, édesanyám pedig hímzőként elnyerte a népművészet ifjú mestere címet. Most már nem műveli ezt a mesterséget. Nővéremben és bennem szüleim korán észrevették a rajz iránti szeretetet és tehetséget. Szakkörökbe jártam, majd szülővárosomban, Balassagyarmaton több rajztanárnál vettem magánórákat. Ezek igen intenzív és célirányos foglalkozások voltak.

 –Akkor még festő szeretett volna lenni?

 –Jobb rajzaim voltak, így a grafikusi pálya vonzott, de a festészet is felvetődött bennem. Igaz, édesapám szobrokkal foglalkozott, mégsem volt egyértelmű számomra, hogy én is szobrász legyek. Balassagyarmaton élt egy szobrászművész, Szederkényi Attila, aki arra bíztatta apámat, hogy nála tanuljon. Történt, hogy a városban egy képzőművészeti tárlatot rendeztek, melyen apám bemutatta két alkotását. Szederkényi mesternek ezek nagyon megtetszettek. Megtudakolta a szobrász nevét, majd felajánlotta apámnak, szívesen foglalkozik vele műhelyében. Apám azonban korosnak érezte már magát az efféle stúdiumokhoz, s maga helyett engem ajánlott. Ez a ’80-as évek közepén történt. Édesapám rövid időn belül abba is hagyta ezt a mesterséget.

 –Apja népi jellegű szobrokat készített?

 –Balassagyarmaton működött egy népi hagyományokat ápoló és alkalmazó fafaragó kör. Apámnak –akinek nem nagy az életműve és autodidakta módon képezte magát - ebben nem volt helye, mert nem a népi motívumokat kereste, hanem szinte egy tanult szobrász igényével készítette munkáit. Apám munkáira Szervátiusz Jenő művészete volt nagy hatással.

 –Tehát gimnazistaként került egy szobrász műhelyébe.

 –Így van, pont abban az életkorban, mikor minden érdekelt, csak az iskolai órák nem. A kötelező tananyag nem kötött le. Így nagyon jó időben kezdtem el szobrászattal foglalkozni. A kóvári műhelyt – ami a várostól nem messze volt – egy hajdani iskola épületében rendezték be. Szederkényi Attila mellett tanulva döntöttem el, hogy szobrász szeretnék lenni. Szinte minden nap kint voltam a műhelyében. Így már volt értelme az iskolai tanulásnak, mert tudtam, a felvételihez szükséges a sikeres érettségi.

 –Elsőre felvették a Képzőművészeti Főiskolára?

 –Nem, hanem második próbálkozásra. Szederkényi Attila elmondta nekem, hogy akinek nincs ismeretsége, protekciója, az első jelentkezéstől ne várjon semmi jót, de ha tehetséges, akkor harmadszorra sikerülhet. Engem pedig senki sem protezsált. Akkor, ha valakit felvesznek a második próbálkozásra az esti képzésbe, az már egy jó „lépcsőfok”, amiről egy-két év alatt fel lehet jutni a nappaliba. Akkor ez így működött, ma már másként, hiszen pl. esti tagozata sincs a főiskolának, pardon az egyetemnek. A felvételi két héten át zajlott. Az első héten portrémintázás, a másodikon alaprajz és portrémintázás volt a feladat. Szerencsémre sikeres volt a második felvételim.

 –Egy prózai kérdés: honnan jött a Raab név?

 –Apai ágon német eredetű, tehát sváb családból származom, nagyapámnak is ez volt eredetileg a vezetékneve. Nagyapám családi okok miatt úgy döntött, hogy beáll a francia idegenlégióba. Öt év szolgálat után elég nagy összegű zsoldot kapott. Itthon a Budai Várban bérelt ki egy még ma is működő élelmiszerboltot. Akkor a vállalkozást csak úgy engedélyezték, ha magyarosítja a nevét. Elé raktak egy listát, s ő abból a Párkányi nevet választotta. A II. világháború után a boltnak már más bérlője lett.

 –A főiskolán mesterei Kiss István és Jovánovics György voltak. Akkoriban milyen izmus uralkodott a főiskolán?

 –1987-ben már lehetett érezni, hogy hamarosan politikai változások lesznek. Így eleinte nem volt egy kötelezően diktált irányzat, hanem szabad légkör uralkodott a főiskolán. Helye volt a figurális és a nonfigurális művészetnek is. Ma már az utóbbin van a hangsúly. Régebben és most is a művészeti élet vezetői mindig megszabták azt az irányt, amerre mennünk kell. Aki nem így tett, az „maradi”. Első osztályfőnököm, Kiss István, az egypártrendszer kiemelt művésze volt. A felvételt nyertek akkor mind az ő növendékei lettek. Amikor szüleim megtudták, hogy hozzá kerültem, féltek, hogy nem sokáig maradok a főiskolán, hiszen akkoriban egy Krisztus-szobron dolgoztam. Kiss István pozitívan állt a dologhoz, s nem lett ebből problémám. Igaz, nem is volt ideje sokat foglalkozni az osztályával, szinte mester nélkül tanultunk.  

–Tehát nem volt vita a figurális-nonfigurális művészettel kapcsolatban.

 –Nem, mert három éven át egy nagyon szabad légkörben tanulhattunk. Aztán jött a rendszerváltás, és újra felülről mondták meg, mi a helyes irány a művészetben. A régi tanárokat kirúgták, s jöttek az újak. Így Kiss István osztályát Jovánovics György kapta meg. Ismertem az ő munkáit is. A fiatalkori, figurális alkotásai álltak közel hozzám. Jovánovics azt mondta nekem: ő már nem tud nekem semmi újat tanítani, de barátilag szívesen elbeszélget velem a művészetekről. Próbált segíteni nekem, s megkereste az akkori hangadó, irányító művészettörténészeket. Neveket most nem mondok. Jovánovics közölte: az osztályában tanul egy fiatal szobrász, aki meg tudná újítani a figurális művészetet. Erre azt a választ kapta: Magyarországnak nincs szüksége figurális művészetre.

 –Nem vetődött fel önben, hogy akkor igen nehéz jövő előtt áll?

 –Nem szoktam az ilyen kijelentéseken sokat töprengeni. Tudtam, hogy ez az egész, amit közöltek velem hatalmas ostobaság. Majd a főiskolán azt láttam, hogy megpróbálták kiradírozni a figurális művészetet. Az iskolai pályázatokon egyetlen egy olyan diák nem kapott díjat, aki figurálisan alkotott. Ezzel is más irányba terelték a növendékeket.

 –Életrajzát olvasva viszont arra következtetek, hogy az emberek mégis a szépre vágynak. Ha nem így lenne, akkor nem nyert volna olya sok külföldi díjat, s igen kevés köztéri szobra állna. Nem is értem, hogyan is lehetne nonfigurálisan pl. Bessenyei Ferencről egész alakos portrészobrot alkotni. Két vascsövet összehajlítunk, s annyi?

 –A műfaj szerencséje, hogy a köztéri portrészobroknak figurálisnak kell lenniük. Az egész világon kettévált a képzőművészet. Él még a figurális, s létezik az államilag irányított művészet, ami nálunk a konceptuális irányzatot karolta fel. Ezen a téren még annyit sem várnak el, hogy két csövet passzírozzunk össze. Így egy elméleti műfajt kreáltak a képzőművészetből. Erre jó példa az, hogy kitalálták: művészeti doktori címmel lehet csak tanítani a Képzőművészetin. S kik találták ki? Azok, akik ezt a konceptuális irányzatot elsőnek erőltették. Ők még nem doktorok, de kimondták: utánunk csak ilyen címmel lehet tanítani. S hogy ki kaphat ilyen címet, azt ők döntik el. Ez a folyamat lényege, ezért sem lehet csodálkozni azon, hogy ideáig jutottunk. Azt a szinte nulla szaktudást, amit megkövetelnek a művészeti élet irányítói, ilyen doktori papírokkal kell megerősíteni. Lehet, hogy nincs valakinek életműve, de legalább doktorija van.

 –Filep Sándor festőművész, aki szintén az F-csoport tagja, azt mondta, ma azt kérik a diáktól: alkoss csúnyát, rosszat. Ezt meg tudja erősíteni? A szépet mintha üldöznék.

 –Igen, a szépség kissé „ciki” lett. Nem szabad róla sokat beszélni.

 –Egyesek műítészeknél mintha a giccses szinonimája lenne a szép.

 –Igyekeznek ráhúzni a szép alkotásra azt, hogy giccses. Így válhat egy jó és szép alkotás a művészettörténészek szemében giccsessé. De sajnos ideáig még el sem mennek a művészet irányítói, egyszerűen úgy tesznek, mintha nem létezne formalista alkotás. Nem is beszélnek róla, inkább a minél eszementebb ötlettől vezérelt produktumokról.

 –De nem az az eszement, aki ezeket még meg is vásárolja?

 –Alig akad olyan ember, aki ezeket megveszii. A fogyasztói, a vásárlói réteg szétvált az államilag irányított művészeti élettől. Ez egy tudatosan generált folyamat eredménye. A művészt és a vásárlót elválasztották egymástól, hogy ne legyen köztük kontaktus, s az űrt egy művészeti „megmondóember” töltse be. Egy olyan valaki, aki majd megmondja a polgárnak, mi is a művészet. Így jutottunk el odaáig, hogy az, akinek van ízlése, azt mondja: nem érdekel a kortárs művészet, mert az egy borzadály. A művészeti élet irányítói pedig kijelentik: ők döntik el, milyen is egy alkotás. Hiszen az állami szervek, akik pénzelik a művészeti életet, saját bevallásuk szerint nem értenek ahhoz, hogy megállapítsák mi is az igazán értékes. Ma az emberek többsége kimondja: nem ért a művészethez. Nem csoda, hogy ezt mondják, mert beléjük szuggerálták ezt. Pedig a képzőművészet vizuális műfaj, s az ember érzékszerveire kell, hogy hasson. Semmilyen képzettség nem kell a befogadáshoz. A kérdés itt nem is az, hogy valami szép-e, hanem: mennyire hat rám egy alkotás? Közben az állami pénzek felesleges helyekre özönlenek. Úgy működtetnek kiállítóhelyeket, hogy azokat alig látogatják.

 –Még nem vetették a szemére, hogy nem ún. kortárs művész?

 –Miért ne lennék az, hiszen ebben a korban élek.

 –Igaz, de a kortárs művészetről nem a figurális alkotások jutnak az eszünkbe.

 –Mivel nem foglalkoznak ilyen szinten velem, így fel sem vetették azt, hogy : ha kortárs művész lennél, kapnál állami támogatást. Már a főiskolán elestem az ösztöndíjaktól. Olyanoktól, amiket még közepes tehetségűek is megkapnak, ha követik a hivatalos irányzatot.

 –Már elsőéves korában országos pályázatot nyert József Attila portréjával. 1995-ben diplomázott, de már előtte is voltak kiállításai hazánkban és külföldön is. A Tudomány éve-emlékmű 1995 óta az arizonai egyetem előtt áll. Ezek azért „vigaszdíjak”.

–Nagyon szép és jó pályát tudhatok magam mögött. Ha végigolvassák az életrajzomat, akkor egy sikeres ember pályaútját láthatják. Azt hozzá kell tennem: úgy voltam sikeres, hogy államilag nem támogattak.

 –Említettük már, hogy a főiskolai felvételinél nem volt, aki protezsálja. Abban, hogy önre itthon és külföldön felfigyeltek, mekkora szerepe volt Melocco Miklósnak?

 –Nagyon jól és gyorsan indult a pályám. Sikeres köztéri–szobor–pályázataim voltak. Már a felvételi előtt is köztéri szobrász akartam lenni. Eleinte megvédett az ismeretlenség. Kiírták a pályázatot, leadtam a pályatervet, a megbízók és a zsűri tagjai azt mondták: ennek a fiatalembernek adjuk oda a munkát, mert jók a tervei. Így szinte egymás után három-négy köztéri szobrot készíthettem. Figyelmeztettek is a barátaim: a sikeres periódusod után félre fognak tenni, mert sokan vetélytársat látnak benned. Valóban ez történt: az első négy-öt sikeres évet követte ugyanannyi sikertelen. Igaz a szakmai zsűri mindig elismerte a pályatervemet, de arra vigyáztak, ne én készítsem el a szobrot. Így elég súlyos anyagi, megélhetési gondokkal küszködtem. Ezidőben készítette Melocco Miklós Szegeden az 1956-os emlékművet. Hallottam, hogy határidős és szakember-problémákkal küzd, így jelentkeztem nála, hogy szívesen segítenék neki. A közös munkából barátság lett, s Melocco segített abban, hogy kapjak megbízásokat. Ezt követően újra felívelt a pályám. Melocco Miklós sosem tanított, de így is mesteremnek tekintem. Kamasz koromban több alkotását láttam, s példaértékű volt ez számomra. Rádöbbentem: létezik még ilyen, figurális alkotás ebben a korban.

 –Kiállított a Forradalmi konzervativizmus tárlaton. Tanultuk: a konzervativizmus legfontosabb jellemvonása a tradicionalizmus. Akkor miként lehet forradalmi?

 –Ez egy közös kiállítás volt Bér Rudolf – művésznevén Rudino – festőművésszel. Ez egyrészt egy figyelemfelkeltő cím volt. Akkoriban, fiatalon figurális művészként alkotni forradalmi cselekedet volt, hiszen szembe kerültem a hivatalos irányzattal. Jelenünkben már felerősödött a világon a figurális művészet, ami annak is „köszönhető”, hogy egyre kevesebb a pénz az állami büdzsébe. Így be kell vonni a polgárságot a műtárgy-kereskedelembe.

 –Ha megnézzük a Gondolkodó, a Csók, vagy a Music c. szobrát, akkor nem lehet azt mondani, hogy nem modern alkotásokról van szó. Itt nem hiányzik a test, mert – úgy látom - a semmiből előtörő, a reális környezetet egy adott pontján kirajzolódó jelenet mégis valószerű.

 –Ezekkel a szobrokkal a mozdulat és a gondolat lényegiségét próbálom ábrázolni. Az említett alkotások egy fiatalkori római utazás emlékei. Itáliában hatottak rám az antik töredékek. Azok, amik pl. a Forum Romanumon találhatók.

 –Ki, vagy mi dönti el, hogy a szobra bronzból, mészkőből, vagy márványból készüljön? A téma, vagy a megrendelő?

 –Megrendelésre és saját magamnak is készítek szobrot. Az utóbbi esetben, ha nem tudom eladni a művet, akkor kiállításokra viszem. Ha a megrendelő kér fel egy munkára, akkor előfordul, hogy megnevezik az anyagot. Nagyon sok téma alkalmas arra, hogy mindkét anyagba elkészüljön. Az sem mindegy, hogy külső, vagy belső térben áll-e majd a szobor. Manapság, a színesfémlopások miatt több megrendelő mészkőből kéri az alkotást. Jelenleg azon dolgozom, hogy a bronznak és a kőnek a különböző megmunkálási technikáit ötvözzem a szobrokban.

 –Amikor olyan egész alakos szobrokat alkot, mint amik Tímár Józsefet, Lukács Margitot vagy Kárpáti Györgyöt ábrázolják, akkor fotók alapján dolgozik?

 –Nem csak egy, hanem több fénykép, s ha lehet film alapján is. Ha egy portrészoborról van szó, akkor minél több portréfotóra van szükségem, hogy több szögből lássam az arcot. A színészszobroknál már szerepet is kellett ábrázolnom. Így átfogóbb munkáról van szó.

 –Úgy hallottam, hogy a Tímár Józsefről készített szobor – ami az Ügynök halála főszerepében mintázza meg a színészt – mása Franciaországban található. Tehát lekoppintották az ön szobrát.

 –A Nemzeti Színház kertjében bárki láthatja a 2002-ben készült Tímár József szobrot, amely azt a híres jelenetet örökíti meg Az ügynök halálából, amikor két bőrönddel megjelenik a színen az akkor már nagybeteg színész. A szobor sosem hagyta el a Nemzeti kertjét, ellenben, amikor meghívtak egy Bretagne-i szalonkiállításra, ahol én díszvendégként voltam jelen, a meghívóra épp a Tímár - szobor fotóját rakták ki. Hamarosan üzentek egy párizsi galériából, a kiállításom szervezőinek mondta egy hölgy, hogy mielőbb szeretne velem találkozni, mert neki ez a szobor nagyon tetszik. Aztán sosem keresett meg, pedig az óta több francia kiállításom volt. Egy év múlva viszontláttam Párizsban, a hölgy galériájában egy bőröndös sorozatot. Szépen lekoppintotta Tímárt. 2008-ban láttam egy újságban, hogy a bőröndös szobrokkal hirdetik annak a bizonyos hölgynek a galériáját, aki engem nem keresett meg és Cannesban hatalmas plakátokat láttam a szobrokról.

 –Nem lehet perre menni?

 –A szobrokat képtelenség levédeni. Ha már egy minimális eltérés van két alkotás között, akkor nem lehet szó „lopásról”.

 –Olvastam egy Atilla-szobor tervéről. A III. kerületben állították volna fel…

 –Igen, valószínűleg pénz hiányában megfeneklett a dolog. Tarlós István volt a kerület polgármestere, mikor ez a szobor –terv nagyfokú támogatottságot élvezett. Minden bizonnyal lesznek változások a politikai életben, s ki tudja: talán ez a szobor is elkészül.

 –Régen azt nyilatkozta: gondolatban kitalálta az összes szobrot, amit meg szeretne valósítani. Melyik az a szobor, ami nagyon várat magára.

 –Nem ön az első újságíró, aki nekem szegezi ezt a kérdést. Visszatekintve erre az ifjúkori kijelentésemre azt kell mondanom: ostobaságot beszéltem. Valóban húszéves koromban nagyon sok szobor-ötletem volt. Akkor úgy éreztem, mindez egy életre is elég. Közben rájöttem, minden egyes ötlet egy újabbat generál. Van egy újabb koncepcióm, ami mentén haladok, ez egy 5-10 éves program lesz, s úgy érzem, valami jó és érdekes dologra találok majd rá a folyamat végén.