|
 2010.04.16.
Az Ipoly szerelmese
Száztíz éve született Szabó Lőrinc
Szabó Lőrinc, költő,
műfordító, az Ady utáni magyar költészet egyik legnagyobb
alakja Miskolcon született, 1900. március 31-én. Édesapját,
aki mozdonyvezető volt, 1900 és 1908 közt két ízben is
Gyarmatra helyezték. „A városban a Templom utcában laktunk a
10. sz. alatt.” A balassagyarmati három esztendő
felejthetetlen volt Szabó Lőrinc számára. Később így vall
erről a költő: „Budapesten
lettem ember, Debrecenben voltam diák, Balassagyarmaton kezdtem
az elemit. Mindhárom városnak nagyon fontos a szerepe az életemben.
Sokkal fontosabb, mint Miskolcé, amelynek szülötte vagyok és
amelyhez, sajnos, alig köt valami emlék. A három város közül
nekem Balassagyarmat a legköltőibb és legkedvesebb. Nem hagyott
bennem semmi fájdalmat. Ellenkezőleg. Rágondolni a zavartalan,
napfényes, tökéletes mesét jelenti. A védő, burkoló, édesen
ragyogó irrealitást, az egyetlen idilli környezetet a föld
kerekén, azt az elérhetetlenül távoli és boldog világot,
amit legfeljebb – mondjuk – Számoa, vagy Haiti jelenthetett
felnőtt álmodozóknak az új háború kitöréséig. A 13000
lakosú városka bizonyára megérdemelne valami egészen másfajta,
reális tiszteletet; ilyesmivel azonban én nem szolgálhatok: én
Gyarmatot tulajdonképpen nem ismerem; Balassagyarmat számomra tündérváros.
Az utca végén az Ipoly. Az innenső part meredek és veszélyes
volt, fűzfák és bokrok közt leereszkedni; a túlsó part
viszont nagy, lapos rét, a láthatáron hirtelen emelkedő, széles
hegyvonulattal, a Felvidék előhírnökeivel. Ez az Ipoly volt a
világ legnagyobb csodája. A jegén tanultam meg korcsolyázni: a
már lebontott régi fahíd mellől indultunk falkában a félelmes
hírű Katlan-gödör és a Kürtös- patak felé. Egyszer egy
olyan hosszú, bóbitás, három-négy méteres nádszállal tértem
haza, melyet a Kürtöspatakban törtem, hogy be se fért a házunkba.
Nyáron egész délutánokat mászkáltunk a folyóparton és a vízben,
messziről kerülve a forgókat és örvényeket ...”
1908-ban a család
Debrecenbe költözik, így Lőrinc középiskolai tanulmányait a
református kollégiumban folytatja. Kitűnő diák, a görögön
és a latinon kívül megtanul németül és franciául. 1915-ben
az önképzőkörben hall először Babitsról, s tagja egy
csoportnak, amelyik levélben fejezi ki hódolatát a költőnek.
Ekkoriban alapozza meg világirodalmi műveltségét. 1918 tavaszán
besorozzák, hadiérettségit tesz. Beiratkozik a műegyetem Gépészmérnöki
Karára, majd két hét múlva átiratkozik a bölcsészkar
magyar–latin–német szakára, önkéntes tanársegédként ő
állítja össze Babits szemináriuma hallgatóinak a névsorát.
Babits Mihály tanítványa lett, és nemsokára barátja is. „Ez
az esztendő (1919-20) is olvasással és tanulással telt el. Nem
iskolai stúdiumokkal, hanem elsősorban annak a megtanulásával,
amire nekem szükségem volt. Sokat köszönhetek e tekintetben
Babits Mihálynak is, aki verseimet ugyan másfél évig nem közölte,
de hamar barátságába fogadott: megtanított angolul, rendelkezésemre
bocsátotta nagyszerű könyvtárát, s később – mint
ismeretes – még fedelét és kenyerét is megosztotta velem.”
1921 januárjában megismerkedik Mikes Klárával, Mikes Lajos
lányával, s december 31-én házasságot kötnek. E kapcsolat révén
került Az Est szerkesztőségébe munkatársnak. 1924-ben ismeri
meg A huszonhatodik év majdani hősnőjét, V. Korzáti Erzsébetet.
1926-ban megalapítja Pandora című folyóiratát, amelynek –
1927 februárjától – hat száma jelenik meg, majd a vállalkozás
csődbe jut. Ez évben ismét közelebb kerül Babitshoz. 1927.
október 15-től ismét az Est-lapok munkatársa, előbb a Pesti
Napló, majd 1928 őszétől a Magyarország szerkesztőségének
tagja; 1944-ig ez is marad munkahelye. Sokat utazik: 1927-ben Erdélyben,
1928-ban Németországban jár, 1931-ben pedig az egyiptomi
Alexandria kikötőjében megpillantja Afrika földjét, s egészen
a Líbiai-sivatag széléig jut el. 1927-28-ban Korzáti Erzsébet
iránti érzelme válságba sodorja házasságát. A harmincas években
közel került a népi írók mozgalmához. 1932-ben – Babits
megengesztelődésének jeleként – Baumgarten- díjat kap.
1934-ben Németh László, majd Cs. Szabó László veszi át a Rádió
irodalmi osztályának vezetését. Ettől kezdve sokat szerepel a
műsorokban. 1935-től kezdve Németh Antal, a Nemzeti Színház
igazgatója köti a színházhoz a műfordító költőt (Athéni
Timon 1935; Ahogy tetszik 1938; Kleist Amhitryon 1938; Macbeth
1939). 1944 végén, „hatvannégy napi bunkerélet” után,
amelyet Volkmann utcai lakásuk pincéjében tölt el, Temirkul
Umetoli kirgiz poéta és százados segítségével visszakerül
lakásába, amelyet a katonák az ezredtörzs számára akartak
lefoglalni. Jobboldalinak bélyegzett politikai múltja miatt
1945-ben vizsgálati fogságba került, szeptemberben „feddéssel”
igazolták, publikációs tilalmak sújtották. 1947-ben többek
tiltakozása ellenére felvették az Írószövetségbe. Az üldöztetés
és a megkülönböztetés ellen (többek között Illyés Gyula támogatásával)
szívósan küzdött, s főleg a munkába menekült. 1956-ban
tagja lett a Petőfi Pártnak, 1957. március 15-én Kossuth-díjat
kapott. Publikációs és anyagi helyzete rendeződött, de
tervezett külföldi útja elmaradt. Budapesten hunyt el 1957. október
3-án. Halálát szívroham okozta.
emma
|
