vissza a főoldalra

 2010.04.16. 

Belevágni a kellős közepébe

Talán különösnek vélik, amit alább olvasnak majd tőlem, de alapos megfontolás után úgy döntöttem, hogy megosztom Önökkel gondolataimat. Többen is pontosan megfogalmazzák, hogy most éppen olyan hangulat van az országban, mint 1989-ben volt, a rendszerváltás előtt. Az emberek zöme valamilyen sorsdöntő fordulatra vár, abban reménykedik. És ha nem mondják, akkor is látni, érzékelni lehet a feszültséget, a jövőbeli események konkrét kigondolásáig el nem merészkedő vágyakozást, egy új, élhetőbb valóság romantikus képzetének minduntalan fel-felvillanó energiáit. Mivel most alkalmam van rá, néhány lazán összefüggő gondolatban megfogalmazom, ami húsz éve bennem motoszkál. A rendszerváltás hajnalán arról beszélgettek művészbarátaim, hogy a kommunisták bukása után, a demokratizálódó országban majd biztosítani kell a kultúra folyamatosságát, mert nem az írók, festők és szobrászok, nem a színészek és táncdalénekesek, vagy bármiféle rendűrangú művészek a bűnösök, nem ők a hibásak az elherdált majd félszáz évért, hanem a párt, a „komcsi nagykutyák”. Jó irodalomra, értékes képzőművészetre, színházra, zenére, és mindenféle más művészetre szükség lesz az első szabad választás után is, mert az igazi kultúra nem politikafüggő. Akkor ez oly csábítóan és nagyszerűen hangzott, hinni akartam benne, bár belül, énem titokzatos kis ujjacskái megcibálták kissé pofaizmomat, de a fura fintort eldugtam mások elöl, mert szégyelltem. A rendszerváltás óta eltelt húsz évben elképesztő kegyetlenséggel igazolta az élet, hogy a művészet – legyen bár a legigazibb kultúra része! – minden ízében politikafüggő. A művészeti közélet minden munkása, vagy elefántcsonttoronyba visszahúzódó fennkölt személyisége, minden intézménye, minden vonása, színfoltja, hangja és gesztusa, minden-minden csupa politikafüggő – és csak az! Ezért úgy gondolom, ha 2010-ben második rendszerváltásra kerül majd sor, nem szabad ugyanazt a hibát elkövetnünk, mint 1990-ben, nem szabad a kulturális folyamatosság látszatát fönntartanunk. Ha nem érzékelhető komoly, legalább néhány éves megtorpanás a kulturális életben, akkor az a képzet marad érvényben, hogy továbbra sincs változás. Tehát a kulturális folyamatosság látszatát kerülni kell! A kultúrpolitikai irányítás megújítása csak a portásokig terjedő személycserék mellett hihető, és természetesen az ezzel együtt járó hatalmas zökkenő átélésével. Az egész társadalomnak éreznie, tapasztalnia kell, hogy minden kacat a lomtárba kerül. Ha ez azzal jár együtt, hogy akár évekig nem lesznek kiállítások, nem lesznek színházi előadások, nem zajonganak aberrált performerek, akkor azt is vállalni kell. A közgyűjtemények esetében, nem elegendő lecserélni a főigazgatókat, a gyűjteményes kiállítások arculatát is szükséges átalakítani, mert jelenleg a 20. századi liberális avantgárd álkultúra uralja a termeket – például a Nemzeti Galéria állandó kiállításáról hiányzik Tornyai-Rudnay-Koszta és még egy sereg jelentős alkotó. A parkolópályára állított művészeknek, akik a népi-nemzeti gondolkodásmódot és formavilágot képviselték vagy képviselik ma, méltó megbecsülést kell kapniuk.

Át kell alakítani a kommunikációt, mert a kulturális eseményekről tájékoztató intézményi szakemberek is teljes mértékben kollaborálnak a kártékony és nemzetrontó erőkkel, maguk is áleszmék terjesztői. Nem baj, sőt, előnyös lenne, ha egy-két évig érezhető űr támadna a kulturális életben, úgy a belföldi, mint a külföldi reprezentációkban, mert az komoly, mélyreható változás üzenetével bírna és a közönség mellett az alkotóművészeket is új orientációra késztetné. A népművészetet kiemelten támogatni kellene, indulhatna egy „Magyar Népművészet” című lap – ilyen még nem volt, de épp ideje, hogy legyen! A művészeti oktatást is teljesen át kell szervezni, a személycserék mellett új célkitűzést kell adni az intézményeknek. Ha rajtam múlna, nyomban megvizsgálnám a művészeti kisdoktorik valódi tartalmát, s a pszeudodoktoroktól megvonnám e címet. Hasonlóan cselekednék a köztéri szobrokkal is, többnek a létjogosultságát megkérdőjelezném, eltávolításukat kezdeményezném. A közintézményeket díszítő – akár korábbi saját vásárlásból származó, akár közgyűjteményből kihelyezett művekről legyen szó –, a kommunista- liberális áleszmét sugalló képeket-szobrokat azonnal eltávolítanám, és még a dekorációk esetében is kötelezővé tenném e nemzetrontó látszat tudatos kerülését. Új városépítészeti koncepció megalkotására kötelezném a településeket, nemzeti érdekeink figyelembe vételével, és az emberhez méltó élhető környezet igényével az úgynevezett magyaros stílus (lásd: 20. század elején) reneszánszát hirdetném. És sorolhatnám tovább az általam látott tennivalókat, szinte vég nélkül. A személycserék során nem a tudományos fokozatot, hanem a nemzethez való hűséget, és mindenek előtt az erkölcsi tartást kell figyelembe venni. Ha ennek a „humánpolitikai koncepciónak” olyan következményei lesznek, hogy a kulturális élet folyamatossága megakad, ha zökkenőket, akár évekig is eltartó fönnakadásokat tapasztal majd a hazai és a külföldi közönség, az nem baj, sőt előnyös abból a szempontból, hogy a valódi és gyökeres változás átélésével gazdagítja az embereket. Mert semmiképpen se folytatható a Németh Lajos-i összeötvöződés-elméletet mindenáron tárgyiasítani akaró próbakultúra. Ha a kísérletezés kora valóban véget ér, ha ténylegesen kulturális rendszerváltás lesz (egyszer), akkor mi, művészeti írók nem értekezhetünk tovább az aczéli emlőkön nevelkedett generációk fejlődéséről, a szocreálból indult művészek nemegyszer avantgárdista formavilágáról, semmiféle tisztátalan összeötvöződésről. Nem elmélkedhetünk a régi rossz megújításáról, vagy az új rosszal való keveredéséről, sőt, ki sem ejthetjük a szánkon a „harmadikutas” szót, amennyiben annak tartalmába valahogyan beleértjük a szocreált és az avantgárdot is. Szó se lehet valamiféle folyamatosság látszatáról kulturális életünkben, abba kell hagyjuk a boldogtalan tudatállapotú művészekről és/vagy művekről szóló sok évtizedes diskurzust. Teljesen új irányt kell kijelölni, a helyesen értelmezett magyar tradíció bemutatását kell szolgálni. Nem tiltani vagy megsemmisíteni kell, miként tették azt a sztalinisták, a kádáristák, és teszik manapság is az avantgárdisták, na meg a polgárinak kikiáltott összeötvözők siserehada, nem újraértelmezett vagy átértelmezett háromtés direktívára van szükségünk, hanem arra, hogy minden kulturális törekvés, eszme és tárgy, oktatás, kommunikáció, egyén és közösség helyes értékítéletet kapjon. Végre mindent a valóságos helyére kell tenni, igazi értékének megfelelően kell interpretálni. És nem csak egyetlen lapban vagy évtizedenként egyetlen tévéműsorban, egyetlen vendégelőadó nem kellően cenzúrázott szemináriumán kell értéke szerint megítélni az elméletet és a gyakorlatot, hanem biztosítani kell folyamatosan a valós nemzeti érdeknek megfelelő ítéletalkotás minden dologi és személyi feltételét. Ha tényleg kulturális rendszerváltás lesz, akkor gyorsan ki kell mondani: a jó szándék magában mit sem ér! A szocreált fölvállaló alkotók helyzetének megértése, az avantgárd és posztavantgárd (fluxus?) áleszméitől kábult művészek törekvéseinek ismerete, a modern formavilág követelményének elfogadása egyaránt hamis következtetésekre vezet. Be kell látnunk, hogy semmit nem lehet kezdeni azokkal az emberekkel és művekkel, amelyek hamis közösségi tudatállapotot terjesztenek, és/vagy hamis öntudatot gerjesztenek, akik és amik az individualista önkény csapdájában vergődnek – esetleg maguk a csapdák. Ki kell mondanunk sokszor és nyomatékos hangsúllyal: kulturális közéletünk, akár a romlott befőtt, a szürke penész táptalaja lett, rossz szagot áraszt magából. Nem folytatható a megalkuvás! Nem lehet újra csak az a dolgunk, hogy a kompromitálódottak helyett ugyanazt a hamis eszmét terjesztő középszerűek útját-karrierjét egyengessük. Vissza kell térnünk az alapokhoz, hogy végre az idegen érdekek szolgálata helyett a magyar nemzet szolgálatában épüljön újjá kulturális életünk. Ehhez pedig radikális megoldásokra van szükség, nem csupán tanárbácsik és tanárnénik helyettesítésére, nem csupán a megmondóemberek és az államtitkárok vagy miniszterek cseréjére, hanem a közélet velejéig hatoló átalakításra. Jobb nekünk az igaz tettek következményét elviselni, mint a hazug és nemzetrontó szellemi-testi környezetben tovább élni! 1990-ben sem arra lett volna szükségünk, hogy a privatizáció ürügyén a gazdasági élet megtorpanását idézzék elő a rendszerváltók, hanem a kulturális élet radikális átszervezésére kellett volna összpontosítani. Mert ha a gazdasági élet folyamatossága mellett előbb a kultúrában erőltetjük a rendszerváltást, az nagy előnyökkel járt volna. Most már mindkét területen szükségessé vált a gyökeres megújítás, ami, valljuk be: drámai következményekkel fog járni, de elodázhatatlan és kihagyhatatlan kötelességünk mélyrehatóan cselekedni. Valószínűleg sok értelmiségi ellenséget szerzek magamnak ezzel a cikkel, de semmi értelmét nem látom a további maníros „grazia”-nak (az udvari jó modornak), mellyel kímélni illik a hozzánk hasonló szakmabelit. Semmi értelmét nem látom a polgári képmutatásnak, a reálpolitikai megfontolásoknak, az óvatosságnak, vagyis a megalkuvásnak. Úgy gondolom, itt az ideje az egyenes és nyílt beszédnek. Vágjunk bele a kellős közepébe! Ha a költő azt írhatta: gondoljátok meg proletárok, akkor miért ne fejezhetném be úgy gondolatmenetemet, hogy gondoljátok meg magyar emberek, gondoljátok meg választó polgárok, most radikális átalakításra van szükségünk, nem biedermeieres szépítgetésre, modernkedő maszatolásra! Belevágni a közepébe! Széthasítani a százéves görcsöt! Kitakarítani a hazát, fölsöpörni a tornácon szétszóródott szemetet, újrafesteni a falakat, s ha majd minden rendben lesz a portán, akkor végre nyugodt pipálással szemlélhetjük a lenyugvó nap sugarát. De most még a bűzös romhalmaz kellős közepén állunk, mint a háború utáni nemzedék, csákánnyal-lapáttal az újjáépítés lázában égve. Tehát dologra fel!

 Legéndy Péter

(Megjelent a Havi Magyar Fórum 2010. márciusi számában)