vissza a főoldalra

 2010.04.23. 

Úgy szép a zene, ha élő

Siliga Miklós zeneszerző, zenetanár 1942-ben született Vácon. Zenei tanulmányait zongorával kezdte, 16 éves korától a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola klarinét szakán tanult, majd tanárképzőbe jelentkezett. 1965-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola dzsessz-tanszakának növendéke. 1968-tól a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Budapesti Tanárképző Intézetének dzsessz-tanszakán tanított a szaxofon-szakon 2002-ig. A Határőrség Központi Zenekarának – ez az együttes kísérte a Savaria Táncversenyeket –karmestere 1990-től 2000-ig. Jelenleg a Magyar Nótaszerzők és Énekesek Iskolája tanár-korrepetitora. A 2007. év magyarnóta-szerzője lett. 2008-ban a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemrend kitüntetést kapott művészi munkája elismeréséül. Két musicalt szerzett: Sissy és én, Csoda az élet.

 –Több internetes oldal is kiemeli az ön váci származását. Gyakran visszajár szülővárosába koncertezni?

 – Eddig csak egy szerzői estet rendeztek számomra „Tiszta fehér oltár” címmel. A címadó dal az egyik legismertebb szerzeményem. Erre az estre külön rá kellett beszélni engem, mert kissé rendetlen vagyok, s dalaim nincsenek otthon összegyűjtve. Ezen a rendezvényen számos ismert művész lépett fel – többek között műsorvezetőként – közös barátunk, Agárdi László. Vácott ritkán volt fellépésem, de gyerekkori barátaimat viszont gyakran meglátogattam.

– Nem tudom, milyen gyakori név a Siliga. Olvastam egy Siligai Siliga Ferenc festőművészről. Felmenője volt önnek?

 – Olyannyira, hogy a nagyapám volt. Sajnos mára feledésbe merült a neve. Mint a Franklin Társulat illusztrátora, szépirodalmi lapokba és a társulat kiadványaiban dolgozott, majd Hollósy nagybányai iskolájának növendéke lett Czóbel Bélával együtt. Első művészi sikerét Önarcképével aratta, a Képzőművészeti Társulat 1905. évi kiállításán. Ezt a képet lakásomban őrzöm. Ettől kezdve állandóan szerepelt kiállításokon, s neve országszerte ismertté vált. Jelenleg Vácott újra felfedezték.

 – Létezett olyan település, hogy Siliga?

 – Nem, művésznév volt a Siligai, hogy ne tévesszék össze a kor egyik komikusával.

 – Tehát nagyapja festőművész volt, míg édesapja pedig hegedűn játszott.

 – Apám tanult muzsikus volt, a MÁV Szimfonikus Zenekarban is játszott, de civil foglalkozást űzött.

 – Tehát innen a művészet szeretete.

 –Volt egy kis házi zenekarunk. A régi világban gyakori volt a családoknál a házimuzsikálás. Bátyám csellózott, unokaöcsém zongorázott, másik unokatestvérem pedig vadászkürtön játszott. Amikor összejöttünk, akkor házi koncerteket adtunk.

 –Zenei általános iskolába járt?  

–Teljesen „normális” életet éltem 16 éves koromig. Akkor felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, amikor a váci piaristák gimnáziumában tanultam. Mindkét intézményben elég nagy volt a követelmény, s így a Budapesti Táncművészeti Szakközépiskola növendéke lettem. Ott is érettségiztem. A konzervatórium elvégzése után felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárképzőjébe klarinét szakra. Amikor 1965-ben beindult a dzsessz-tanszak, átjelentkeztem oda. Így nem a klasszikus vonalat folytattam. A dzsessz-tanszak is tanárképzőnek számított. Olyan kiváló tanáraim voltak, mint Pernye András, Bágya András és a tanszék elindítója, Gonda János. 1968-ban végeztem, s ottmaradtam tanítani. Az ok elég prózai, a tanárom – az akkori rendszer szerint – Nyugatra disszidált. Később a szaxofon szakot vezettem. Újabb szakaszt jelentett a tanszak főiskolává válása. Már hosszabb ideje nyilvánvaló volt, hogy a dzsessz-tanszak művész- és tanárképző feladatkörének megfelelően csak főiskolai keretek között tehet eleget. Ezért 1990-ben a tanszak átkerült a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Budapesti Tanárképző Intézetéhez – ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem –, s hivatalosan főiskolai tanszékké alakult át. Ezzel együtt új szakok létesültek, számos új tárgy került bevezetésre, jelentősen kibővült a tanítás anyaga és emelkedtek a vizsgakövetelmények. 1963-ban kerültem a Határőrség Központi Zenekarához, s előbb helyettes vezetője, később karmestere voltam az együttesnek. Operaénekesektől magyarnóta-énekesekig mindenkit kísértem. Sokat játszottam külföldön, a fél világot bejártam, elsősorban, mint kísérő-zenész.

 – Azt írják önről, hogy több hangszeren zenevirtuóz. Milyen instrumentumokról van szó?

 – Ez a jelző azért túlzó. A klarinéton kívül tudok zongorázni, szaxofonozni és harmonikázni is. Meg kellett ismernem ezeket a hangszereket ahhoz, hogy rájuk alapozzam egy-egy dalomat, számomat.

 – Ön tehát klasszikus zenét is tanult. Mennyire fontos az, hogy egy dal- és nótaszerző ismerje a klasszikusokat?

 – Minden zenének az alapja a klasszikus műfaj. Egy dzsessz-zongoristának kötelező volt a klasszikus zenei tudás, a szaxofon mellett pedig klarinétozni és zongorázni kellett tanulni. A nótaszerzésnek nincs viszont köze a klaszszikus zenéhez. Egy családi örökségről van szó. Apám eléggé mulatósfajta volt, másrészt pedig sokat jártam esküvőkre zenélni, ahol megismertem a vidéki népet, s rájöttem arra, hogy bármilyen műfajt hallgasson is az ember, mulatni csak nótára és cigányzenére lehet. Így megszerettem a magyar nótát. Azt a műfajt, amit nem támogatnak megfelelően, pedig Petőfi, Egressy verseire is íródtak. Bár azt mondtam, hogy a magyar nótának nincs köze a klasszikus zenéhez, ám vannak olyan dalok, amik a nótarepertoárban szerepelnek, de más a harmonizálásuk. Az igazi magyar nótának olyan a harmóniavilága, ami a népdalban is felfedezhető; ez a párhuzamos hangnemek és a kvintváltós dallamok birodalma.

 – Johann Strauss muzsikája a maga korában könnyűzenének számított. A biedermeier-kor diszkózenéjének nevezik. Mára klasszikus lett. Ez a metamorfózis elmondható a dzsesszről is?

 – Ez annyiban igaz, hogy a mai dzsessz-muzsikáláshoz nagyon precíz klasszikus hangszertudás szükséges.

 - Annak idején, az „imperialisták” zenéjét könnyű volt itthon elfogadtatni?

 – Amikor még konzervatóriumba jártam, működött ott Borszt Rudolf vezetésével egy remek fúvószenekar. Akkor külön igazgatói engedély kellett ahhoz, hogy szaxofonnal játsszunk. Dzsesszt a ’60-as évek közepéig csak a nyugati adókon lehetett hallgatni.

 – Mennyire igaz, hogy az elmúlt évtizedekben a modern dzsessz mindinkább elkülönült a könnyűzenei műfajoktól és önálló improvizációs művészetként nyert elismerést a világ zenekultúrájában?

 – Ez teljes mértékben így van. A dzsessz lényege az improvizatív zene. Meg kell említeni, hogy már Bach idejében is több improvizációs zene született egy adott témára. Érdekesség, hogy Bartók Béla muzsikája is beépült a hazai dzsesszbe. Nálunk jelenleg a magyar, magyaros, a cigány zenét próbálják – pl. Szakcsi Lakatos Béláék– ötvözni a dzsesszel.

 – Ezt az idegen eredetű zenét sikerrel művelik a magyarok is?  

– Hogyne. Csepregi Gyula szaxofonművész, aki tanítványom is volt, nagy sztárokkal játszik külföldön. Magyarországról nagyon kiváló dzsessz muzsikusok kerültek ki. A leghíresebb közülük Lakatos Tóni. Ő is hozzánk járt tanulni. Helyesebben: inkább mi tanultunk tőle. Jelenleg nagyon sok remek dzsessz big-band működik Magyarországon, s igen nagy az érdeklődés irántuk.

 – Csepregin kívül kik voltak azon tanítványai, akik később híressé váltak?

 – Dés László előadó és zeneszerző, St. Martin, Elek István session-zenész, Dresh Mihály,Borbély Mihály zenetanár, Csiszár Péter és még nagyon sokan, akik ma már kiváló művészei a hangszerüknek. A zeneművészeti főiskolán több mint 160 növendékem volt 32 év alatt.

 – Igaz, hogy nem csak befutott énekesnek, hanem tehetséges növendékei számára is szerzett zenét?

 – Még a főiskolán Elek Istvánnal együtt írtam egy szaxofon- iskolát, ami nem jelent meg, csak „házilag” használtuk. A Magyar Nótaszerzők és Énekesek Iskolájában valóban tanulnak olyan tehetséges fiatalok, akiknek írtam dalokat. Ezek hallhatók a Duna Televízióban. Szinte ez az egyedüli nagyobb médium, ami a sanzont, az operettet, a magyar nótát befogadja és felkarolja. Jelenleg az MTV Aranyág műsorába írok Kovács Erzsi számára egy dalt. Az lenne az üdvös, ha kereskedelmi tévékben énekelnék a dalaimat, de ehhez olyan előadót kell találnom, akit oda meghívnak.

 – Mikor és milyen műfajban írt először zenét?

 – Első művem egy táncdal – az Apu ne menj el – volt, amit S. Nagy Istvánnal írtam Csongrádi Kata számára. A művésznő akkor lett ismert a Millió rózsaszállal.

 – Ezt követték a dzsessz és magyarnóta-szerzemények?

 – Igen, de nem ilyen sorrendben. Ma is írok táncdalokat, sanzonokat és magyar nótát. A kapott szöveg, s a téma alapján döntöm el, hogy mikor melyik műfajt választom.

 – Zeneszerzés közben arra is gondol, hogy ki legyen az előadó? Ki vigye sikerre a művet?

– A sikerhez nélkülözhetetlen egy jó előadó. Ma annyira erős befolyással bír a média, hogy egy közepes, elfogadható dalból slágert képes kreálni. Hiába gyönyörű a dal, ha nem kerül be a médiába, nem lehet sikeres. George Benson régen írt egy szép dalt, a „Nothing’s gonna change my love for you”-t. Ez a mű a fiókban hevert, míg Glenn Medeiros sikerrel el nem énekelte, s ezt követően a lemez több millió példányszámban fogyott el. A könnyűzene világában tehát nem mindegy ki az előadó.

 – Ez odáig fajult, hogy egy slágerhez már nem a szerzőt, hanem az előadót kötjük.

 – Ez nem bánt, mert örülök annak, ha visszahallom a dalomat. De azért megkértem egy-két műsor szerkesztőjét, hogy mondják be a szerzők nevét. Ezen tehát nem bosszankodom, hanem az olyan perceknek örülök, mint mikor Erdélyben több százan énekelték a közönség soraiból a „Tiszta fehér oltár”-t.

 – Két musicalt is szerzett.

 – Mindkettőt Csongrádi Kata számára. Az egyik a Sissy és én, a másik, amit jelenleg is játszanak a Tivoli Színházban, a Csoda az élet.

 – Milyen sztár az, akiért csak 1-2 évig rajonganak?

 – Régebben egy-egy énekesnek több saját száma volt. Olyan dalok, amiket nekik írtak. A mai megasztárosoknál ez nem jellemző. Ők ráadásul többször külföldi dalokat is énekelnek. Nehezen lesz sztár egy olyan énekesből, akihez nem köthető egy táncdal vagy sanzon.

 – Azt is mondják, hogy ma –zenei műfajtól függetlenül – kevés az egyéniség.

 –A mai fiatal énekesek egy része úgy nő fel, hogy az internetről leutánoznak egy előadót. Az még nem baj, ha fiatalon utánzunk valakit, de ki kell fejlődni az egyéni stílusnak. A gond az, ha valaki epigon marad. Mi is hallgattunk annak idején külföldi dzsesszmuzsikosokat, de utána arra törekedtünk, hogy kialakítsuk egyéni stílusunkat.

 – Zeneszerzésben önnek voltak példaképei?

 – Természetesen voltak és vannak is. A musical műfajában Andrew Lloyd Webber a késő XX. század egyik legnépszerűbb színházi zeneszerzője. A könnyűzene területén: Elton John, George Benson. Lionel Richie. Dzsesszben: Charlie Parker, aki számomra meghatározó volt. Klarinétban: Benny Goodman, Acker Bilk és meg kell említeni Duke Ellingtont és Buddy Rich-t.

 – Térjünk rá arra, hogy arról is panaszkodnak: ma pénzért is lehet énekelni egyes tévékben magyar nótát, örökzöldet, s nem szükséges hozzá megfelelő hangi adottság.

– Valóban volt már erre példa. Ezért kéne egy szakmai zsűri és megfelelő vizsga, mint korábban volt. Csak olyan ember álljon a rádió, vagy a tévé mikrofonjai elé, aki tud is énekelni. Ha valaki akkor kapcsolja be a tévét, mikor egy amatőr, dilettáns roszszul énekel, akkor nem az illetőt, hanem magát a műfajt kárhoztatja. „Na, ha ilyen a magyar nóta, ilyen az operett, akkor nem kérek belőle”- gondolja.

– Mára megszűnt az élő zene, sokan discről játszanak. Mi erről a véleménye?

 – Mindig is az élő zene mellett voltam, s nem vagyok a playback híve. Az előadók kísérése nem egy könnyű szakma, hiszen próbákat és nagyfokú odafigyelést igényel. Ma azonban ritkán van csak ránk szükség, s az élő zenére. Ezt nem azért mondom, mert „savanyú a szőlő.” Korom miatt sem mondhatom azt. Ma sok esetben a zenész, az előadó nem más, mint egy CD, amit betesznek a lejátszóba, a számokat beprogramozzák, s kezdődik a koncert. Színészek, operaénekesek is tudják, hogy egy-egy fellépés, előadás megismételhetetlen. Egy előadás, egy élő koncert függ a fellépő lelkiállapotától, s természetesen a közönségtől is. Egy jó előadó érzi azt, hogy mire is „vevő” a közönség. Mint említettem, kísérő-zenészként is működtem több nagy előadóművész mellett. Ők kiléptek a színpadra, s egy-két másodperc alatt megérezték, hogy az adott közönséget melyik dallal ragadják magukhoz. A playbacknél viszont mindig ugyanaz a zene szól, ugyanolyan tempóban. A hangulat és az érzelmek háttérbe szorulnak. Ma már az operettnél és a magyar nótánál is sokszor alapra dolgoznak. Ezeknél a műfajoknál létezik az ún. tradíció, ahol az énekesek pillanatnyi hangi állapotuknak megfelelően brillírozhatnak. Ez egy zenei alapnál nem lehetséges. Ha a közönség is bekapcsolódik az éneklésbe, akkor aztán neki kell alkalmazkodnia a lemez alapritmusához.

 – Külföldön is dívik a „tátogás”…

 – Majdnem lehetetlen! 2009-ben Malmöben léptem fel, ahol többek közt az ottani remek énekesnőt, Hoffmann Mónikát kísértem. ő a Megasztár műsor döntőse volt. A modern technika vívmányait jóra is lehet használni: a skype-n próbáltuk le a műsort, mert Svédországban nem lehet CD-vel énekelni. Ez neki megfelelt, hiszen a mai hangszerek alkalmasak arra, hogy igényes megszólalást biztosítsanak, s így minden a színpadon történjen.

 – A technikai vívmányokat jóra is lehet használni, de csalni is lehet velük. Még egy bödönhangú ember is kiadhat olyan CD-t, amin úgy énekel, mint Domingo.

 – Jómagam zenei stúdiózással is foglalkozom. Tudom, hogy a mai technikával olyan hangot hozhatok létre, amilyet szeretnék, s képes vagyok kijavítani számítógép segítségével a roszszul intonált hangot. Közben egy színész, egy operaénekes, egy klasszikus-, vagy dzsessz-zenész minden este összeszorult gyomorral lép ki a színpadra, hogy megnyerje a közönséget. Említettük már, hogy a dzsessz improvizációs műfaj, így minden zenei varázslat az adott pillanatban születik. Ilyenkor nem lehet leimitálni a zenét. Sajnos sok esetben a közönség azt hallja a koncerteken, amit lemezen is megkap. Engem érdekel az élő zene varázsa, s a zenekar is, hiszen annak tagjai is részesei a sikernek, mert ez egy csapatmunka. Gondoljunk bele, hogy esztétikailag is szörnyű látvány: kint áll egy ember egyedül a színpadon, s közben CD-ről szól egy szimfonikus zenekar. Sajnos az előadók rájöttek arra, hogy a playbacket is elfogadja a közönség, s így nem erőltetik meg magukat. Ma már kuriózum, hogy valaki a tévében élőben zenél. Nagy betűvel kiírják: élő zene! Ha ez így folytatódik, a végén odáig is eljutunk, hogy bevetítik az énekest, majd kiküldik a lakására a gázsit.

 – Mi lenne erre a kórra a gyógyír?

 – Nem akarok senkit sem megbántani, de olyan alacsony szinten van tartva a hazai közönség igényessége, hogy elfogadják a tátogást is. Ha a média azt harsogja valamiről, hogy az jó, akkor ezt a közönség nagy része elfogadja. Ezért nem a publikumot kell szidni. Hosszú idő munkája, míg a közönség igényességét magasabb szintre emeljük. A művelődési házaknak pedig meg kell határozniuk, hogy csak kivételes esetekben engedélyezhető a fél, vagy az egész playback. Akkor lenne értelme a zenélésnek, s azt hallanánk, ami a színpadon történik. Szerencsére már előfordult olyan, hogy azt mondta a helyi rendezvényszervező: csak élő műsort kérünk. Ezt az egészet egy reménytelen küzdelemnek érzem, pedig mindezt a zenészek és énekesek védelmében mondom. Sajnálom azokat a tehetséges muzsikusokat, akik azért nem jutnak fel a színpadra, mert ott a CD az „úr”. Volt egy hazai felkapott lány-duó, akikről kiderült, hogy még a felvételen sem ők énekelnek. A playback megölte az egészséges versenyt, s az a kérdés is felvetődik: minek tanuljon valaki énekelni, ha tátogással is érvényesülhet?

 – Mi volt a titka a múlt azon nagy színészeinek, akiknek kevés énekhangjuk volt, de mégis feledhetetlenül tudtak sanzonokat énekelni?

 – Nincs itt semmi titok, ők művészek és egyéniségek voltak. A művészetet pedig nem lehet tanítani, csak a tudást. Még szerencsére élnek közöttünk nagy művészek, akik példaképek lehetnek. A művészet funkciója az, hogy közösséget hozzon létre. Ez a közösség éppen a színház világában valósulhat meg a legjobban. Abban a térben, ahol néző és alkotó együtt tesz utazásokat, együtt játszik az ismerős és ismeretlen határán. Abban a dimenzióban, ahol a múlt és a jövő egyszerre van jelen a most pillanatában. Ahol a játék ünneppé válik. Én ilyen színpadi ünnepekre vágyom, s remélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.