vissza a főoldalra

 2010.04.23. 

Költészetünk keserédes fátuma

E furcsa szóösszetételt – keserédes – állítólag Kosztolányi alkotta meg valamelyik törzshelyén, miközben szürcsölgette alaposan megcukrozott feketekávéját. Ha így volt, ha nem, érdekes létállapot a keserédesség, az egymást kizáró végletek együttes megszólalása, abszurd koncert, amelynek zengzetéből a legmélyebb és legmagasabb hangok egyként kihallhatók. Nem véletlen, hogy költő és nem filozófus akadt rá a létellentmondásnak erre a lírai, sajátosan magyar, más nyelvre aligha fordítható minőségjelzőjére, ugyanis nemzeti költészetünk fősodrát a kezdetektől mindig is valamiféle keserédes fátum szomorúsága lengte be. A magyarnak levés kiváltságos gyönyöre, küldetéses hivatása, együtt és egyszerre a magyar sors méltánytalanságával, reménytelen kiszolgáltatottságával, halálba hullásával.

Nem vállalkozom arra, hogy e hangulati fősodor lírai megjelenítéseinek akár csak vázlatos történetét bemutassam: sok idő és sok hely kellene ahhoz. Mégsem gondolom azt, hogy bárki versolvasó magyar számára kérdéses maradna, hogy mit is értek én ezen a költészeti fősodron. Balassi Bálint legjobb tanítványa, Rimay János az 1600-as évek legelején így fakad ki Magyarországhoz, s a haza által minden olvasójához szólva: „Ki szánhat? Bánd magad nyomorúságodat, / Mert nézi s nem érzi az csak romlásodat, / Aki építhetné te szép országodat, / Könnyen múlatja el csak záloglásidat.”

Százkilencven évvel később egy debreceni diák, bizonyos Csokonai Vitéz Mihály azt kénytelen megállapítani, hogy „Oh keserves bánatok! / Világra ti hoztatok, / A bú nevelt engemet, / Sírba is a bú temet”. És ami azt illeti, nem is kellett túl sokáig várni erre a temetésre. Hogy magyarnak lenni mit jelent, azt a költők közül mindenkinél mélyebben átérezte és megélte Ady. A lehetséges citátumok tucatjai közül találomra választottam egyet:  „Minden olyan reménytelenség, / Ami ma a szívünkben magyar, / Minden olyan szomorú törvényt, / Titkot, bűnt és bűnhődést takar, / Minden percünk kis magyar fátum”. És mert a költészet igazibb, alapvetőbb, lényegibb minőséget képvisel, mint a politika, hiába ült ott a jólnevelt, engedelmes kádári országgyűlés padsoraiban Váci Mihály, „aki nyomorúságainak kis gyufaszálaival tüzet adni sietett” a didergőknek, ő mindenek felett költő volt. Pontosabban szólva: úgy volt magyar, hogy költő volt, aki nagyon is érintkezett a fősodorral, ezért „bonyolult fogalmazású sorsának” már az elején szükségszerűen belebotlik a kérdésbe: „Ó, mi a sors, haza, nép?! – Mi maraszt, / ember, hogy ott alkotsz, vársz a halálra, / hol szádról nem kél csak szitok, panasz?”

Az elmúlt évben, egymástól teljesen függetlenül, ketten is megkérdezték tőlem – mint szerkesztőtől –, hogy szerintem miért nincs ma igazán jelentős költő Magyarországon? A kérdés érdekes, provokatív és mindenképpen válaszra inspiráló. Azonnal kéznél is van egy lehetséges magyarázat: a jelentős költők általában jóval haláluk után lettek azzá, és Balassi, Rimay, Csokonai, Reviczky, Komjáthy, Vajda, Dsida ugyancsak meglepődtek volna az állításon, ha valaki a szemükbe mondja, hogy ők korszakos költészetet műveltek. Még ha szívük legmélyén remélték is, hogy esetleg így lehet, valójában maguk sem hitték komolyan. Aztán persze ellenpéldák is vannak, igaz, jóval kevesebben: Vörösmarty, Petőfi, Ady, Babits már életében félisten volt, irányt mutató, jelet adó, ragyogó csillag a nemzet egén. Nos, gyanítom ezen utóbbi kategória az, amit ma hiányolnak beszélgetőpartnereim, akik nem vesznek figyelembe egy lehetséges anomáliát: a jelentős költők netán ugyanúgy megvannak, mint eddig is, csak éppen vak, süket és béna a tömeg, amelynek előjoga, hogy az égig repítse őket. A Petőfi- vagy Ady-jelenség ugyanis nem kizárólag az érintett zsenik irodalmi teljesítményének következménye, de nagy mértékben a társadalmi fogadtatás következménye is. Nekik még várták, itták a szavaikat, idézték képeiket, egymásnak kölcsönözték köteteiket, együtt éltek és lüktettek velük, és úgy várták el tőlük a mindennapi új verseket, mint a mindennapi kenyeret. Azok a korábbi generációk költészeten szocializálódtak, a maiak tévén és interneten. Gyanítom tehát, hogy nem a költőkkel van a hiba, még csak nem is a versekkel, hanem az olvasási kultúrával, a befogadó közeggel, azzal a késlekedő „Fogadj Istennel!”, amelynek az „Adjon Istent!” kellene követnie. Ma nincs társadalmi igény a költészetre, és a magamfajta idealista csak reménykedni tud, hogy ez múló, átmeneti mellőzés csupán. Akárhogy legyen is, tény, hogy így van.

Ezen állapot egyenes következménye, hogy jó és kiváló költő sok van ma Magyarországon, de jelentős egy sincs. Ez utóbbi kategória ugyanis nem a poétikai erő hozadéka, hanem kívülről, társadalmilag rakódik rá a költőre. Ha rárakódik. Megadta a sorsom, hogy az elmúlt két évtizedben számos kiváló magyar költő verseit volt módomban közzétenni, tanúsíthatom, vannak, dolgoznak kimagasló – ama fentebb említett fősodorhoz szervesen kapcsolódó – poéták ma e hazában, még akkor is, ha jellemzően nem képesek társadalmi visszhangot gerjeszteni. Csakhogy ez kizárólagosan a társadalom bűne, nem az övéké.

Állítom, hogy Székely Dezső írja ma a legszebb, legteljesebb, legemelkedettebb verseket Magyarországon, és a Havi Magyar Fórum körül csoportosult költői kör számos tagja – Balla Máté, Balogh József, Bágyi Bencze Jakab, Budai Kulcsár János, Czegő Zoltán, Demeter János, Dóczi Székely Gábor, Fejér György János, Jász Viktor, Kiss Dénes, Korondi F. János, Németh Károly, Rédai Gábor, Stanczik-Starecz Ervin – jóval több szakmai figyelmet és anyagi elismerést aratott volna le egy költészetigénylőbb korban. Most, hogy hevenyészett leltáramat készítem, döbbenek rá, hogy havilapunk időközben elhunyt költőink sora sem elhanyagolható: gondolok itt – a fősodort nagyon mélyen érző és látó – Hatvani Dániel erőteljes verseire, a szinte senki által nem ismert Bodó Sándor megrázó lírájára, Bartis Ferenc  fájó, magyar gondjaira, vagy a fiatalon eltávozott, így életművének nagyobbik részével örökre adós maradó György László, Istentől kapott nyelvi zenéjére. És persze, mint az élőké sem, a holt poéták regisztere sem teljes.

A költészet napja ugyan József Attila – (és Márai Sándor!) – születésnapjára, április 11-re lett kinevezve, mégis fontos tudatosítani, hogy ez az ünnep nem József Attila ünnepe, hanem az egyetemes magyar költészeté. Annak a hatalmas, történelmet formáló, embert, nemzetet, jövőt alakító szellemi erőnek az emléknapja, amely, ha kellett, forradalmakat robbantott ki, új korszakokat vett célba, megacélozott minket a szenvedés és a kínok ellen, vagyis nem megélt sorsunk vak lenyomata, hanem túlélésünk és jövőnk rejtett akkumulátora volt. Talán azért vagyunk képesek, immár 1100 éve itt lenni a velünk gyakran ellenséges Európában, mert Árpádék a nagy átköltözés zűrzavarában sem felejtették az óhazában Tinódi Lantos közvetlen őseit, az énekmondó joculatorokat és igriceket. Költészet napi tanulságul, a versek szükségességének egyik érveként Szabó Dezsőnek egy 1912-es mondata jut eszembe: Vagy a magyar nyomorúságoknak még az a vigasztalásuk sem lehet meg, hogy halhatatlanokká legyenek, ha már múlhatatlanok?

Szőcs Zoltán