|
 2010.04.30.
Darumadár, ha lehet…
Amikor a
kommunizmus bukását követően – stílszerűen alig pár évvel
1984 után – megjelenhetett végre magyarul is Orwell remekműve,
fölényes hahotázás kíséretében, kivétel nélkül minden
magyar úgy fogta fel a „gondolatrendőrség” által üldözött
„gondolatbűn” társadalmi vízióját, mint valami teljességgel
képtelen, és történelmileg túlhaladott fikciót. Azóta
eltelt húsz év, és bizony egyre inkább jelenlévő, plasztikus
valóságnak, működő realitásnak tűnik a gondolatrendőrség.
Ez nem csupán Orwell zsenialitásának kézzel fogható jele, de
annak is bizonyítéka, hogy nem létezik olyan agyatlan őrültség,
nem létezik olyan képtelen aljasság, ami játszi könnyedséggel
ne válhatna valóságossá. Nem értem például, hogy jogállamilag,
alkotmányilag, emberi jogilag, hogyan lehet azt nekem szigorúan
megtiltani, és alkalmasint szankcionálni, hogy általam ismert,
vélt vagy feltételezett tényeket – amelyek különben
teljesen legitimek, ártatlanok és nyilvánosak – papírra
vessek és tároljak otthon. Ez nem több, mint memoriter: nem bűncselekmény
előkészítése, nem turpisság, átverés, umbuldázás vagy
bankrablási előkészület, csupán egyszerű emlékeztető. Ha például
vállalom, hogy kopogtatócédulákat gyűjtök a MIÉP-nek, és
15 nevet, címet, telefont felírok egy papírra, mert meg kell
valahogy szerveznem az akciómat, ez még önmagában véve nem
tilos. De ha hetekkel a cédulák leadását követően még
mindig megvan valahol ez a cetli, mert látványosan nem semmisítettem
meg, akkor elkövetem a gondolatrendőrségi törvénysértést:
le mertem írni azt, amit tudok, nyilvántartást vezetek azonos
politikai nézetet valló barátaimról. Orwell a megmondhatója,
hogy miért, de ettől retteg a hatalom, és tűzzel-vassal
szoktat le mindenkit olyan partizánakciókról, hogy papíron,
flopin, pendrájfon, merev lemezen – vagyis bármilyen
„adathordozón” – rögzítsen evidenciákat, miket amúgy is
tud, mert nem titkosak.
(De,
ha titkosak lennének sem értem, hogy ugyan miért ne írhatnám
le magamnak, ha úgy tetszik?)
Felfogni nem tudom, hogy ha nekem néhány tucat ember önként
átadja a szabályosan kitöltött, adatolt, aláírt kopogtatócéduláját,
akiket én ismerek, arcról, névről, hírből, akkor miért nem
készíthetek magamnak írásos feljegyzést e látogatásaimról,
mikre amúgy is nyilván emlékszem? Csak leírni bűn, emlékezni
nem? Netán valójában már az is bűn, ha valaki emlékezni mer
a húsz éve, öt éve, tavaly, két hete, tegnap vagy ma reggel történtekre,
és ezt a bűnt az írás csupán igazolja? Félek, hogy igen,
mert aki emlékszik, az összevet – ígéretet valósággal, múltat
jelennel –, számon kér, következetességet vagy következetlenséget
fedez fel, hazugságokat, csúsztatásokat, átveréseket leplez
le. Gondolkodni mindig is veszélyes volt – tessenek csak erről
kérdezni Szókratészt, Savonarolát, Brunót vagy Galileit –,
de mostanság, az ún. információrobbanások korában kiemelten
veszélyes. Sőt több: üldözendő, felkoncolandó, örökre eltüntetendő
mindenki, aki gondolkozni képes is, és mer is. (Egyáltalán nem
esetleges véletlen volt, hanem nagyon is átgondolt, ördögi
praktika, hogy Katynban az NKVD a lengyel értelmiséget likvidálta:
a közönséges, tenyeres-talpas sorkatona messze nem olyan veszélyes
ellenség, mint az önállóan gondolkozni képes.)
A holokauszttagadással
kapcsolatos nemzetközi hisztéria is ugyanebbe a kategóriába
tartozik. A modern igazságszolgáltatás jogot formál arra –
és a modern ember ezt nyuszimód tudomásul is veszi! –, hogy
emberek jelentős csoportjait azért üldözze, vegzálja, büntesse,
mert azok bizonyos történelmi eseményekkel kapcsolatosan
szkeptikusabb nézetet vallanak, mint a hivatalos történetírás.
Sőt, ennél is rosszabb a helyzet, mert már az is büntethető,
ha valaki nyilvánosan hangot ad annak, hogy „nem hisz el” valósnak
bizonyos állításokat. Ugyanis ma már nem tudás, hanem hit kérdése
lett a történelem. Behódolás, megalázkodás kérdése. David
Irving, az angol történész hosszú hónapokat ült egy osztrák
börtönben, mert más nézeteket vall a II. világháború egyes
részleteiről, mint amit szabad. Az ugyancsak angol Williamson püspök
szerencsésebb volt, ő megúszta zárka nélkül, de alaposan
meghurcolták, leginkább azért a minősíthetetlenül veszélyes
elvárásáért, mely szerint ő készséggel csatlakozik a
hivatalos történelemszemlélethez, csak egyet kér: tárják már
végre elé a bizonyítékokat! Félek, a püspök úr élete nem
lesz elég hosszú ahhoz, hogy megérje a bizonyítékok benyújtásának
napját. A világ abba az irányba halad, hogy már nem azt kell
eltitkolnunk, amit gondolunk, hanem magát a tényt, hogy
gondolkodni szoktunk. Viszont az agyatlan gondolatnélküliséget
nagyon jól tolerálja, sőt premizálja a társadalom. (Tessék
csak elbeszélgetni egy frissen diplomázott ifjúval, és azonnal
érthető lesz, mire gondolok.) Az, hogy évek óta Győzike és
b. családja a legnézettebb produkció a magyar televíziózásban,
egyáltalán nem véletlen: ők az új ideál, a fogyasztói társadalom
jól – gondolattalanul, tehát gondtalanul –, de minden
szellemi alapzatot és emeltyűt nélkülözve élő, hangos
kedvezményezettjei. A gondolkodás kiiktatásának legnagyobb
fegyvertényeit ma az USA tudja felmutatni. Hihetetlen, de alig
6-8 év alatt, roppant hatékony médiájuk által beleverték a
világ fejébe azt, hogy a kétezeréves keresztény egyház a pápától
a vidéki plébánosig pedofil aberráltak fullasztó gyülekezete.
(Homokost vagy leszbikust azért nem mondhatnak, mert azokat –
éppen az ő liberalizmusuk elvárása szerint – szeretni kötelező.
Így maradt a pedofília.) Nem titok, mégis kevesen tudják, hogy
az USA-nak már a XVIII. század végén, köldökzsinórja elvágásakor
is csak szabadkőműves bábái voltak. 1787-es létrejötte óta
zsigeri gyűlölettel viselkedett a Vatikánnal szemben. A polgárháború
éveiben pedig Abraham Lincoln katolikusellenessége legendás
volt. Ez utóbbi úr, amikor 1863-ban levelet küldött IX. Pius pápának,
ilyen vitriolos tapintattal szólította meg a Szentatyát: „Kitünő
és jó barátom”! (A levél olvasható a vatikáni dokumentumok
között.) Amikor két évvel később Lincolnot és feleségét
meggyilkolta egy J. W. Booth nevű, vélhetőleg a déliek által
fizetett ügynök, egész Amerika meg volt győződve a képtelenségről:
a Vatikán van a háttérben. Azonnal hazarendelték nagykövetüket
és az USA-nak a Vatikánnal több, mint 70 éven át semmi
hivatalos diplomáciai kapcsolata nem volt egészen 1929-ig a
Lateráni Szerződés létrejöttéig! Ez például azt is
jelenti, hogy az I. világháború alatt az Egyesült Államok nem
volt beszélő viszonyban a katolikus egyházzal. Csodálkozhatunk-e
azon, hogy a trianoni borzalom ennyire szabadkőműves kreáció
lett?
Ezek voltak az előzmények, és most a Fehér Ház urai
taktikát változtattak, mert rájöttek, hogy a lejáratos
legjobb eszközei mindig érzelmiek, és kevésbé tényszerűek.
Nem új felismerés persze ez sem, hiszen a zsidó Ludwig Börne
– az „elkésett jakobinus” gyűlölködő – már 1831-ben
publikálja felfedezését az ellenség semlegesítésére: „Nem
az értelemhez, a szívhez kell apellálni, az ellenségéhez éppúgy,
mint a hasonló gondolkodásúéhoz. A szívet kell megindítani,
s amelyik nem mozdul meg, át kell fúrni. A szó legyen kard, tőrrel,
gyűlölettel, megvetéssel kell a zsarnokságot üldözni, nem
pedig nehéz érvekkel utána sántítani.” Vagyis: nem túl
meggyőző, ha bonyolult politikai gyilkossággal vádoljuk a
Vatikánt, hatékonyabb, ha érzelmileg ássuk alá őket: az ártatlan
gyermekek megrontása olyan taszító gondolat, hogy akkor is
megpecsételi az érintettet, ha annak a világon semmi köze
nincsen a vádhoz. Jusson eszükbe Széchenyi naplója: „Akit sárral
dobálnak, sáros lesz.” Mindenesetre gratulálunk az amerikai közvélemény-tervezésnek,
hogy 180 év késéssel ugyan, de megvalósította a kiváló Börne
javaslatát.
Most már csak az
orwelli gondolatrendőrség globális érvényű működési szabályzatát
és a gondolatbűn definícióját kell pontosítaniuk, és tényleg
eljő végre-valahára, az a szép, új világ, amit annyira várunk
mindahányan. De amíg eljön, addig is tanácsolom a gondolkodó
embereknek, gondolataikat tartsák nagy titokban, ne árulják el,
hogy gondolkodni szoktak, ha pedig mindenképpen elkerülhetetlen,
akkor ne mobilon cseréljenek üzenetet, hanem hagyományos módon,
galambpostával, vagy daruval, mert úgy biztonságosabb.
Szőcs Zoltán
|
