|
 2010.08.06.
A profán szentsége
A profán szentsége
címmel Caravaggio művészetéről tartott előadást a Művészetek
Völgyében Taliándörögdön Vértesaljai László jezsuita.
Mivel magyarázható, hogy Caravaggio (eredeti nevén Michelangelo
Merisi), ez a lombard festő – akit a maga korában az egyház
is fenntartással fogadott – sajátos, a kor eszményített stílusával
ellentétes, szinte naturalista ábrázolásmódjával, ma – négy
évszázad multán – a modern világ legkedveltebb, újra
felfedezett festője lett? Erre a kérdésre kereste a választ előadásában.
Caravaggio sajátos egyéniség volt, mert bár benne élt,
nem tükrözte korát, gondolkodásmódja inkább a mai kor látásmódjával
mutat rokonságot, mutatott rá. A rövid életű vehemens természetű
ifjúnak – aki az élet bugyrait megjárta, gyilkosságba is
esett, kétszer is, s maga is annak áldozata lett, homoszexuális
volt –, életét végig hatalmas benső küzdelem jellemezte. A
mocsokból a fényre vágyott, s arra, hogy a maga módján „térdre
rogyva” Isten szeretete előtt a jó szolgálatába álljon.
Gyermekkorától a festészet tartotta fogva. Nem volt jó
festőiskolája, egy középszerű festő műhelyében lett inas,
de önálló, maga által kialakított ábrázolásmódját nem változtatta
meg sem a kortárs művészek, sem az elődök példája. Szinte
minden képét – a kor szokásával ellentétben – pincében
festette, teljes sötétben, egy szál lámpánál. De nem alakult
ki körülötte festészeti iskola, önmagában maradt, hirtelen fölsziporkázott,
s aztán kihunyt. Igazából művészetének folytatói sem
voltak, csak évszázadokkal később, a francia modern festők
fedezték fel újra, elsőként.
Népszerűségének oka bizonyára, hogy leplezetlenül őszintén,
hitelesen ábrázolta az élet valóságát, a maga kisszerűségével,
időnkénti kopottságával, kócosságával, bűnös terheivel.
Szorosan vett bibliai témáiban is ez van jelen, a gyarló, a bűnös
ember, kozmetikázás nélkül. Az a megtört, az a megkísértett
szenvedő ember, akit azonban a Jó Isten mégis szeret. A gyilkos
jobb lator, akinek a Golgotán megtérése láttán azt mondja végül
Jézus: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a
Paradicsomban”. Mert az isteni Mester nem volt finnyás,
mutatott rá Vértesaljai László, csak mi emberek vagyunk azok.
Szívesen elfogadjuk, elismerjük a szenteket, de a jobb latort,
ezt a gyanús alakot bizony igencsak kételkedve.
Caravaggio képein a megcsillanó fény dominál. A sötétben,
az ember sötétségében keresi a világosságot, a fényt.
Bizonyos értelemben valamennyi festménye karácsonyinak
tekinthető, mert nála a sötétségben mindig megszületik Fény
– mondta az előadó. Majd vetített képeken illusztrálta ezt
a festő Máté-sorozata, Szent Pál megtérése és Szent Péter
vértanúságát ábrázoló és más műveivel, csendéleteivel.
A megrázó erejű képmeditációval bizonyította annak igazságát,
hogy a világban a profánnak is van szentsége, ennek az alapját
ugyanis az a csodálatos tény adja, hogy Isten teremtette a világot.
Mert nincs Isten háta mögötti hely e világon, és nincs szentségtelen
ebben a világban – mindennek mélyén a teremtettség honol, ha
esetleg mi emberek bűneinkkel el is takarjuk, el is rontjuk azt
átmenetileg. De ha ennek tudatában fordulunk a világ felé, a másik
ember felé, akkor láthatóvá válik a szentség bennünk és
mindenütt.
Előadása végén Vértesaljai László közös imára hívta
a jelenlévőket az Úr imádságával.
Toldi Éva
(Forrás:Magyar
Kurír)
|
