|
 2010.08.06.
Itt járt Symmachus
(Dr. Molnár Tamás 1921
– 2010)
A halál sohasem
skandalum, sohasem véletlen és sohasem esetleges, viszont mindig
sorsszerű. Ezért csak annak az embernek a távozását tudjuk
felfogni a maga teljes valójában, akinek az életét jól ismertük:
egy ismeretlen sorsát lezáró halálnál nincs érdektelenebb
fiziológiai esemény a környezet számára. Mivel Molnár Tamás
terjedelmes életművének jelentőségét nem tudta, nem merte és
nem akarta felmérni a hazai filozófia-, teológia- és
politikatudomány, halálának súlyát sem érzékelheti. Azt,
hogy „hiánya nagy űrt hagy maga után”, csak arról
mondhatjuk el, aki éltében velünk volt a maga érzékelhető
szellemi plaszticitásában. A Professzor Magyarországon nem volt
jelen, pedig nagyon szeretett volna. A történelmi és társadalmi
körülményeken múlott, hogy ez így alakult, precízebben
cizellálva a kérdést: egészen biztosan nem ő tehet róla,
hogy ez a rendszerváltozás után is így maradt.
1921. június 26-án
született Budapesten, anyjához, Blon Arankához –, akinek kivétel
nélkül ajánlotta életművének minden darabját, körülbelül
negyven kötetet – érzelmileg nagyon kötődött. Katolikus
vallásossága is anyai örökség. A postatiszt apát, aki valószínűleg
eléggé durva és vallástalan volt, mindenben ellenpontja az anyának,
nem szerette igazán, kínos csend övezi alakját, miként voltaképpen
az egész, Nagyváradhoz kötődő gyermek- és iskoláskort is.
Olyan család volt ez, ahol a gyermek élete „tele volt ki nem
mondott szavakkal és nagy hallgatásokkal”. Szinte semmit nem
lehet tudni a családi háttérről, az otthon hangulatáról, apa
és anya viszonyáról, arról, hogy mikor és mi módon kerültek
Nagyváradra, mikor kerültek vissza, de még a Budapest
ostromakor, a lebombázott ház romjai alatt eltűnt, soha el nem
temetett szülők halálának körülményeiről, az egyedül
maradt fiatal Molnár Tamás környezetéről, barátairól, motivációiról
sem. Úgy hiszem, huszonegynéhány éves korában radikális döntést
kellett hoznia, hogy az anyai (lírai, bölcsészeti, vallásos,
empatikus) úton indul el, vagy az apai (racionális, karrierista,
vallástalan, célszerű) instrukciók nyomán. Végül, szerencsére
– ha nem is automatikusan és nem is döccenők nélkül, de –
az anya példája győzött: „vallás és kultúra valamiképpen
egybeolvadt lelkemben”.
Szemérmes ember
volt, keveset beszélt gyermeki és fiatalkori önmagáról,
mintha szégyellte vagy leírta volna. Hogy ez mennyire így van,
most jövök rá, ugyanis számos, estébe nyúló társalgásaink
ellenére sem tudok semmit életének ezekről a korai éveiről.
(Egyszer elárulta nekem, hogy gimnazistaként akkora hatással
volt rá Paul Bourget regénye A tanítvány (Le disciple) –
amit gyanítom, hogy eredeti franciában olvasott –, hogy
potyogtak a könnyei. A történet utólag azzal a ténnyel is
szembesít, hogy fogalmam sincs, hol érettségizett, milyen más
emlékeket őrzött abból a korból a Bourget-regényen kívül.)
A nyilvánosság
számára elérhető biográfiája valójában 25 éves korában,
1946-tal kezdődik, amikor elsők között emigrált az oroszok
megszállta, rohamléptekben vörösödő Magyarországról. Néhány
éven át a Benelux államok és Párizs között ingázik, egyre
reménytelenebbül keresi helyét: „Két év elteltével azonban
rá kellett jönnöm, hogy Európa számomra egyfajta senki földje
lett. Egész egyszerűen nem volt már szükség hontalan értelmiségiekre”.
Váratlan döntést hoz: Brüsszelben szerzett francia nyelv- és
irodalmi diplomáját honosíttatja az USA-ban, és már ott, a
Columbia Egyetemen szerzi meg a filozófiai tudományok PhD
fokozatát 1949-ben. Neve, híre, tudása szakmai körökben egyre
ismertebbé válik, elkezdődik az öt kontinensre kiterjedő
egyetemi előadói és politikai tanácsadói karrierje: az USA számos
egyetemén tanított filozófiát – (a Yale-ről ment nyugdíjba)
–, de a Sorbonne-tól kezdve – sokáig élt ugyanis imádott Párizsában,
amiből De Gaulle algériai „árulását” követően kiábrándult
– számos spanyol, olasz univerzitás hívta meg vendégelőadónak
az argentin, chilei, dél-afrikai – leginkább egyházi,
jezsuita – egyetemeken is hosszú éveken át tanított. Különféle
kormányok és nemzetközi intézmények (köztük az ENSZ) felkérésére
készített társadalmi-politikai elemzéseket aktuális vagy várható
folyamatokról. Politikai megfigyelőként jelentős szerepet töltött
be Spanyolországban, Rhodesiában, Kambodzsában, Tajvanon és
Brazíliában. Megvesztegethetetlen, intranzigens antikommunista,
keresztény szellemiségét örömmel fogadták az őt meghívó
kormányok, de csak fanyalgással üdvözölte a Vatikán. Molnár
Tamás ugyanis a II. Vatikáni Zsinatot (1962-1965) már összehívásának
évében szellemileg katasztrofális önfeladásnak, a kétezer éves
keresztény egyház amerikanizálódásának, felhígulásának és
halálos liberalizálódásának tekintette. Így aztán a világ
egyik legtekintélyesebb katolikus filozófusának – (mindig
hangsúlyozottan „katolikus filozófiának” tekintette saját
életművét) – finoman szólva is felemás viszonya volt a
hivatalos egyházzal. Valójában sosem szerette őt a Vatikán,
de szakmai tekintélye miatt ezt sohasem nyilvánította ki.
Oktatói és szakértői
tevékenységét nagymértékben megkönnyítette bámulatos
nyelvtudása: számára indifferens volt, hogy a legelvontabb társadalom-
vagy hitfilozófiai kérdéseket angolul, franciául, netán
spanyolul vagy németül kell kifejtenie. (Körülbelül tíz évvel
ezelőtt Bordeaux-ban fordult vele elő, hogy meghívott díszvendégként
vett részt egy tudományos egyházi konferencián, ahol értelemszerűen
franciául kezdte el mondandóját, de a rendezőség tapintatosan
félbeszakította, emlékeztetvén őt, hogy a konferencia
hivatalos nyelve a spanyol. A Professzor elnézést kért a blamázsért
és mintha mi sem történt volna, átváltott spanyolra a roppant
elvont probléma ismertetésében.) A francia nyelvhez való
viszonya szinte rejtélyesen mély volt, ugyanis számára „a
hit igazsága valamiképpen egybeolvadt a francia nyelvvel”.
Többször
kifejtette, hogy a magyar föld, amelytől túl korán,
gyakorlatilag már gyermekkorában elszakadt – hiszen a trianoni
Romániához tartozó Nagyváradon nevelkedett – különösebben
nem befolyásolta szellemi fejlődését. Őt ismerve, ezt el kell
fogadni igaznak, egyetlen kiegészítéssel: talán maga sem volt
ezzel tisztában, de a magyar anyanyelv gazdagsága és logikája
egész élete során túl nem értékelhető szellemi többletet
és fölényt adott számára a francia irodalom, a nyugat-európai
filozófia- és szellemtörténet alapos és sajátos megértésében.
Montaigne, Pascal, Moliére, Stendhal, Zola, Céline, Gide, Simone
Weil, Maurras és a mestereként emlegetett Bernanos – (akiről
első könyveinek egyikét is írta 1960-ban) – voltak szellemi
útmutatói. Na és persze Plótinosz, Cusanus vagy Pico della
Mirandola. Aztán voltak, akiket mindig is ellenszenvesnek talált
és „összerázkódott” a velük való találkozástól: Adornó,
Marcuse, de meglepő módon Hegelt és Heideggert is ide sorolta.
Tanítani kellene a leleményt, a tudást és az eleganciát,
ahogyan ízekre szedte Hans Küngöt, a modern teológia apostolát,
akit a szellemi banalitás és üresség legártalmasabb képviselőjének
tartott. Kereste és megtalálta viszont a kapcsolatot De Gaulle körein
kívül Alain de Benoist-val, és Jacques Maritainnel is. Ez utóbbival
már az USA-ban.
A magyar nyelvet
élete utolsó napjáig akcentus nélkül, hibátlan tökéletességgel
beszélte, mintha egész életében itthon élt volna, és
egyetlen más nyelvnek sem lenne birtokában. Ugyanakkor nagy vallástörténeti,
filozófiai munkáit kivétel nélkül angolul vagy franciául írta,
azokat utólag kellett lefordítani magyarra. Szám szerint eddig
23 kötete jelent meg a rendszerváltozás óta már magyarul is,
amiben kimagasló része volt az Európa és Kairosz kiadóknak,
valamint a Szent István Társulatnak. Többször kifejtette:
filozofálni csak franciául lehet a nyelv szerkezete, belső
logikája és szellemessége miatt, a többi nyelv – köztük a
magyar – csak részlegesen alkalmas rá. (Az sem ingatta meg
ezen hitében, amikor egy közös vacsoránkon utaltam rá, hogy
ennek részben ellentmondanak a tények: az európai filozófia
legnagyobbjai nem franciák voltak, inkább németek. Ugyanis gyanítom,
hogy ő a vitathatatlanul roppant gazdag és világelső francia
szépirodalmat is tágabb értelemben filozófiai, szellemtörténeti
teljesítményként értelmezte, és ez esetben jogos a francia
nyelv primátusának hangoztatása.)
Magyarul olvasható
köteteinek számát vi-szonylag könnyű leltárba venni, viszont
azon rövidebb-hosszabb esszék, tanulmányok, interjúk,
nyilatkozatok százait, amiket a rendszerváltozást követően a
magyar sajtóban közreadott (Magyar Nemzet, Lyukasóra, Havi
Magyar Fórum, Kortárs, egyházi és irodalmi lapok, TV- és rádióműsorok
stb.) a mai napig senki sem gyűjtötte össze, nem dolgozta fel,
nem tartja nyilván. És még nem beszéltem kedvenc orgánumairól
a párizsi Pensée Catholique-ról, vagy a Monde et Vie-ről, ahol
évtizedeken át házi szerző volt. Ezek kallódnak. A Havi
Magyar Fórumnak például hosszú éveken át – amíg ereje, egészsége
hagyta – állandó munkatársa volt. Szeretett minket.
Kifejezetten neki, az ő kérésére hoztuk létre a „Cathedra
philoso-phica” rovatunkat, hogy a Professzornak legyen méltó
és állandó helye egy budapesti folyóiratban, ahol hónapról hónapra
kedvére, minden cenzúra nélkül publikálhat.
A ’90-es évek
elejétől kezdve mind gyakoribb vendég az óhazában, nyarait
Budapesten tölti, leggyakrabban a kulturális minisztérium Maros
utcai vendégházában. Én is ez idő tájt ismerkedtem meg vele.
Rendkívül barátságos, kommunikatív ember volt, nem tért ki a
találkozások, meghívások elől, szívesen ke-reste a magyar
emberek, olvasók, gondolkodók, papok, professzorok, egyetemisták,
írók, politikusok társaságát. Neki senkivel sem volt rangon
aluli a beszélgetés vagy a filozofálgatás, ugyanis, ha valaki,
ő nagyon fájlalta, hogy „a kommunikáció lépten-nyomon
meggyilkolja a társalgást és lehetetlenné teszi a tudás elmélyítését.
(…) A tudásból játék lesz, de még csak nem is a dolgok,
hanem pusztán a szavak szintjén”. A ’90-es évek közepétől
felkérte az ELTE, hogy indítson társadalomfilozófiai stúdiumot.
(Évekkel később más magyar egyetemektől is kapott hasonló
felkérést.) Az idős Professzor úgy örült, mint egy gyerek:
magyarul, magyar fiataloknak, Budapesten adhatja elő a nézeteit!
Az amerikai egyetemek sztárprofesszora, a világ legtekintélyesebb
oktatási intézményeinek előadója, a kormányok tanácsadója
csináltatott magának egy új névkártyát, amin semmi más nem
szerepelt számos tudományos rangja és címe közül, csak az a
tény, amiről álmodni sem mert volna néhány évvel korábban:
THOMAS MOLNAR professeur de philosophie – Université de
Budapest. Máig őrzöm a tőle kapott példányt, és azt hiszem,
mi, akik a környezetében voltunk, elképzelni sem tudtuk, hogy
mekkora belső örömet, lelki megelégedést, titkos jóvátételt
jelentett neki ez az ELTÉ-től kapott – fizetés nélküli! –
oktatási lehetőség.
Nekrológban nincs
helye műelemzésnek, ezért az életműből csupán néhány címet
emelnék ki, mint olyat, aminek kimutatható jelenléte és hatása
volt a magyar politikai közbeszédre, vagyis a rendszerváltozásra
is: Az értelmiség alkonya; A liberális hegemónia; A jobb és a
bal; A hatalom két arca: politikum és szentség; Az
ellenforradalom; Az atlanti kultúra kibontakozása; Én,
Symmachus. (Ez utóbbit tekintem legszemélyesebb, legmélyebben
átélt munkájának, valójában önvallomás és európai
szellemtörténet egyszerre.)
Ha az Aczél elvtárs
bevezette kulturális „három T” szemüvegén át nézzük,
Molnár Tamás rendszert váltó hazájában sem tudott a tiltottból
támogatottá válni: mindvégig a tűrt kategóriában rekedt.
Igaz, nem csak a hazájában. Konzervatív következetessége
ugyanis az USA-ban és az egyre liberalizálódó nyugat-európai
politikai vagy egyházi körökben is egyre kínosabb vendéggé
minősítette őt. Az ilyen felemás szívélyesség, amely a „tűrt”
személyiségek körül kialakul – (eldönthetetlen ugyanis,
hogy az volna kínosabb a hatalomnak, ha az illető újra tiltottá,
netán, ha egyenesen támogatottá válna?) –, általában látványos
kitüntetések díszletei mögé rejti a valóságot. Így aztán
a Professzor egymás után vehette át a magas elismerés jeleit,
miközben az azokat adományozók rettegtek a gondolattól, nehogy
túl nagy népszerűségre tegyen szert a kitüntetett:
1998 – Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje.
(Kitüntetés az
Orbán-kormánytól)
2000 – Széchenyi-díj.
2002 –
Stephanus-díj.
(Erdő Péter bíborostól,
mint a legnagyobb magyar egyházi elismerés).
2009 – Molnár
Tamás-konferencia a Hittudományi Főiskolán, az MTA védnöksége
alatt. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke bejelenti: Molnár
Tamás Archívumot hoz létre az Akadémia.
(A Virginiában élő,
ágyhoz kötött, beteg filozófus a konferencián nem tudott
megjelenni.)
Mint említettem – a magyarul 2000-ben megjelent –
Symmachusról írt, öregkori könyve (1995) a legszemélyesebb műve,
nem titkolja, hogy mélységes szellemi rokonságot lát a Római
Birodalom végóráinak IV. századi consulja, Quintus Aurelius
Symmachus és önmaga sorsa, helyzete között. A régi értékeket
minden áron menteni próbáló Symma-
chusról beszélve
mindvégig önvallomást hallunk, igaz, ki is emeli a párhuzamot:
„Egy világ dőlt romba Symmachus körül, s én is bizonyos
vagyok abban, hogy egy világ omlik össze körülöttem – másképpen
Szent Ágostont választottam volna emblémaként, aki az új világ
motorja, egy világméretű terv embere volt. S ha a „Symmachus-komplexus”
felcsillant is itt-ott némi reményt, ez utóbbi puszta illúziónak
bizonyul; a belső ellenállás elporlik a sorozatos csalódások
csapásai alatt; az univerzum végül elnéptelenedik, mert
megcsalatott a szellem és a hit nagy al-kotásaihoz való
ragaszkodás.” Hát bizony, nem éppen optimista summázat.
Ildikó –
rajongva szeretett felesége, az egyetlen társ anyján kívül,
akit őszintén elfogadott – fegyelmezett szomorúsággal, bölcs
méltósággal mondta el a telefonba, hogy a nagyon beteg
Professzor július 20-án, a kórházban elhunyt. Várható volt,
de attól semmivel sem kevésbé megrendítő. Szűk családi körben
temetik el Richmondban.
Béke poraidra,
Tamás!
Szőcs Zoltán
|
