vissza a főoldalra

 2010.08.13. 

Klebelsbergi kultúrpolitikára van szükség

Pogány Gábor Benő szobrászművész 1962-ben született Szolnokon. 1977-81-ig a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanult, mestere: Tóth Béla. 1982-től 1987-ig tanult a Képzőművészeti Főiskolán, mestere Somogyi József. Tanulmányúton járt Skóciában, Olaszországban, Svájcban és Romániában. 1987 óta rendszeresen mutatja be munkáit csoportos és egyéni kiállításokon. Számos köztéri szobra áll Szolnoktól Skóciáig. /A teljesség igénye nélküli felsorolás = Szolnok: Szigligeti Ede - emlékmű (1995), Hasznos István - emlékmű (1999), Veszprém: Ararát (1997), Koltó: Szeptember végén (Petőfi – emlékmű) (1998), Veszprém: „Ararat” Béke - emlékmű (1997), Bakonyszentkirály: Szent István Mária kegyeibe ajánlja az országot (2001), Lajosmizse Rk. templom: Életfa (2002), Szolnok: Zounok ispán szobra (2001), Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak-szoborcsoport (2008), Székesfehérvár: Aradi vértanúk szobra (2010)./ Érmeket és kisplasztikákat is készít. Nemzetközi szobrász művésztelepek résztvevője. 1986 óta tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Képzőművészek Szövetségének. 1999 óta a MAOE JNSZ Meggyei területi szervezetének választmányi tagja. 2002-ben a MAOE Képzőművészeti tagozatának vezetőségi tagja. Pogány Gábor Benő tagja a szolnoki művésztelepnek, s a Szolnoki Művészeti Egyesület elnöke. Egyéni kiállítások: Csongrád, Városi Galéria (1988, 1996), Szolnok, Megyei Művelődési és Ifj. Központ (1988), Szolnok, Damjanich János Megyei Múzeum (1998), Jászberény, Hamza Múzeum (2000), Abádszalók, Iskola Galéria (2000), Szeged, Városháza Díszudvara (2001), Szolnok, Galéria Étterem (2002), Debrecen, Mű-Terem Galéria (2003), Törökszentmiklós, Művelődési Ház-Pincegaléria (2004). Díjak: VIT-pályázat, Moszkva, II. díj (1984), Országos Portré Biennálé, Hatvan, bronz diploma (1991), Szolnok Város Kulturális Díja – Kaposvári Gyula emlékére (1999), Jász –Nagykun Szolnok megyei területi Prima primissima Díj (2009).

 –Monumenta Artificium címmel nyílt emlékkiállítás július 16-án a Szolnoki Galériában Pogány József (1938-2001) és Sebők Margit (1939-2000) művész-tanár-házaspár életművéből. A tárlatot Verebes György, a Szolnoki Művésztelep művészeti vezetője rendezte.

 –Mindezt annyiban kell kiegészíteni, hogy míg a galéria földszinti részén főleg szüleim alkotásai láthatók, addig a karzaton tisztelőinek, tanítványainak műveiből válogattunk. Lépjünk be a galériába! Középen három olyan szobrom látható, melyek kapcsolatban vannak a mitológiával, a magyar hitvilággal, a transzcendenssel. Mindezt azért is tartom fontosnak elmondani, mert édesanyámat is foglalkoztatta ez a téma, példa rá az itt kiállított Sámán útja képsorozata. Gyermekkoromban szüleimtől hallott csodás mesék, a versek, a lemezen Bartók által elmondott Cantata profana –történet mind belém ivódtak, s az én munkáimban is megjelennek. Első itt látható szobrom címe: Cantata profana, a félig szarvas, félig ember figurát mintáztam meg. A szobor azt is mutatja, hogyan is lesz az üldözőből üldözött, hiszen az íj ott van az alak kezében. Tehát a transzfiguráció plasztikai megoldásáról beszélhetünk. A következő szobrom a Sámán, aki közvetíti az üzenetet az égiek és a földiek között. Ezen a szobron megjelenik a magyar mitológia két markáns eleme: a ragadozó madár – talán a turul – és a szarvas. Az alak lábánál ott látható a sámándob. Megfigyelhető, hogy a sámán tánca közben az ősök szellemével azonosulva átalakul, a karjai szárnyakká változnak, madárfeje lesz, szarvas-patás lába, s agancsok nőnek a fején. Az agancs az összekötő elem ebben a trilógiában. A harmadik szobrom a Garabonciás. A garabonciás a középkor sámánja. A garabonciás alakja évszázadok alatt jelentősen keveredett a sámánéval, de ez már nyugatról származik. Maga az elnevezés is talán az olasz gramanzia „varázslatosság” szóval tart kapcsolatot. A magyar diákok a külföldi – pl. a bolognai– egyetemekről hozták haza a tudást, vándoroltak, nagy köpenyt viseletek, bottal jártak, s amilyen hirtelen megjelentek, olyan hirtelen tűntek el. Könyvükből idézték meg a túlvilág szellemeit. Ebben a szoborban azért is van egy „lobogás”, s mondhatni egy testmaszkot készítettem. Egy test válik köpennyé és lobog.

–Kettőnél több lábat látok ezen az alkotáson.

–A szobor negatívból fordul át pozitívba, s ezzel akartam ábrázolni a garabonciás diák hirtelen feltűnését és elillanását. Hol is van ez az alak? Itt előttünk, de mégis megfoghatatlan. Az az egyetlen különbség az alsó és a felső figura között, hogy az egyik előre, míg a másik visszafele néz. Egy asztrálmitológiai indíttatású szoborról van szó. Tudjuk, hogy a január Janus istenségről kapta a nevét. Janus a római mitológiában az átjárások, így a be- és kijárás, a kezdet és vég védőszelleme. A Janus-arcú megnevezést gyakran használják a kettősségre, a kétszínűségre. A garabonciás agancsa pedig egyben bordája is. A két alak az idő múlására, s a csillagászati mozgásra is utal.

–Ha belépünk a terembe, balra édesanyja képei, grafikái láthatók. Ő autodidakta festő volt?

 –Nem, szüleim rajz-földrajz szakos tanári diplomát szereztek Egerben. Ott ismerkedtek meg egymással. Édesapám később a Képzőművészeti Főiskola rendkívüli tanárképző tagozatát is elvégezte. Nem voltak autodidakták, csak éppen nem végeztek művészeti akadémiát. Mindketten, szerzetesi módon, belső kényszertől hajtva alkottak, sosem megrendelésre. Soha nem voltak elismert művészek, a múlt rendszer kegyeltjei. Nagyon sok kiállítást rendeztek saját műveikből, de nem olyan felkapott helyeken, ahol a hatalom által elfogadott művészek. A tanítás befejeztével édesanyám a Vasarely Múzeum munkatársa, grafikusa lett. A múzeumon belül működött a Hungarica adattár, ami a Magyarországról elszármazott művészek tára volt. S ebbe rendszeresen meghívtak külhoni magyar művészeket kiállítani. Egy tízdarabos, számozott példányú grafikai mappát adtak ki az adott kiállított művésznek, s ezt a mappát édesanyám készítette. Édesanyám még textilfestéssel is foglalkozott, láthatjuk a teremben az ily módon készült Négy évszak-sorozatát, amiben a Nap útját ábrázolta selymekre festve.

 –S itt látható a már említett Sámán útja, s a Madár-mesék.

 –A Sámán útja eredetileg egy tizenkét darabból álló sorozat, aminek itt csak –helyhiány miatt – három része látható. Édesanyámban volt egy olyan hatalmas absztraháló képesség, aminek jó példája ez a sorozat. Ha az időrendet nézzük, akkor kezdetben még felismerhető elemek is megjelentek a vásznon. Később a színeknek lett nagy jelentősége.

 –Az egyik képen a zöld, a másikon a vörös, a harmadikon a kék domináns.

 –A természeti elemeket, a földet, vizet, levegőt, s az eget, a tüzet akarta ábrázolni ezzel. A sámán ezeket útja során mind „meglátogatta”. S küzdött az elemekkel. Az egyik képen egy ló, vagy sárkány-fej is felfedezhető. Tehát édesanyám festményei eléggé misztikusak.

 –Olvasom a címeket: Árnyéktánc, Kényszerítve, Hatalom, Fészek. Szülei a misztikusba menekültek a kor valóságából?

 –Ez azért így túlzás, de tény, hogy a szocializmus ideológiájától messze állnak ezek az alkotások. Szüleim első generációs értelmiségiek voltak. Édesanyám felmenői egyszerű kunsági parasztemberek, Karcag-Beregfürdőről származtak. Édesapám pedig a pest megyei Tápiószecsőn született. A parasztszülők tanítatták a gyerekeket, akik így átestek egy marxista ideológiai képzésen, de ez nem ivódott beléjük, hanem életüket az a szellemiség kísérte végig, ami ősieknek is sajátja volt. S ez jelenik meg alkotásaikban.

 –A túloldalon pedig édesapja festményeiben gyönyörködhetünk.

 –Apám Domanovszky Endre tanítványa volt. Mestere stílusa, technikája jól tetten érhető apám első fiatalkori Önportréjában. Következő képein a makro-és mikrokozmosz sajátos keveredésének lehetünk tanúi. Láthatóan valóságos elemekből építkezik, azért elindul nála is egy feloldódás, ami által a festett tárgyak, alakok képi elemekké válnak. Ezáltal gyakorlatilag absztrahál. Valójában a realizmus egy magas fokú absztrakció, hiszen míg a naturalizmus a látottakat minél objektívebben akarja visszaadni, addig a realizmusban már megjelenik a művész által lényegesnek tartott elemek kiemelése.

 –A tájképeket a szabadban festette?

 –Nem volt plein-air-festő, viszont sokat járt a természetbe, ahol rajz, vagy akvarell-vázlatokat készített. Hosszú ideig érlelődött benne a kép. Többször átalakított a festményeket, mert erős, belső, maró önkritikával rendelkezett. Az itt látott képek többnyire úgy maradtak fenn, hogy ha valaki meglátta egy-egy alkotását a vásznon, s azt dicsérte, annak apám odaadta a képet.

 –A bejárathoz közel, egy állványon egy kép: Balatoni kirándulás után. Ezt közösen festette ön édesapjával.  

–Egy balatoni kirándulás után – megnéztük az Egry József Múzeumot is – hazajöttünk édesapámmal, s ő felvetette, hogy megtanít akvarellezni. Így ketten készítettük ezt a képet, melyen, ha alaposan szemügyre vesszük, vitorlás hajók, napsugarak, a Balaton hullámai is láthatók.

 –Édesapja miként került fel faluról tanulni?

 –Az elemiben két kitűnő tanuló volt az osztályban az 1950-es években. Ő volt az egyik, s az akkori szabályok szerint, az állam átvállalta a taníttatását. Elküldték ezért Sopronba a híradástechnikai kollégiumba. Apámat viszont éppen a reál tárgyak nem érdekelték, ezért a középiskola harmadik évében úgy döntött, hogy felmegy Pestre kőfaragónak. Oda túlkorosság miatt nem vették fel. Végül is sikerült Sopronban leérettségiznie, de utána Egerbe ment a rajztanári szakra. Ott olyan mesterek tanítottak, akik apámat egy jó úton indították el. Ennek a kiállításnak is az a lényege, hogy bemutassuk: a jó tanárok miként tudnak hatni a tanítványokra. Szüleim munkásságának nem csak az az eltárgyiasult gondolat a része, amit itt festményekben, grafikákban láthatunk, hanem az is, amit átadtak tanítványaiknak. Azt a tudást, szemléletet, gondolkodásmódot, hogy mit és hogyan próbáljunk megközelíteni a világ jelenségei közül. A tanítás náluk nem csak a szakmai ismeretek átadásáról szólt, hanem beszélgettek is a tanítványokkal. Szüleimnek óriási szakkönyvtáruk volt, melynek köteteiből is tanultak a diákok. Az idősebbektől azt hallom, hogy szüleim élő „intézmények” voltak Szolnokon. A városban még nem működik művészeti szakközépiskola, viszont ők nagyon sok fiatalt készítettek föl Pestre, vagy Szegedre.

 –Néhány évvel ezelőtt olvastam arról, hogy azt szeretné elérni: legyen Szolnokon művészeti szakközépiskola.

 –Kötelességemnek érzem azt, hogy azt az intézményt, amit szüleim pótoltak egy valóságos iskolává varázsoljam. A tervek már szinte húsz éve érlelődnek bennem.  Szüleim diákok százait tanították Szolnokon rajzolni, festeni, formázni. Amikor azonban kikerültek az általános iskolából, nem volt választási lehetőségük: ha ezen a pályán akartak továbbhaladni, el kellett menniük Szegedre vagy Budapestre tanulni. Sajnos nagyon kevesen jöttek vissza a városba azok közül, akik képzőművészek lettek. Ha Szolnok létrehoz egy művészeti középiskolát, onnan már csak egy lépés, hogy a helyi főiskola is kibővüljön egy ilyen jellegű fakultással, s megtartsuk a fiatalokat. Idén már tartottunk egy felvételit az első osztályba, s most folynak az engedélyeztetések. Azt várjuk, hogy az önkormányzat egy használaton kívüli iskolaépületet biztosítson számunkra, s akkor felmenő rendszerben elindulhat az oktatás. Jómagam lennék az intézmény művészeti igazgatója – legalábbis eleinte– , mert le szeretném fektetni a legfontosabb kritériumokat.

 –A majdani diákokból viszont nem lesz mind képzőművész.

 –Természetesen: nem csupán azért van szükség ilyen iskolákra, hogy kineveljék a jövő szobrászait, festőit, grafikusait. Aki megtanul egy másfajta látásmódot, az értékelni tudja a kortárs művészetet, meglátja egy tárgy szépségét, a színek harmóniáját. Felnőhetnek a kifinomultabb ízlésű generációk, s lenne értő közönség is. Az iskolában kiállításokat szerveznénk, melyre elhívnák a diákok a rokonságot is. Ma nagy gond, hogy a kortárs képzőművészet és a közönség közt óriási szakadék tátong.

 –Nem azért, mert a művészek öncélúan produkálnak?

 –Ez csak az egyik oka. Ha kialakul egy értő közönség, az már különbséget tudnak tenni ócska és értékes, gagyi és szép között, s azt is tudják mi a blöff.

 –Említette, hogy jelenleg Budapesten, vagy Szegeden tanulnak azok a szolnokiak, akik művészeti szakközépiskolát választanak. Gondolom önnél is ez volt a helyzet.

 –Először Szegedre jelentkeztem, felvettek, de nem kaptam kollégiumot. Szüleim viszont nem tudták volna tanári keresetükből fizetni az albérletet. Apám azt mondta: felviszlek Pestre, s beíratlak néhány szakmára. Így ezüstművesnek és kőfaragónak. Pesten a Városligetben működött a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat. Bementünk, s apám azt mondta: itt ez a fiú, három éven belül kőfaragó lesz, előjegyzésbe vennék? Kőfaragó volt elég, viszont cizellőrből hiány volt. Így kerültem az Iparművészeti Szakközépiskola esti tagozatába. Naponta két óráig dolgoztam, s ezt követték az elméleti órák. Nem tetszett nekem az esti tagozat, mert egyrészt nem tanulhattam a kortársaimmal, másrészt én voltam az osztályban az egyedüli vidéki. Így átjelentkeztem a nappalira. Ott két évig tanultam a szobrász szakon, de úgy éreztem mindez nekem kevés. Mesteremnek panaszkodtam is, mire ő azt mondta: ez díszítő szobrászat, s mi csak gipszelünk. Erre úgy döntöttem, hogy átjelentkezem az ötvös szakra. Ehhez két év szakelméleti anyagából különbözeti vizsgát kellett tennem. Így ötvösként érettségiztem. Nem akartam ötvös lenni, hanem különböző anyagok megmunkálását szerettem volna megtanulni. Ezt követően szobrász szakon folytattam tanulmányaimat a főiskolán, ahol mesterem Somogyi József volt. Ezután visszatértem Szolnokra, s a mai napig ott dolgozom. A városban nagy az Aba-Novák-kultusz, mert a ’20-’30-as évek meghatározó személyisége nálunk Aba –Novák Vilmos volt. Ezért nagyon örültem annak, mikor a szolnoki művelődési ház felvette a nevét. Ismerhetjük a mesternek a Magyar-francia történelmi kapcsolatok című pannóját. Én készítettem egy Aba-Novák-szobrot és ehhez tervben van ennek a pannónak a kicsinyített mása. A szobor úgy lenne elhelyezve, hogy szinte karmesterként festené Aba -Novák ezt a több ezer figurás kompozíciót. A mű megvalósítása tehát tervbe van véve, s a város polgármestere megígérte, hogy az álmunk valóra válhat. Ez azért is lényeges, mert a mű eredetije Székesfehérvárott található, s nem is látható, mert egy függöny eltakarja. Mi pedig úgy érezzük, hogy ezt az alkotást minél több embernek kell látnia.

 –Tegyünk egy képzeletbeli sétát a városban, s vegyük szemügyre az ön néhány alkotását. Az első a Verseghy-dombormű.

 – Igen ez a Szolnok Város Tanácsa és a Verseghy Ferenc Gimnázium által készített emléktábla felett található. Hiszen az egykor itt állott sóházak egyikében született 1757-ben a költő, nyelvtudós. Verseghy apja a városban sótisztként dolgozott. A domborművet 2004. április 2-án avatták fel. A gimnázium bejárata mellett, a fél alakos portrén a költő Külső Szolnok című versének kezdő sora olvasható.

 –Továbbmenve a színház felé, a Tisza Szálló melletti parkban, a hajdani Lenin-szobor helyén most egy alak fekete gránitból faragott csónakon áll, kezében tolórúddal, amelynek felső vége keresztben végződik.

 –Ez Zounok ispán szobra. Az 1992-ben létrehozott helyi Szemafor Művészeti és Kulturális Alapítvány volt az ötletgazda. Ez a szobor természetesen a város identitását segíti elő. Sokáig azt hitték, hogy Szolnok neve a só szláv formájából származik, csak később jöttek rá, hogy egy személynévről van szó. Zounok ispán első királyunk államszervezői tevékenységét segítő történelmi személyiség volt. Gellért püspök kíséretében vértanúhalált halt, amikor a békési vár ura, a lázadó Vata 1046-ban megtámadta őket Budánál. Zounok ispán paripáján a Dunába ugorva úszott, s akit azután az arra jövő Murthmur nevű férfi felvett ladikjába, hogy megmentse őt a haláltól. Midőn azonban meg akarta menteni az említett ispánt, a „pogányok” halállal kezdték őt fenyegetni, ha nem öli meg Zounok ispánt. Fenyegetésüktől félve Murthmur kardjával leszúrta az ispánt a ladikban. Nem csak ezért szerepel a hajó ebben az alkotásban. A kultúrtörténetben számos helyen megtalálható az, hogy az életből a halálba történő átmenet egy ladikon, hajón történik. Az ispán kelet felé hajóz, azért, mert ő a nyugati részekről jött, s hazánk keleti felén térített. Nem csak a mai Szolnokon , hiszen gondoljunk csak Szolnok-Doboka megyére. Zounok szobrával szinte egy időben készítettem Bakonyszentkirályra Szent István szobrát. Konkrétan nem tudjuk, hogyan nézett ki első királyunk, de sok előkép van. Az ispánról viszont nekem egy „prototípust” kellett mintáznom, mert senki sem fogalmazta meg előttem. Rövidre nyírt hajjal és szakállal ábrázoltam, utalván nyugati, keresztény mivoltára.

 –Zounok ispán szobrától 10-15 méterre, a színház bejáratától balra áll a Szigligeti-szobor, amely szintén a Szemafor alapítvány ötletéből született.

 –Igen, hiszen úgy gondolták: illő, ha a névadót is ábrázolná egy szobor a színház előtt. Úgy gondoltam, hogy nem egy heroikus alakot, hanem egy közvetlen művészembert állítok fel. A figura egy függönynek támaszkodik, mely szinte az égből gördül alá. Ez mutatja: színház az egész világ.

 –Tehát mindkét szobor civil megrendelésre készült. Az önkormányzat nem foglalkoztatja?

 –Az utóbbi huszonhárom év alatt összesen egy városi megrendelésem volt: a múzeumalapító szobra a Damjanich János Múzeum előtt. Én mindig igyekeztem megtartani politikai függetlenségemet, azért, hogy művészetem szabad maradhasson. Természetesen megvan a saját politikai, ideológiai véleményem, s aki végignézi munkáimat, sejtheti, hogy melyik oldallal szimpatizálok. De nem akarok egy pártnak sem a lekötelezettje lenni. Elkötelezett civil vagyok, s a Szolnoki Művészeti Egyesület elnöki teendőit is ezért vállalhattam el.

 –Jól mutatja azt, hogy melyik oldalon is áll az 1919-es proletárdiktatúra ártatlan szolnoki áldozatinak emlékére készült domborműve. Ez 2004-ben készült a polgári körök megrendelésére.

 –A közelben, a Tisza Szálló árkádja alatt, középen állt Füredi Richárd: Sárkányölő Szent György szobra. Bronzszobrot Pesten állították fel, hozzánk a festett gipszminta került. A gipszszobrok élettartama véges, így az alkotás elkerült innen. A szolnokiak emlékezetében viszont él ez a Sárkányölő. Így én nem egy külön szobrot készítettem a témában, hanem a Sárkányölőt a domborműben mintáztam meg.

 –Ki is a sárkány?

 –A jónak és a rossznak az örök küzdelme jelenik meg. Az ártatlan áldozatok kerekednek felül, s a proletárdiktatúra a sárkány.

 –Beszéljünk a művésztelepről. Azt említette egykor, hogy a vasútnak köszönheti a létét.

 –Nem csak a művésztelep, hanem a város fejlődése, iparosodása is. Az 1800-as évek közepén elindult a forgalom a Szolnok-Budapest vasútvonalon. Az első híres művésztelep Nagybányán jött létre. Ha viszont ebben a csonkaországban gondolkodunk, akkor a szolnoki a legrégebbi. Aki vasúttal ment Nagybányára, az átutazott az Alföldön. Ennek a tájnak a képét a Tisza áradása-apadása határozta meg. Ezt a tájat tehát kedvelték a kor plein-air-festői. 1899-ben huszonhárom képzőművész a kultuszminiszterhez folyamodott segítségért a művészek Szolnokon való letelepedéséhez. Ezt az ügyet Szolnok város és a megye is természetesen támogatta, hiszen Bihari Sándor és Fényes Adolf festményei már nagy sikereket arattak szolnoki témáikkal. Wlassics Gyula kultuszminiszter leirata következményeképpen 1901. április 28-án alakult meg a Szolnoki Művésztelep Egyesület, mely egy év alatt felépítette a hajdani vár területén a művésztelep tizenkét műtermét, melyeket 1902. június 29-én adtak át a törzstagoknak. A művésztelep sokáig csupán festészeti jelleggel működött, az első szobrász Borbereki Kovács Zoltán , Aba Novák kortársa volt, s mindketten a Római Iskola képviselői. Ő maga Aba Novák rábeszélésére kezdett el Szolnokon szobrászkodni. Az európaiság, mint gondolat a művésztelep vonatkozásában mindent megelőzött, hiszen azok a magyar művészek, akik a szolnoki művésztelepet alapították, s korai időszakában részt vettek a munkánkban, Európa-szerte kiállító mesterek voltak.

 –Ez az Európa aztán egy időre nehezen volt megközelíthető.

 –A világháborúk, s a kommunista éra nem tettek jót a művésztelepnek. A 2002-ben újjáalakult Szolnoki Művészeti Egyesület működésének köszönhetően újra élénk művészeti élet bontakozott ki a telepen. Az alkotók, hasonlóan a régi művésztelep hagyományaihoz nem rendelődnek egységes stílusirányzat vagy eszme alá, megtartva ezzel saját egyéniségüket, művészi hangjukat. Ez a művésztelep annak idején az egyesület tulajdona volt, amit a kommunizmusban államosítottak.

 –S ennél a pontnál kanyarodjunk vissza a pályájához. Hazajött a pesti főiskoláról, s ezek után Szolnokon dolgozott. Volt mit? És volt hol?

 –Levelet írtam a korabeli tanácselnöknek: mindjárt végzek szobrászként, ismerem a művésztelep hagyományait, s ezért is szeretnék Szolnokon letelepedni. Azt a választ kaptam, hogy éppen most tervezik a művésztelep felújítását. Két szárny van, mindkettőben hat-hat műteremlakás. S közben ők építenének egy új épületet két műteremmel, amibe a felújítandó részről költöznének be a művészek. S ha vége a renoválásnak, akkor megkapom az egyik üres műtermet. Nos ebből nem lett semmi, mármint a harmadik rész nem épült fel. Végül az öreg épületszárny egyik műteremlakásába. Amikor a felújításhoz hozzáfogtak, akkor kaptam a várostól egy kertes házat. Visszaköltözhettem volna a művésztelepre, de én nem tettem, mert azt hirdetem, hogy Szolnoknak akkor lesz újra művészeti élete, ha a telep úgy működik, mint az 1950-es évek előtt. Akkor nem voltak állandó lakosok, hanem cserélődtek a művészek. Sőt, többnyire szállodákban, s magánházakban laktak, s csak dolgozni jártak a művésztelepre.

 –Akkor. De ma megengedheti ezt egy művész magának?

 –Természetesen nem. Az 1950-es években fiatal művészek öröklakásként kapták meg a műtermeket. Még most is vannak itt lakók. Halálozás vagy költözés esetén a műteremlakás visszaszáll az egyesületünkre, s mi pályázati úton adjuk bérbe művészeknek meghatározott időre. A művészek meghatározott időtartamig - általában hat hónapig, illetve egy évig - dolgozhatnak a Zagyva-parti telepen, s itt készült képeikkel, szobraikkal, grafikáikkal gyarapítják a már ma is meglévő szolnoki képzőművészeti gyűjteményt. Jelenleg nyolc műtermet adunk bérbe, s ebből kettőt – az ún. kollektíveket– használjuk kiállító teremként. Ez pedig a szolnoki művésztelep Kert Galériája.

 ––2002 óta a Művésztelepen évente megrendezik az Artjáró összművészeti fesztivált. Ezt idén megtisztelte jelenlétével Szőcs Géza , a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kulturális államtitkára. Szőcs úr beszélt-e arról, hogy a jelenlegi kulturális kormányzat segíteni fog abban, hogy külföldön sokkal jobban megismerjék a mai magyar képzőművészek munkáit?

 –A Péter-Pál naphoz közel eső hétvégén rendezzük meg ezt az összművészeti fesztivált. Két-három napon át képzőművészeti, zenei, táncos, irodalmi rendezvényeken vehetnek részt az érdeklődők. Szőcs Géza államtitkár úrral régebbi a kapcsolatunk. A művésztelep vezetőjének, Verebes Györgynek a bátyja, Verebes Ernő remek zeneszerző, s vele többször dolgozott együtt Szőcs Géza. Én pedig tizenkét éven keresztül erdélyi kopót tenyésztettem, s ezért többször jártam Erdélybe. Így kapcsolatba kerültem az erdélyi művészeti körökkel. Régi ismerősökként üdvözölhettük egymást a megnyitón. A hazai művészeti élet megismertetésével kapcsolatos egy reményteljes kezdeményezés: egy internetes képzőművészeti televíziós hálózat létrehozása. Az art- hálózat pedig internetes televízió és egyben kulturális közösségi fórum lenne. Összekötné és naponta jelentkező élő műsorban kapcsolná be az európai művésztelepeket. Az egyik előkészítő Tolvaly Ferenc író, üzletember lenne. Ennek a tévének remélhetőleg Szolnok lesz a helyszíne.

 –Tehát ötletekben, kreativitásban nincs hiány. Az ön nevéhez kapcsolódva olvastam egy Horthy korszakos emlékmű tervéről is.

– Ifj. Préda István, a Horthy Miklós Társaság egyik szolnoki tagja kezdeményezte a szobor felállítását. Ő rendezett Horthyról egy tudományos konferenciát a városban. Ezen a rendezvényen mutattuk be a tervet is. A művésztelepnek az a korszaka, amit Aba-Novák neve fémjelez, pont a Horthy-érára esett. Szolnok főterén régebben ifj. Horthy István szobra állt, ami nyomtalanul eltűnt az ’50-es években a Szentháromság –szoborral együtt. Valóban én a Horthy-korszaknak szeretnék emlékművet készíteni. Egy gerincoszlopot készítettem, amivel a kor gerincességére utalok. A lényeg számomra a kor kultúrtörténeti vonatkozása. A klebelsbergi kultúrpolitikát kéne kutatni, és mintául venni. Gondoljunk csak bele: milyen nagy újítások voltak akkor ebben a csonka országban. Az oktatás és a kultúra területén hatalmas fejlődés ment végbe. De nem csak ott, hanem a sportéletben is. Egymás után jöttek létre a különböző sporttelepek. A semmiből építették fel az országot. Hatalmas eredményeiket sajnos az ’50-es években felélték.

 –A már említett gerincesség mennyiben van jelen a hazai kulturális életben?

 –Semennyire. Ma Magyarországon a csoportérdek, a diktál, s nem a minőség. Ezen kell változtatni nem csak a művészek, hanem a befogadók, s a jövő kultúrája érdekében.

Medveczky Attila