2010.08.13.

A nemzeti önismeret poétája

220 évvel ezelőtt, 1790. augusztus 8-án született az Erdély északnyugati részén fekvő Sződemeteren Kölcsey Ferenc költő, nemzeti imádságunk szerzője. Édesapja, Kölcsey Péter nemesi származású gazdálkodó földesúr volt. Sződemeteren, édesanyja családjának birtokán élt hatéves koráig. 1796-1809-ig a debreceni kollégiumban tanult. A fiú a társak világát nem kedvelte, s ezért a könyvek felé fordult. Megtanult görögül, franciául és németül. 1808-ban kezdett Kazinczyval levelezni, aki bátorította, bíztatta őt. Már diákkorában verselt, előbb Csokonai, majd Kazinczy hatására. Miután 1809 őszén befejezte jogi tanulmányait Debrecenben, Pestre utazott joggyakorlatra, s itt is maradt augusztus végéig. Ez alatt a bő fél év alatt bekapcsolódott a Pesten szerveződő irodalmi életbe. Egy életre szóló szoros barátságot kötött Szemere Pállal, aki a német irodalom alaposabb tanulmányozására ösztönözte Kölcseyt. 1812-ben visszavonult a csekei birtokára gazdálkodni. A vidéki magány, a hozzá hasonló emberek hiánya elkeserítette. A városi élet vonzotta, művelt emberek közé vágyódott, ámde birtokainak csekély jövedelme ezt nem tette lehetővé. Azt tervezte, hogy a birtok vezetését öccsére, Ádámra bízza, és ő Pestre költözik, de miután 1827-ben Ádám meghalt, tervei kudarcba fulladtak.

A közéletben is szerepet vállalt. 1829 júliusában Szatmár megye adminisztrátora megyei aljegyzővé nevezte ki, 1832-ben pedig főjegyzővé választották. Széchenyi István Hitel című műve rendkívüli hatással volt rá: még inkább megerősítette azt a szándékát, hogy politikai tettekkel is segítse a reformok ügyét. Ezért is fogadta el országgyűlési követté választását 1832 novemberében. Követsége alatt írta egyedülálló remekművét, az Országgyűlési naplót. Kölcsey nem volt hajlandó korábbi elveivel szembefordulni, ezért mikor Szatmár megye közgyűlésétől azt az utasítást kapta, hogy forduljon szembe a jobbágyfelszabadítással, lemondott képviselői megbízásáról. Ekkor mondta el a Búcsú az Országos Rendektől című beszédét. Birtokán a gazdálkodás mellett megtartotta a szatmári főjegyzőségét, és foglalkozott politikai perek védőbeszédeinek megírásával is. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett. Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített, kimerítette erejét. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. 1838. augusztus 24-én Csekén egy hirtelen jött betegségének esett áldozatul.

Kölcsey jelentékeny költő volt, de jelentős lírai munkássága mellett –Himnusz, Vanitatum Vanitas (1823), Huszt (1831), Zrínyi dala (1830), Emléklapra (1833), Zrínyi második éneke (1838) - számottevő prózai -főként értekező prózákat, mint a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1837), vagy a Nemzeti Hagyományok (1826), kritikákat, mint Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetések (1815), Berzsenyi Dániel versei (1817) tanulmányokat, mint a Mohács (1826), vagy a Felelet a Mondolatra (Szemerével közösen 1814) - írásokat is alkotott. Mind a lírai, mind a prózai művek fontosabb központi témái között megtalálható a magyar nemzeti múlt, illetve annak elemzése értelmezése, értékelése. Lírai művei közül a legjelentősebb múlt idéző alkotások a Himnusz, a Vanitatum Vanitas és a Zrínyi dala. Az azonos témán kívül összeköti őket, hogy mindhárom szereplíra. A költő a beszélőt egy elképzelt alak szerepébe helyezi. Kronológiai sorrendben az első alkotás a Vanitatum Vanitas. A cím jelentése „hiúságok hiúsága”, „hiábavalóságok hiábavalósága” mely az Ó-testamentum, Prédikátorok könyvéből való, melynek feltételezett szerzője Salamon király, így a költő ebben a versben beszélőjét Salamon király szerepébe helyezi.

Kevéssel a Vanitatum Vanitas után íródott a Himnusz, mely 1844-es megzenésítése után nem sokkal nemzeti imádságunkká vált. Eredeti címe Hymnus a Magyar nép zivataros évszázadaiból, ugyancsak szereplíra, itt az alkotó a beszélőjét egy hitviták korabeli protestáns vándorprédikátorként ábrázolja, így a cselekmény is a török hódoltság korába kerül, a mű pedig mélyen vallásos tartalommal gazdagodik.

Kölcsey volt az első azoknak a magyar íróknak a sorában, akik a magyarság múltjának elfogulatlan mérlegelésében a nemzeti önismeret elengedhetetlen feltételét láttak. Szerinte a magyar kultúrának, a költészetnek, belső kezdeményezésből kiinduló fejlődésre lett volna szüksége. Ez nem tudott létrejönni, s így a magyarság mindig külső ösztönzésnek van kiszolgáltatva. Kevésbé a múltra vonatkozik, ám sokszor a múltból merít példákat az unokaöccséhez írt Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című remekműben. A parainesis szó jelentése intelem, buzdítás, műfaja királytükör, melyre sok példát találunk az irodalom történetben. A mű fő pontjai a tanulással, művelődéssel; „Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.” Mindezek a gondolatok igen csak megfontolásra ajánlhatók a mai globalizációs katyvasz korában.

M.A.