vissza a főoldalra

 

 

 2010.08.14. 

Megjelent a Havi Magyar Fórum augusztusi száma!

A tartalomból:

Csurka István: Áldozat. Sorskérdésünk sorsa (46.)

Olga valós történetét ekkor még a boldog szerető sem ismerte. Csak az elfogás körülményeiből és neki hátrahagyott parancsból: „azonnal tűnj el, mert megölnek!” következtethetett arra, hogy Olga elrablói a bolsevikok voltak. Ez még az 1917-es októberi bolsevik államcsíny előtti héten történt, mikor Olga, még a Kerenszkij kormány alkalmazottja volt. A Kerenszkij kormány rendelte ki tolmácsnak és közvetítőnek Kun Béla mellé, hogy az toborozhasson magyar katonákat, tiszteket a Vörös Hadseregbe. Olga látta mi folyik, és mi következik. Neve, műveltsége, tekintélye, amely az édesapja tekintélyéből, ismereteiből és Amerikában szerzett kapcsolataiból háramlott rá minden ajtót kinyitott előtte.. Észrevette a Kerenszkij kormány bolsevik ellenessége mögött az összeköttetéseket és a ráutaltságot. Egyre szilárdabb lett a felismerése, hogy a kapocs a két szembenálló tábor között a zsidóság. Sokszor az volt az érzése, hogy az egész forradalom polgári forradalmastul, eszerestül, azaz szociálforradalmárostul és kadétostul és a másik oldalon bolsevikostul, mindenestül zsidó. Az apja egyébként mondott  valami ilyesmit amerikai útjáról hazatérve, szűk családi és baráti körben, amit ő akkor nem is értett, – bakfis volt még –  de megjegyzett és ami most felbukkant az emlékezetében. „Amerika jó arcot mutat felénk, de pokolba kíván bennünket – lehalkította a hangját Witte, a miniszterelnök – cárostul. A pénzembereket pedig csak az oroszországi zsidók sorsa érdekli. Ebből még baj lesz, meglátjátok.” A napi fejleményeket, élményeket, a „beszerzést” minden este részletesen megbeszélte Güntherrel. – Trockijtól félek, nagyon megnézett magának, – mondta végül az utolsó előtti estén, amit még együtt töltöttek.

1917 augusztusa végén Kerenszkij belügyminiszterétől kapott egy különleges megbízást, amit ő, valamilyen rossz sejtelem hatására egész október közepéig halogatott, de akkor többszöri felszólításra teljesített. Értésére adták azonban, hogy most már maga Kerenszkij is tud a dologról, – ez nem volt igaz – de neki fedve kell maradnia. Olgának Trockijhoz kellett eljutnia a belügyminiszter üzenetével: az ékszert a németek lefoglalták és ha az esetet a német sajtó  nyilvánosságra hozza, akkor ők – a belügyminiszter – nyomozást rendelnek el és Rosenbergnét letartóztatják. Kamenyevné és Zinovjevné, a két főbolsevik zsidó felesége ugyanis rossz helyen lépett át, határon és a németek, a kormány szerveivel együtt elkoboztak tőlük több tízmillió értékű aranyat, drágakövet, gyémántot. A kincset a belügyminiszter őrizte és szerette volna magának megtartani. Amíg az ideiglenes kormány helyzete nem vált bizonytalanná és a bolsevikok megerősödése nem lett kézzelfogható ténnyé, addig az ügy nem volt nagyon fontos számára, októberben azonban már égette a dolog és félt.

 Dr. Fekete Antal: Az új pénzügyi világstruktúra

A szimpózium színhelye — nem véletlenül — az Innsbrucktól 8 km-re keletre fekvő tiroli Hall városka volt. Kevesen tudják, hogy ez a városka századokon át Európa „pénzügyi fővárosaként” működött. Történetünk 1477-ben kezdődik, amikor Zsigmond, Ausztria főhercege (1427-1496), pénzverdéjét a dél-tiroli Merániából (ma Olaszország), ahol az 1271 óta működött, áthelyezte a tiroli Hallban lévő Hasegg Burgba. Egyidejűleg a főherceg fontos pénzügyi reformokat léptetett életbe. Megnyitotta a pénzverdét az ezüst számára. Ennek eredményeképpen a tiroli ezüstbányászat újjáéledt, és a bányatechnológia fejlődésnek indult. Végül is a középkori Európa leromlott illetve lerontott pénzét felváltotta az új, teljes-tartalmú ezüstpénz. Ezek a reformok reneszánsz Európa népeinek eddig soha nem látott jólétéhez vezettek. Zsigmond főherceg lerakta az új pénzügyi világstruktúra alapkövét. Ezzel lehetővé tette a reneszánsznak rügyeiből virágjába való borulását.

A Hallban vert pénzérmék lényeges újítást hoztak magukkal. Az új ezüstérmék finomsága 937 volt. A forgalomban megszokott, rossz minőségű ezüstpénzhez képest ez óriási haladást jelentett. A középkori Európában az egyes pénzérmék ezüsttartalma a folyamatos pénzrontás következtében tíz százalék alá esett. Szokásban volt ugyanis, hogy a nagyhercegségek egymás közti háborúikat pénzhígítással finanszírozzák. Az új ezüstérmék a to-vábbi háborúskodás pénzhígítás révén való finanszírozását lehetetlenné tették. Nemcsak az ötvözet finomságában, hanem a névérték (finomsúly) tekintetében is volt újítás. A tiroli Hall pénzverdéje több ízben növelte a forgalomban lévő ezüstérmék névértékét.

 Horváth Lajos: Hová lett egymillió magyar a Felvidékről?

Járok át a Felvidékre, a mostani Szlovákiába, olykor még előadást is tartok. Apám még Érsekújváron született, nagyanyám Óbarsban, melyet most Sztari Tekovnak neveznek.

Többször elhangzik szlovákok, beolvadt magyarok szájából, hogy legyünk barátok. Én mindig azt felelem, hogy az jó is lenne. Csakhát a barátság bizalomra, egymás tiszteletére és megvédésére, a másik önzetlen gyarapítására, elismerésére, megdicsérésére stb. törekszik, ahogy én tudom. Egymás mocskolásából, gyűlöletéből, megalázására törekvéséből, javainak ellopásából, elorzásából, életének megrontásából, ellenségként provokálásából, értékeinek-múltjának eltagadásából, elhazudásából stb. ritkán születhet barátság emberek és népek között. Már csak magára a hazugságra sem lehet barátságot építeni. Márpedig szlovák részről szívósan folyik a Kárpát-medencében több mint ezeréves magyar állam történelmének eltorzítása, befeketítése, kisajátítása stb.

Minden területen keresik és meg is találják a magyar nemzet dehonesztálásának, lejáratásának a módját. Eközben természetesen bizonyítványt állítanak ki önmagukról is. Ezek között a „bizonyítványok” között - a dolog természeténél fogva - előkelő helyet foglalnak el a csehszlovák és a szlovák népszámlálások. A népszámlálásokat műfajuknál fogva hitelesítik az államok, amelyek azokat elkövették. Ennél fogva nem annyira a valóságot tükrözik, hanem agresszív államok esetében inkább azt, amit szeretnének elérni. Szlovák esetben felismerhetően nem szeretnék, hogy a Csallóközben tömbben éljen egy jelentős magyar nemzetrész. Sáros és Zemplén megyében - például - nem szeretik, hogy ruszinok legyenek.

 Kortárs zsidók meglepő emlékei Szabó Dezsőről

Körmendi Balázs (1942)

Eljártam Szabó Dezső előadásaira. A magára ébredt magyarságnak ez a magányosságra ítélt különös prófétája nagy hatással volt rám. Az Elsodort falut még a kommün alatt olvastam, ismertem régebbi tanulmányait is. Az előadást egy bajtársi egyesület rendezte, a nézőtéren úgy éreztem magam, mintha álruhában járnék ellenséges táborban, ugyanakkor ismét erőt vett rajtam az odatartozás illúziójának érzése. Képzeletben úgy mozogtam, mintha én is bajtárs lennék, most harcias-kemény lelki arckifejezést öltöttem. Közben meg voltam győződve, hogy a hallgatók úgysem értik meg az előadást – valamelyik  francia regényíróról adott elő -, az a tény, hogy politikailag egyelvűek, még nem jogosítja, és nem képesíti őket az irodalmi szintre emelkedésre. A tárgy megcsúfolásának éreztem, hogy kulturellenes verekedők elé viszik – gyöngyöt a disznók elé -, féltékeny voltam Dezső bácsira. Ó, még ha zsidóellenes is, inkább tartozik hozzám, mint azokhoz.

 Kocsis Géza: A Panama-csatorna építésének története, utóélete és gazdasági jelentősége

1876-ban Türr István elnökletével közép-amerikai csatornaavató társaság alakult, a földszoros megvizsgálása és átvágása érdekében. E társaság 1876-ban 300.000 frank költségvetéssel nemzetközi tudományos expedíciót küldött Panamába, amelynek útjáról az expedíció magyar résztvevője, Gerster Béla számolt be 1878-ban a Földrajzi Közleményekben.

Ez az írás igazán behatóan ecseteli az ottani viszonyokat, rámutat azokra a nehézségekre, amelyekkel később a csatorna építőinek is meg kellett küzdeniük.  Kiemeli a szerző az itteni és a szuezi terepviszonyok közötti különbséget, mindenekelőtt azt, hogy itt egy hegylánc választja el a két óceánt egymástól. A hegyek vulkanikus eredetűek, mint ezt kőzetanyaguk is bizonyítja. Fontos tényező, hogy a panamai földszoros a forró éghajlati övben fekszik, annak minden előnyével és hátrányával.

  Szőcs Zoltán : A műfaj bizarrsága

(Részlet a szerző készülő memoárkötetéből)

Tévedés azt gondolni, hogy a memoár kizárólagosan csak a múltról szól. Miképpen a látszólag homogén ízű és színű tejeskávé is két egyformán nélkülözhetetlen alkotóból áll – tejből és kávéból –, azonképpen az emlékírás is kéttényezős műfaj: egyrészt kell hozzá a múlt, amiről beszélünk, másrészt kell hozzá a jelen, ahonnét nézzük és magyarázzuk a múltat, ahonnét a narráció elhangzik. Így aztán a memoár, noha ezt nem szoktuk kiemelni műfaji sajátságainak méltatásakor, legalább annyira a jelen – a megírás jelenének – megszólaltatója, mint a múlté. Ez a sajátos műfaji bizarrság legjobban a napló- (pl. Széchenyi) vagy levélírásnál (pl. Sévignéné, Pascal, Mikes) ragadható grabancon: mindkettő a színjelent rögzíti, viszont az utókor – tehet-e mást? – régi dokumentumként, ha tetszik, hiteles vallomásként – kvázi memoárként –  kezeli őket. Ez esetben érdekes módon nem a megírás idejének, hanem az olvasás idejének a jelene adja meg a második tényezőt, amely nélkül az első is béna maradna. Mivel az idő halad és halad, egy percig sem pihenve, minden jelenről leírt sorunk lassan a múlt krónikájává nemesül, mondhatni: minden irodalom memoárirodalom, vagy ha még nem az, hát száz év múltán azzá érik. Nem spontán beszámolóként, nem valóságrögzítésként tekintünk rájuk, hanem azonnali visszaemlékezésként, ahol az esemény és az azt rögzítő írás között nagyon kevés idő telt el, gyakorlatilag szinte semmi, de azért valamennyi – néhány óra vagy nap – mégis csak eltelt, ezért akár „szinkron memoárként” értelmezhetők ezek a beszámolók is. Leírni, ami ma reggel történt, vagy leírni, ami ötven éve történt, valójában ugyanaz a kihívás, csak különbözőek a perspektívák. A dolog további bizarrsága, hogy nem feltétlenül hitelesebb az, amit frissiben vetettünk papírra. Sőt.

Gyakorta jut eszembe Törőcsik Mari azon nem túl ismert kupléja, amelyben egy ünnepelt, de öregedő énekesnő idézi vissza hajdani sikereinek fényes helyszíneit, de a refrénben mindig keserűen kénytelen bevallani: „Ahová nem mentem, lettek a legszebb városok”.

 

Keresse a Havi Magyar Fórumot az újságárusoknál!

Vagy fizessen rá elő: info@magyarforum.hu