vissza a főoldalra

 

 

 2010.08.20. 

Rekviem a magyar parasztságról

Balázs József találkozása Istennel

Balázs József íróról (Vitka, 1944. március 19. – Budapest, 1997. október 13.) először Koncz Gábor színművésztől hallottam, aki két regényének filmváltozatában, a Magyarok-ban és a Fábián Bálint találkozása Istennel című alkotásban a főszerepet alakította. Akkoriban közösen dolgoztunk a Kaszkadőr nélkül című könyvön, melyben az színművész felidézi pályafutásának – számára fontos – találkozásait, történeteit és emlékeit. Balázs Józsefet úgy mutatta be, mint aki a Móricz Zsigmond nevéhez fűződő prózai vonulat hagyományát folytatta: történeteiben a kitaszítottak, a szegény emberek, az alullevők világát ábrázolta kivételes tehetséggel. Megfogadtam Koncz Gábor tanácsát, olvasni kezdtem Balázs József műveit. Nem bántam meg.

Az író szülőföldjét a Kraszna, a Szamos, és a Tisza határolja. Ennek az Isten háta mögötti tájnak paraszti közösségét ábrázolta megrendítő mélységgel és hitelességgel. A történelem eseményei közé szorult magyarokról van szó, akik – történhet bármi: világháború, forradalom – egyre szegényebbek lesznek. Földönfutókká válnak, emberi kapcsolataik megmérgeződnek, magányra ítéltetnek, anélkül, hogy ennek okát megértenék. Ők Isten szegényparasztjai, s némelyikükben, mint például Fábiánékban, erősen izzik a felismerés: emberi ésszel sohasem fogják megérteni, hogy miért veri őket az Isten, de éppen ezek a sorscsapások igazolják kiválasztottságukat. „Annyi minden történt az utóbbi időben, hogy tudom: Istennek célja van velem”, ahogyan Fábián Bálint mondja a papnak nem sokkal azelőtt, hogy véget vet életének.

Balázs József Mátészalkán érettségizett, utána két évig gyárban dolgozott. Budapesten szerzett 1969-ben magyar-történelem szakos tanári diplomát. Michelangelo Antonioni filmjeiről írt doktori disszertációt. Üzemi újságíróként dolgozott a Magyar Papír-nál, utána filmgyári dramaturg lett. Már harminc éves elmúlt, amikor íróként debütált. Rövid időre az irodalmi élet középpontjába került, alkotásai érettségi tételek, egyetemi tan- és vitaanyagok lettek.

Első munkáját (Koportos, 1975) a kecskeméti Forrás közölte. Ennek főszereplője Balog Mihály szabolcsi cigányember, aki Budapesten dolgozik. Itt éri a gyászhír: fiatal felesége meghalt. Mihály másként viselkedik, mint a koportosi cigánytelepiek. Szép, gazdag temetést akar az asszonynak. Azt szeretné, ha mindkét templomban megszólalna a harang az elhunyt emlékére. Háromnapos keserves – néha már-már tragikomikus – küszködését nem koronázza siker: a temetés szegényes marad, a cigányok is, a magyarok is távol maradnak, csak felesége szeretői figyelik messziről a végbúcsút. A fuvaros kifosztja Mihályt, ezért a papnak csak kosárfonással tud fizetni. Az élete kockáztatásával gyűjtött késő őszi veszszőt a telepi cigányok elszedik, miközben Ficsur nevű vetélytársa majdnem agyonveri...

Balázs József hetvenes években született novellái Az eltévedt tank (1983) című kötetben jelentek meg. Két novellafüzérről van szó. Az elsőben a félelmet, a fenyegetettséget és a megaláztatásokat beszéli el, melyek az ötvenes években a falun élő embereket érték. Egy kisfiú szemszögéből láttatja a Szabolcs-Szatmár megyei településen történt  borzasztó tragédiákat. A második novellafüzér látlelet a hatvanas évek végéről; főszereplője egy negyvenkét éves festő, aki napjait presszókban vagy kocsmákban tölti művészfélék, lecsúszott alakok társaságában. Ugyancsak történelmi tárgyú Az ártatlan (1977) című regénye, mely a nyíregyházi huszárezred tragikomikus sorsát idézi fel.

A Magyarok (1975) című regény alaptörténetét Balázs József emelte be a szépirodalomba. 1944-ben Németországban a munkaképes férfiak egyre nagyobb része került a frontra, s a veszteségek állandó utánpótlást igényeltek. Így került sor arra, hogy Magyarországról idénymunkásokat szerződtessenek a mezőgazdaság számára. Egy Kraszna menti faluból tíz ember indul el: négy házaspár, egy idősebb és egy fiatal férfi. Itthon nyomorúságosan élnek.  „A szegénységükbe beleháborodottak. Akikről tíz bőrt már lehúztak, hogy azután lehúzzák a tizenegyediket is.” A napszámos munka bizonytalansága létfenntartásuk alapja, esetleg kevéske földjük is van. Kivétel a tüdőbeteg Kondor Ábris, aki a kocsmáros fia, akit apja a többiek véleménye szerint kapzsiságból küld el. Németországi fizetésük többszöröse itthoni lehetőségeiknek.

A főszereplő, Fábián András és a többi falubeli, azért fogadja el a külföldi munkaajánlatot, mert ez valamelyest enyhíti nyomorukat, és késlelteti azt, hogy frontszolgálatra küldjék őket. Nem tekintenek hátra, nem fordulnak vissza, konokul mennek előre az ismeretlenbe. Magukkal viszik istenfélő feleségeiket is, akik kiveszik részüket a nehéz munkából. És szüntelenül fohászkodnak Szűz Máriához menynyei oltalomért, mert ami emberi, abban már nem lehet megkapaszkodni. Az embert elragadja a pusztítás démona. Azok a férfiak, akik még nem gyilkoltak, most vért akarnak ontani, a többieket meg parancsszóval kényszerítik rá. Mintha azzal helyre lehetne állítani a természet ősi rendjét. Az asszonyok imája szüntelenül ostromolja egy magasabb világ kapuját. A választ csak ők hallják magukban, mert valamit hallaniuk kell. Különben hogyan meríthetnének erőt a megpróbáltatásokhoz? Idegenben kell helytállniuk, emberségből vizsgázniuk.

A német gazda birtoka mellett fogolytábor van. Amikor lengyel gyermekek is érkeznek, a magyar édesanyák úgy ápolják a legyengült beteg árvákat, úgy viselik gondjukat, mintha saját utódaik élete forogna kockán. A férfiak a maguk szűkszavú módján élelemmel segítik a munkára kirendelt francia hadifoglyokat, akik között pap is van. Ez a pap temeti el az egyik falubelit, Kondor Ábrist, akinek csak keservesen tudják kiharcolni a végtisztességet. Koporsó nincs. Brainer, a gazdatiszt úgy gondolja, nem is szükséges, mert megteszi helyette a láda is.

Mikor sok viszontagság után hazatérnek falujukba, már várja őket a behívóparancs. Egy éjszakát tölthetnek odahaza, reggel indulnak vonattal a frontra. A regény szereplőinek sorsa az Ady-, az Illyés-versekével rokon. Vagy József Attila Hazám-jának körképével. A film mottójává azért válhatott a korai József Attila-mű, mert annak zárása a reménységgel, annak óhajtásával fejeződik be. A regényben az ad okot a reményre, hogy a főszereplővé váló Fábián András – két társával ellentétben – élve érkezik haza a front utáni hadifogságból.

Balázs József ezekről az eseményekről a szüleitől hallott.

„Egyszer visszafelé ballagtam, amikor anyám megszólalt.

– Na látod, fiam, most úgy integetett apád, mint amikor Németországban voltunk. Már eltelt két hónap is, amikor csak harangszót hallott, igazit... Akkor abbahagyta a munkát, levette a kalapját, és úgy integetett, úgy emelgette...

- Hol voltak édesanyámék?

- Németországban. Dolgozni. Még a háborúban. Te még akkor nem is éltél, csak utána születtél... A bátyád volt akkora, mint most te vagy...

Hány éves lehettem akkor? Nyolc, kilenc vagy tíz? Aztán hosszú időre elfelejtettem, majd újra eszembe jutott Németország. Merthogy Mátészalkán gimnáziumba jártam, elárultam otthon, hogy németül tanulok, csak úgy magánszorgalomból, és apám arra kért, hogy számoljak neki németül. Ötnél már elakadtam. Ő folytatta.

Aztán már mindent tudtam németországi munkájukról. Ha elkezdték mondani történeteiket, én már előre ismertem a végét. Sokszor nem is figyeltem rájuk, kivéve azt az egy kis epizódot, amitől - ha végiggondolom - ma is borsózik a hátam.

Amikor megszülettem, másnap egy német katona kötötte be a lovát az udvarunkra, az eperfához. Anyám nem akarta beengedni a házba a németet, aki dühében káromkodni kezdett. Az ég szakadjon rád, mondta a német. Anyám németül válaszolt: »Szakadjon terád az ég.«

A katona annyira meglepődött, hogy eltűnt az udvarunkról. Már a németországi munkák után voltak anyámék. Apámat, alighogy megérkeztek, behívták katonának – ekkor már amerikai hadifogoly volt, valamerre Franciaországban.”

Fábián András édesapja, Fábián Bálint, akinek sorsát következő regényében mesélte el Balázs József. Az apa olasz fronton embert öl, fiai itthon a Krasznába fojtják anyjuk szeretőjét, aki ezután megzavarodik. Hazatérte után Fábián Bálint a báró parádés kocsisa lesz. A Tanácsköztársaság idején a báróékat, a megtorlás idején a volt vöröskatonákat védi. Nemigen érti, miért éri őt és a magyarokat ennyi sok szenvedés. Isten talán segítene, ha beszélni tudna vele.

Koncz Gábor így emlékszik vissza a Magyarok, illetve a Fábián Bálint találkozása Istennel című filmekben nyújtott alakításaira: – Fábri Zoltán rendező hazaküldött Mezőkeresztesre, az apám ruháiért, hogy azokat viseljem a filmben. „Ugyan már, fiam”, mondta anyám. „Csak nem szégyenítesz meg minket ezekkel az ócska foltos ruhákkal? Ha nincs pénze a filmgyárnak, mi majd vásárolunk neked új ruhát.” Csak hosszas rábeszélés után engedett oda a ruhásszekrényhez, hogy kiválogassam a rám való gúnyákat, meg az apám kalapját. Édesapám egyik mondata az én javaslatomra került bele a dialógusba.„Hogy tudsz te, fiam Pestre menni? Én már, ha a vásárba megyek, akkor rosszul érzem magam.” Ennél pontosabban nem lehet kifejezni a honvágyat. Az egyik jelenetben döngölt padlójú szobában feküdtünk le aludni a feleségemmel. Megkértem Illés Györgyöt, hogy ne hallgasson a rendezőre, miután Fábri elkiáltotta magát, hogy „ennyi”, hagyja még rajtam a felvevőgépet, mert akarok valamit csinálni. Mielőtt befeküdtem az ágyba, egymáshoz dörzsöltem a két talpam, ahogyan az szokás volt, hogy a döngölt padlóról a koszt ne vigyük magunkkal a vetett ágyba. A stáb nevetett, Fábri meg azt hitte, hogy hülyéskedtem. Mérges lett, mert olyasmit csináltam, ami előre nem lett megbeszélve.„Erről fogják írni az újságírók, hogy lehatoltál a hajszálgyökerekig”, mondtam Fábrinak, akit nem tudtam meggyőzni az igazamról. Megsértődött. Aznapra befejeztük a munkát. Nem volt lelkiismeret-furdalásom, mert biztos voltam benne, hogy ettől hitelesebb a jelenet.

Este táviratot kaptam Fábritól: „Drága Gabikám! A te intencióid alapján forgatjuk tovább a filmet. A ma történtek miatt kissé sértve éreztem magam, ezért felhívtam Illyés Gyulát. Megkérdeztem, hogy mi a véleménye arról, amit csináltál. Az Illyés pedig azt felelte: – Csókold meg érte a Koncz Gabit!”

A Fábián Bálint találkozása Istennel végén a főhős felakasztja magát a harangkötélre szentmise közben. „Elég a nézőknek annyit látni, hogy felmegyek a lépcsőn, a harangkötélen csomót kötök, majd felnézek a harangra”, javasoltam Fábrinak. „A következő snitt az lehetne, hogy megkondul a harang, s a kalapom a falépcsőn gurul lefelé...” Ez így lett felvéve, így látható a filmen. Újdelhiben a filmfesztiválon, ahol százötven produkció volt versenyben, megkaptam a legjobb alakítás díját. Kora délután csörgött a telefon, a minisztériumból kerestek. „Holnap reggel indul a gépe Indiába, azonnal jöjjön be a szolgálati útleveléért!” Grigorij Csuhraj, a Ballada a katonáról című remekmű rendezője volt a fesztivál elnöke, ő adta át a díjat. Meglepve vettem tudomásul, hogy négy magyar illetékes elvtárs már két hete a helyszínen tartózkodik a titkárnőjével együtt, mert ugye minden dolgot helyben kellett elintézniük… Én, aki a díjazott voltam, csak két napot tölthettem Újdelhiben, úgyhogy a szent tehenekre is jóformán csak egy pillantást vethettem. Idehaza ötvenezer forintot kaptam a Magyar Televízióban a minisztertől. Az egyik magyar kritikus azt írta rólam, hogy csapnivalóan játszottam, mert nem ilyen a magyar paraszt. Erre én egy interjúban azt válaszoltam: „Honnét tudhatná, hogy milyen a magyar paraszt az, aki még soha életében ki sem tette a lábát a fővárosból?” A nemzetközi zsűri, élén Csuhrajjal jobban tudta, hogy milyen a magyar paraszt, mint ez a…

Talán egyik filmemben sem lehettem ennyire mélyen önmagam, mint ebben a kettőben. Édesanyám, édesapám, matyó nagyszüleim általam voltak jelen a filmben. Nélkülük se Fábián Bálint, se Fábián András nem kelt volna életre úgy, ahogyan az látható a filmek képsorain. Van kiknek, s van miért hálát adnom érte.  Ki más játssza ezeket a magyar paraszthősöket, ha nem én, akinek még játszani sem kell, csak lenni? Bár sok mindent merészelnek… (Aki kíváncsi további részletekre, az olvassa el a színművész Kaszkadőr nélkül című könyvét.)

A nyolcvanas évek elején Balázs József megírta A torcellói Krisztus című művét, mely a családi trilógia harmadik darabja és csak az író halála után jelent meg előbb a Forrás folyóiratban, majd a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Ennek főszereplője Fábián Kristóf, az unoka, első generációs értelmiségi fiatalember. Egy városi kutatóintézetben dolgozik, ami úgy hangzik, mintha valamilyen szép állása volna, de a tetszetős látszat mögött érzékelni lehet az elvégzett munka értelmetlen voltát és a hetvenes évek langyos diktatúrájának szellemét. Kristóf barátnője, Betti, a csinos presszósnő afféle menyasszonyjelölt, de kapcsolatuk lazulóban: a szeretkezések után alig van miről beszélniük azon kívül, hogy közös itáliai utazásra készülnek. Kristóf hazalátogat szüleihez. Szíve nemcsak a családhoz, hanem a helyhez, a régi környezethez és életformához is vissza-visszahúzza. Mérlegeli, hogyan tudna rendszeres és értelmes foglalkozáshoz jutni szülőföldjén. Menekülne városi szoba-konyhás szegénységéből az ugyancsak ínséges, de legalább nem sivár falusi környezetbe. Kristóf nem mondható különleges képességű egyéniségnek, a történet folyamán nem sok jelét adja annak, hogy szakmáját hivatásának tekinti, vagy egyéb ambíciók fűtik. Egyetlen tulajdonsága van, amely különössé teszi személyiségét: a lelki érzékenység, a fogékonyság a transzcendencia iránt. Azért akar Itáliába utazni, hogy fogalmat szerezzen a szenvedő ember mivoltának értelméről, szeretné látni a tengert, a középkori és még régibb műemlékeket. Annak a képeslapon látott freskónak az eredetijét például, amelyet a padláson talált a régi kacatok között. Ez a képeslap a Velencéhez közeli szigeten levő, torcellói kápolna freskóját ábrázolja, azt a megkapóan szép Krisztus-alakot, amely az ismertnél vonzóbb és igazabb világ és a hit felé hajtja Kristófot.

A kritikákban Balázs József mestereiként, illetve elődeiként Móricz Zsigmond mellett Veres Péter, Hemingway neve íródott le többször. De nyilvánvaló a párhuzam Sánta Ferenc munkásságával, az ő kisembereivel, és helytállásukkal. Legszebb alkotásainak főszereplői a halál határmezsgyéjén egyensúlyoznak, kimondva vagy kimondatlanul is azért, hogy találkozzanak Istennel, ahogyan – hitünk szerint – Balázs József is találkozott, miután hosszan tartó, súlyos betegsége alig ötvenhárom évesen elragadta közülünk.

 (Írásunkkal Balázs József íróra emlékeztünk, aki 66 éves lenne és egyik legsikeresebb műve, a Magyarok című regény 35 évvel ezelőtt jelent meg egy pályakezdőket bemutató könyvsorozat 100. köteteként.)

 

Borbély László