|
 2010.08.27.
Gioacchino Rossini: A sevillai borbély
(Magyar Állami Operaház)
Az
akkori Pápai Államban, Pesaróban 1792-ben született és Párizsban,
1868-ban elhunyt Gioacchino Antonio Rossini az igen népes olasz
zeneszerzők táborában az egyik legnépszerűbb alkotó. Mindössze
a 18. életévét töltötte be, amikor bemutatatták egyfelvonásos
vígoperáját, A házassági kötelezvényt. Az igazi beérkezést
azonban az 1813-ban előadott Tankréd című operája hozta el számára.
Életének második felében Párizsba költözött, ahol a Théátre
Italien igazgatójaként az olasz operák népszerűsítésén fáradozott,
ennek ellenére világhírnévre francia nagyoperáival tett
szert. Számos egyházzenei és kamaraműve mellett negyven operát
alkotott, ezek közül a Tell Vilmost játsszák még igen
gyakran, amit 1829-ben mutattak be Párizsban.
S másik – és az előzőtől talán még népszerűbb műve
– A sevillai borbély. A sevillai borbélyt Sforza-Cesarininek,
a római Teatro Argentina impresszáriójának a megrendelésére
írta. Rossininek igen rövid kellett műve megkomponáláshoz,
mindössze 13 nap alatt készült el vele úgy, hogy még Cesare
Sterbininek a szövegkönyv alkotásába is besegített.
A sevillai borbélynak 1816. február 20-án az előbb említett
római színházban volt a premierje, amin különböző kortársi
machinációk miatt csúfosan megbukott. Az opera történetét a
18. századi zeneszerzők közül tízen, a Rossinival egy időben
élők közül pedig négyen is feldolgozták, a legismertebb
Mozarté, amit Figaro házassága névvel játszanak. Nem sokkal később
Magyarországra is megérkezett, a pesti Német Színházban német
nyelven adták elő, majd magyarul - szintén Pesten, - 1826-ban.
A
sevillai borbélyt a magyar rendezők doyenjének, Békés Andrásnak
útmutatásai alapján 1986-ban vitték színre az Erkel Színházban,
ezt az előadást frissítette fel 2009. február elején Kovalik
Balázs, az Operaház akkori művészeti igazgatója és számos
produkciójának rendezője. A legszembetűnőbb változások a Székely
László tervezte díszletekben érzékelhetők. Kulcsfontosságú
dramaturgiai pillanatokban hatalmas fehér függönyök hol
gyorsan, hol lassan ereszkednek le és emelkednek fel a magasba, lépcsők
és erkélyek forognak jobbra-balra, szereplők létrákon egyensúlyozva,
ablakokban, ajtókban állva énekelnek. Ezek azonban pompásan
illenek ennek az olasz vígoperának kavalkádokban, humoros, életigenlő
jelenetekben gazdag hangulatába. Wieber Marianne jelmezei viszont
nem ennyire „forradalmiak”, hanem korhűek. Ez az előadás
– változó szereposztásban – mind a mai napig megy.
 A
valamikor a 17. században, Andalúziában játszódó Sevillai
borbélynak nincs bonyolult cselekménye, a hamvas és üde Rosinára
két férfiúnak is fáj a foga: idősödő gyámatyjának, a
roppant gyanakvó Bartolónak, aki inkább a lány hozományára
vadászik, és a fess Almaviva grófnak, aki őszintén szereti. A
fiatalok Figaro hathatós közreműködésével kicselezik a két
öregurat, Bartolót és az őt segítő Basilio zenemestert, és
szerelmesek házasságot kötnek. Minden van ebben a Rossini-műben,
amit az opera buffa, vagyis vígopera műfaji követelménye megkíván:
egymáshoz igaz, tiszta szenvedéllyel ragaszkodó ifjú pár, pénzsóvár,
hajlott korú nevelőapa, éltes, gonoszkodó énektanár, álruhába
öltözés, ármánykodások, sőt hamis hírterjesztések
sorozata, de végül a rosszak megkapják a magukét: Bartolo
hoppon marad, a jók pedig elnyerik jutalmukat: a szerelmesek révbe
érnek, és Figaro is megtalálja a számítását.
A
sevillai borbélyban két operasláger is felcsendül, mindkettő
az első felvonásban. Az egyik Figaro belépője, aminek „A
Figaró itt, Figaro ott” a refrénje. Ennek megszólaltatása
minden baritonista vágyainak netovábbja, a másik pedig Basilio
„Rágalomáriája”, aminek előadását a basszisták módfelett
kedvelik. De Almaviva gróf szerenádja is közszeretetnek örvend
a tenorok között, Rosina első felvonásbeli cavatinája – rövidebb
áriája – szintén népszerű a mezzoszopránok körében. A
Magyar Állami Operaház május 27-ei előadásában Almaviva grófnak
Vadász Dániel adta hangját, tenorja szépen, fényesen szárnyalt.
Figaro álomszerepét Haja Zsolt énekelte, muzikalitásban és színészi
alakításban is felnőtt a feladatához. Basiliót Kováts Kolos
a tőle megszokott árnyalt játékkal és hangjának mély zengésével
jelenítette meg. Bartolo szerepében Sárkány Kázmér is kitett
magáért, basszusa hol fájdalommal, hol harciassággal telve szólt.
Rosinát Mester Viktória személyesítette meg, telt mezzoszopránjával
betöltötte a teret, és olyan kedves és bájos volt, amilyennek
ezt a talpraesett és furfangos kis hölgyet a nézők elképzelik.
Pelle Erzsébet Bertát, Rozina nevelőnőjét énekelte. Köteles
Géza a mű iránti alázattal vezényelte az Operaház zenekarát,
mindvégig kézben tartotta a szólistákat és a zenészeket, ezért
élvezte az első perctől kezdve az utolsóig a publikum minden
tagja ezt a vérbő, latinos temperamentumú, fergeteges ritmusú
vígoperát. (Felső képen: Haja Zsolt és Mester Viktória)
Dr. Petővári Ágnes
|
