|
 2010.08.27.
Áll a bál a pénz
körül
Lippai László
színművész, szinkronszínész 1959-ben született
Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán szerezte
diplomáját 1985-ben. 1985 és 1990 között a Madách Színház
tagja volt. 1990-ben szabadfoglalkozású művész lett. Budapesti
és vidéki színházakban játszik, pl. Székesfehérvári Vörösmarty
Színház, Madách Színház, Játékszín, Musical Színház,
Piccolo Színház. Főbb színpadi szerepei – a teljesség igénye
nélkül – : Rafael főangyal, Tanítvány, Bábjátékos (Madách:
Az ember tragédiája), István herceg (Szabó Magda: Béla király),
Kömény Móka (Tamási: Énekes madár), Ottó (Katona: Bánk bán),
Imrus (Szakonyi Károly: Adáshiba), Herse (Sütő András: Egy lócsiszár
virágvasárnapja), Beppo (Heltai: Néma levente), Pető (Jókai:
A bolondok grófja), Simonyi (Pozsgai: Szeretlek, színház),
Szlimák (Mikszáth: Beszterce ostroma), M. István (Gyurkovics:
Nagyvizit), Sebastiano (Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit
akartok), Claudio (Shakespeare: Szeget szeggel), Ephesusi Dromio
(Shakespeare: Tévedések vígjátéka), Obenaus (Rostand: A sasfiók),
Rodolfo (Miller: Pillantás a hídról), Micsel Rumli (Webber:
Macskák), Konferanszié (Kander-Ebb-Masteroff: Kabaré), József,
Naphtali Sclanlon (Webber: József és a színes, szélesvásznú
álomkabát), André (Webber: Az operaház fantomja), Carmen Ghia
(Mel Brooks–Thomas Meehan: Producerek), Billy Bibitt (Ken Kesey:
Kakukkfészek), Lukas főhadnagy (Hasek: Svejk), Alexis (Giulio
Scarnacci–Renzo Tarabusi: Kaviár és lencse), Ben Silverman
(Neil Simon: A Napsugár fiúk), Pilóta (Antoine de Saint-Exupéry:
A kis herceg). Az alábbi filmekben szerepelt: a Pályaudvar
lovagjai, Palika, Montmartre-i ibolya, Eklézsia-megkövetés,
Asszonyok könyve, Jelenetek a vízaknai csatákból, Kreutzer
szonáta, Te rongyos élet, A falu jegyzője, Éjféli színjáték,
Hatásvadászok, Bevégzetlen ragozás - Ólmos eső, Ember és árnyék,
Hölgyek és urak, Kutyakomédiák, Kölcsey, Hamis a baba, A kertész
kutyája, Helyet az ifjúságnak, Próba, szerelem, Ábel Amerikában,
Nyolc évszak, Privát kopó, Devictus Vincit, Titkos háború.
–Kezdjük
az aktualitásoknál. Idén augusztus 27-én mutatják be az Újpest
Színházban Németh László Bodnárné c. drámáját Dózsa László
rendezésében. Melyik szerepet kapta ebben?
–Egy nagyon kedves
karakterszerepet, Dodót játszom majd. Igaz, ez nem egy főszerep,
de ettől függetlenül a szívemhez nőtt. Annak idején láttam
a Bodnárné c. filmet, s ezért is nagy öröm számomra, hogy
most, Újpesten szerepelhetek Németh László remekművében. S hálás
vagyok Dózsa Lászlónak, hogy rám gondolt a szerep kapcsán. Ez
a szerep egy kis karakter, de nagyon sokat megmutathatok magáról
a figuráról. Mindamellett vallom, hogy a színház egy
csapatmunka, s ha a legkisebb szerepet formáló színész
„nincs a helyén”, az igen kedvezőtlenül befolyásolja a közönségsikert.
Kiemelendő, hogy olyan kollegákkal léphetek színpadra, akikkel
eddig nem volt módom. A Vígszínház művésznője, Kútvölgyi
Erzsébet játssza a címszerepet, Harsányi Gábor pedig Bodnár
urat. Ezekkel a kiváló művészekkel külön öröm együtt
dolgozni. A többi szerepet is a magyar kortárs színházművészet
remek tagjai alakítják.
–Dózsa Lászlóval dolgozott már együtt?
–Hogyne, nem is egyszer,
de most először úgy, hogy az ő rendezésében megy az adott előadás.
Az Egyszer az életben c. darabban ő játszotta a partneremet, másfél
perces volt a jelenetünk egy nagyszínházban. Szinte hihetetlen,
de igaz: három nyíltszíni tapsot kaptunk a másfél perc alatt.
–Ha viszont ebben a másfél percben lett volna
egy baki, akkor azt mondták volna: na, ennek a színésznek van két
mondata, s azt sem bírta megtanulni.
–Igen, s ráadásul ilyen
esetben nincs is javítási lehetőség. Ha egy főszereplőnek
nem ugrik be a szöveg a darab elején, akkor módjában áll utána
úgy brillírozni, hogy a bakit elfeledje a publikum, egy epizódszerepnél
erre kevesebb a lehetőség. A kisebb szerepek ezért rizikósabbak,
és nagy sok múlik a jó szerepkidolgozáson. Ráadásul több száz
oldalban könnyebb megformálni egy figurát, mint kettőben.
–Más lesz az újpesti Bodnárné rendezői koncepciója,
mint a tévéjátéknak volt?
–Természetesen. Hiszen ezt megköveteli maga a helyszín,
a színtér is. Esetünkben kevesebb anyagi ráfordítással kell
létrehozni egy nagy magyar szerző drámáját. Ettől függetlenül
hatalmas ambícióval próbálunk most augusztus idusán, míg mások
– akik tehetik– nyaralnak. Nagy örömmel készülünk az előadásra,
hiszen Németh László egyik legszebb darabjáról van szó, egy
olyan drámáról, ami igen aktuális.
–Nem vérgőzös
ez a dráma, ha összevetjük a szerző más műveivel? A Villámfénynél,
vagy akár a Galilei c. remekével?
–Nem nevezném vérgőzösnek, hanem egy olyan társadalmi
drámának, aminek nem úri palota, hanem egy falusi nagygazda háza
a helyszíne. A konfliktusok pedig reálisak. Manapság is vannak
rivalizálások egy családon belül, csak annak kezelési módjában
lehet eltérés. Ezért is aktuális a darab. Meg kell figyelni,
milyen közegben élnek ma az emberek, milyen a kapcsolatrendszerük.
–Létezik-e még, s domináns-e a meghitt családi légkör?
–Bízom benne, hogy igen.
–Bízik benne, vagy valóban így van?
–Nem egyszerű a válasz. Jómagam úgy próbálok élni,
hogy mindez működjön. Sajnos hatalmas krízisben van a magyar társadalom.
Amikor egy szülőnek három gyermeke van, s ők mind külföldre
szeretnének menni a jobb élet reményében, akkor igen nagy a
baj az országban. Nem biztos, hogy karriervágy vezérli azokat,
akik Nyugatra szeretnének kimenni, hanem egyszerűen meg szeretnének
élni. Arra vágynak, hogy megbecsüljék munkájukat,
szorgalmukat, kitartásukat és motiválva legyenek. Sajnos
Magyarországon alig vannak az emberek motiválva. Természetesen
ez nem jelenti azt, hogy Nyugaton kolbászból van a kerítés és
kint minden munkaadó tisztességes lenne.
–Milyen eszmék, gondolatok ütköznek ebben a
darabban?
–Egy család hétköznapját mutatja meg a mű, s azt,
hogy milyen viszonyok uralkodnak az emberek között. A féltékenység,
a szerelem, a gőg, a gazdaságság, az irigység, a konokság, a
tisztaság, a mocskosság mind felüti a fejét a darabban. Egy
kicsit tükröt is tartunk a szerző segítségével a társdalomnak,
s erre nekünk áldozni kell.
–Mennyire nehéz befogadnia a mai közönségnek Németh
László üzenetét?
–Nagyon nehéz. Ezért egy kicsit tartok attól,
hogyan fog az előadás üzenete elérni a közönséghez. Ma, aki
szerencsés, éjjel-nappal dolgozik. Kell, mert akkor a mélyszegénységbe
süllyed. Egy ilyen helyzetben kikapcsolódásképpen, s ez érthető
is, egy könnyű, zenés darabra ülnek be. Tehát nagy fába vágtuk
a fejszét, amikor most mutatunk be egy filozófikus mélységű
drámát. Ezért egy missziót teljesítünk. Úgy hiszem, hogy a
társadalom egy része viszont szeretne komolyabb darabokat is látni,
olyan előadásokat, mely közben el lehet gondolkodni
mindennapjainkról. A dráma nyelvezete is nagyon szép, minden
mondatot öröm kimondani. Így a köznapi nyelvezetet is felfrissíthetjük.
–Nemrég,
kollegája, Zsolnay András nyilatkozta, hogy a Bodnárnéban nem
elegendő a színészi rutin, nem szabad blöffölni, mert az az
előadás halálát jelenti.
–Ez így van. Úgy fogjuk játszani a darabot, hogy a nézők
nagyon közel ülnek a színészekhez. Így az első pillanatban
kiderül a hamisság. Látja a publikum, ha az előadó nincs ott
szívvel-lélekkel-ésszel a színen, s nem a tehetségéhez mérten
ábrázolja a figurát.
–Mit gondol, miért van az, hogy a magyar drámák
kiszorulnak a nagy pesti kőszínházakból és – jó esetben
– külső kerületek művelődési házaiban láthatók?
–Mindez a bevétel miatt történik. Életem legnagyobb és
legnehezebb döntését hoztam, amikor tavaly, 26 év után szakítottam
a Madách Színházzal. A kezdeti időszakot leszámítva minden
évben musicalekben főszerepre főszerepet játszottam, viszont
azt éreztem, hogy ez nekem kevés. Mint színészt, nem elégít
ki mindez. Nem tartom magam ahhoz elég idősnek, hogy beletörődjek
a sorsomba, s változtattam. Huszonhat év után feladtam az
egzisztenciámat, pedig nyolc darabban játszottam akkor a Madách
Színházban. Én színész szeretnék lenni a szó nemes, valódi
értelmében. Nem akarok celebeknek statisztálni, tévébemondókkal
együtt játszani a színpadon, sem a kereskedelmi csatornák által
felkapott percemberkéknek asszisztálni. Mindent megfontoltam, s
ez az elv győzőtt.
–Az elvi síkon túl a pénztárcája is vékonyabb
lett?
– Hazudnék, ha
azt mondanám, hogy ez nincs így, de én egy önérzetes ember
vagyok, akit nem lehet megvásárolni.
–Ha már a musicaleket említettük: Magyarországon tán
a legismertebb Webber Macskák c. műve. Ebben énekli a színházi
macska: „más ma a színház és modernebb mind. Ez rendben is
volna, csak az itt a vész, ehhez nem kell a legendás, régi színész!
Oly mágus, ki elvakít...” Akkor ez igen aktuális szöveg.
–Igen, sajnos nincs szükség nagy színészekre, elegendő
csupán egy a tévék által tehetségesnek mondott celeb. Nem látunk
már valódi színészeket – tisztelet a kivételnek– a nagy
pesti kőszínházakban. Pénzorientált lett a szakma, s mindent
a bevétel határoz meg, ami a minőség rovására megy. Ezért
is lesz igény egy idő után a komolyabb darabokra.
–Itt az Újpest
Színház előterében beszélgetünk, s önnek ez a kerület azért
is lehet kedves, mert sokáig a Dózsában sportolt, focizott.
Nemrég az idén hatvan éves Jónyer István, többszörös
asztalitenisz világbajnok mondta lapunknak, hogy ma nem beszélhetünk
klubhűségről.
–Sajnos egyet kell értenem ezzel a kijelentéssel. Általános
iskola első osztályába jártam, mikor megkaptam életem első
gombfocicsapatát, s ez lila-fehér volt. Azóta nekem „lila a vérem.”
Ha tehetem, minden Újpest-meccsre kimegyek, hiszen ebben a
sportklubban futballoztam, de később választanom kellett a színház
és a sport között, s én a világot jelentő deszkákon
maradtam. Sokáig a Vasas Öregfiúknál is fociztam, s egy örök
dilemma ellőt álltam, mikor az angyalföldiek az Újpest ellen játszottak.
Akkor akárki lőtte a gólt, örültem neki, de a szívem mélyén
mindig Újpest-drukker maradok.
–A Bodnárnén kívül egy másik aktualitása az
interjúnak: idén megpályázta az Örkény István Színház
igazgatói posztját. Végül is a régi vezető nyert, Mácsai Pál.
Milyen színházról álmodott?
–Egy nagyon jó csapat állt mellém. Olyan művészekről
van szó, akik követendő értéket képviselnek a mai színházi
világban. Visszahoztam volna a Madách Kamara – most Örkény
Színház – tradicionális értékeit. Egy olyan közönségszínházat
akartam létrehozni, amiben kortárs magyar drámákat is
bemutatunk. Nem mondtam le teljesen erről az álomról. Tudjuk,
hogy ez a kis színház mennyire kapcsolódott Hofi Gézához. Ezért
elindítottunk volna egy kabarétörténeti sorozatot. A gyereket
is meg akartam szólítani. Ma egy többgyermekes szülő nem
tudja a csemetéit nekik szóló darabra elvinni.
–Mindenki azokkal a kollegákkal szeret dolgozni, akit
ismer. Ez teljesen értelemszerű. Viszont, ha a gazdasági oldalt
nézzük, a szakembereket, akkor nem beszélhetünk barátságról,
mint fontos összekötő kapocsról, hanem a szakértelemnek, a
minőségi munkának kell előtérbe kerülni. Azokat a színészeket
kerestem meg a művészeti munkára, akik annak idején a Madách
Színház oszlopos tagjai voltak. Ők a musicalre való átállás
miatt kiszorultak onnét. S azt látom: a kulturális értékekre
kiéhezettek az emberek.
–Akkor én más
országban lakom…Nem vitatom, valóban vannak olyanok is, de azt
nem hiszem, hogy többségben lennének.
–Pedig azt mondják: „nem nézünk tévét. Mit nézzünk?
Ezt a szemetet?” Én is csak a sportműsorokat nézem. Abban
egyetértek, hogy nagy a gond, s még a főiskolások sem ismerik
a hazai értékeket. Molnár Piroska kolleganőm tanít a Színművészetin,
s ő mesélte: növendékei közül többen nem is hallottak Kálmán
György, Gellei Kornél, Pécsi Sándor, sőt Huszti Péter nevéről.
–Elképesztő. Pedig az utóbbi a Színház-és Filmművészeti
Főiskola rektora is volt.
–Szomorú eset. És belőlük nevelünk színészeket?
Ők lesznek a jövő arcai? Ők fogják a színpadra becsalogatni
a közönséget? És vajon a következő generáció kiktől fog
tanulni a színpadon? Mert nem elegendő csak a főiskolai tudás.
Amikor a Madách Színházhoz kerültem, azt mondta Ádám Ottó:
„Lipikém, itt magára semmi szükség. Hiszen ön előtt három
kollegája áll: Gyabronka, Cseke és Szerednyei. Külön szerencséje
lesz, ha egy darabban számítunk önre.” Ettől függetlenül
aláírtam a szerződést, hiszen olyan nagy színészek játszottak
akkor a Madáchban, akiktől nagyon sok mindent tanulhattam.
Amikor nem dolgoztam, beültem a próbákra, s azt figyeltem, miként
dolgoztak a legendás „nagyok”.
–A már említett pályázatból idézek: „előnyt
jelent a szakterületen szerzett vezetői gyakorlat”. Nos, önnek
volt ilyen vezetői gyakorlata?
–Nem volt.
–Ha ez így megy, akkor igazgatók körforgásáról
lehet beszélni. „Máma itt, holnap ott, oly mindegy”- ahogy a
dalban halljuk.
–Nagyon jól látja az összefüggéseket. Ehhez nincs
mit hozzá tenni, de én ebbe nem akarok beletörődni.
–Kanyarodjunk vissza pályája elejére. Családja a
Kisvárdához közeli Fényeslitkéről származik. S nagyszülei
parasztemberek voltak. Édesanyja szakácsnő, apja hivatásos pilóta
volt. Amikor ön évtizedekkel később a Kis herceg Pilótáját
játszotta gondolt édesapjára?
–Konkrétan a szerep kapacsán nem gondoltam rá,
viszont nap mint nap előjönnek a vele kapcsolatos emlékek.
Magamban „kikérdezem” a véleményét néhány dologról, s
ő szokott is „válaszolni” nekem. Ez nem egy tudathasadásos
állapot, hiszen ő bennem él tovább. Szüleim számomra lelki támaszt
nyújtottak. Egy a civilizáció ártalmaitól mentes szabolcsi
kisközségből származtak, s ezt a tisztaságot hozták
magukkal, s adták tovább nekem. Ez motivált is: a legkisebb
helyről felkerülve is lehet bizonyítani.
–Azt
olvastam, hogy egy ideig bohóc szeretett volna lenni. Miért lett
a cirkusz helyett a színház a második otthona?
–A színház is egy nagy „cirkusz.” Már elég kis
srác koromban szerettem nevettetni az embereket. Általános
iskolás koromban a Keleti István által vezetett Pinceszínháznak
lettem a tagja. Onnantól a komolyabb szerepek felé tereltek, ezért
akartam színész lenni.
–Mit
gondol: könnyű az embereket megnevettetni?
–Nagyon sok vígjátékban játszom, s meg vagyok győződve
róla, hogy legalább olyan nehéz, mint egy tragédiát előadni.
Nemrég Kecskeméten játszottam a Nem ér a nevem c. komédiában
egy főszerepet, s az is meggyőzött arról: a néző szórakozni
szeretne a pénzéért. Arra viszont ügyelni kell, hogy a vígjátékokat
is komolyan adjuk elő. Nem szabad becsapni a nézőt, akár a
gyermekdaraboknál. A gyerek a legkomolyabb közönség, ha nem köti
le őt a színész a játékával, akkor bukik az előadás, s a nézőtéren
hangoskodnak.
–Elsőre felvették a Színművészetire?
–Nem, csak második próbálkozásra. Nagy szerencsém
volt, mert a vizsgabizottság tagjai közül sokan a Nemzeti Színházban
játszottak. Avar István, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc – láttak
az első rostán, s elhívtak a Nemzeti stúdiójába. Egy évet
ott töltöttem, s utána vettek fel a főiskolára.
–Ha jó emlékszem, ön baráti kapcsolatot ápolt Márkus
Lászlóval.
–Életem egyik legnagyobb élménye, hogy láthattam
színpadon és megismerhettem őt. A Kabaré c. musicalben látott
engem egy főiskolai vizsgaelőadásban. Én játszottam a
konferansziét. Előadás után Márkus odajött hozzám, átölelt,
s azt mondta: „tudod, miért szeretlek? Mert egy ízléses
ripacs vagy.” Ettől a perctől barátok lettünk a szó nemes
értelmében. A Játékszín műsorára tűzte Szakonyi Károly Adáshiba
c. darabját, amiben „ő volt az apám”. Laci soha nem öltözött
senkivel, ám egyszer azt mondta: „Lipikém, öltözz velem.”
Amikor megjelent a könyve, így dedikálta nekem: fiamnak, nagy
szeretettel” ez azért lényeges, mert zárkózott volt, a magánéletéről
nem mesélt, nem volt gyermeke. De! Ha lehetett volna, olyat
szeretett volna, amilyen én vagyok. Halála után felhívott az
édesanyja, mert Márkus László rám hagyta néhány személyes
tárgyát, könyveit, relikviáit. Ezek számomra igazi,
klasszikus értékek.
–Most említsünk meg egy másik színészt, igazgatót,
aki szintén nincs már köztünk: Bujtor Istvánt. Ő nagy prózai
szerepeket adott önnek Fehérvárott.
–1990-ben váltam meg a Madách társulatától, ám
utána még szabadúszóként, darabokra szerződve játszottam
2009-ig ebben a színházban. Amikor Bujtor megtudta, hogy nincs
státuszom, lehívott Fehérvárra, s nagy főszerepeke szerződtetett.
Így játszottam a Kakukkfészekben, a Pillantás a hídról, s más
nagy klasszikus darabban. Bujtor István a filmek világában is
gondolt rám, így szerepelhettem pl. a Hamis a babában.
–Válogathatott a felajánlott szerepek közül?
–Igen, ezt is megtehettem. Szabadúszóként előfordult,
hogy vagy a rendező, vagy egy adott színészkollegám miatt utasítottam
vissza a felkérést.
–A szinkron mikor lépett be életébe?
–Főiskolán, a harmadik évfolyamtól tanította nekünk
Vajda János tanár úr a szinkronizálást. Kijártunk a műtermekbe,
s ott tanította nekünk a szinkronmesterség fortélyait. 1983 óta
szinkronizálok nagyon jó szerepeket. Mára többször a külföldi
forgalmazó is ragaszkodik ahhoz a hanghoz, amivel a magyar színészek
elkezdték szinkronizálni a nagy sztárokat.
–Az egyik kereskedelmi csatorna leváltotta önt a
Cobra11 –ről. Sokallták a plussz 3000 forintos kérését.
–Igaz a hír, bár az összeg nem pontos, hogy tizenegy év
után lecseréltek a Cobra11-ről. Szokás szerint minden évben
legyártottunk egy-egy sorozatot. Tavaly 50 forinttal kértem többet
tekercsenként, mint 2008-ban. Esetünkben évi 80 tekercsről van
szó, tehát ez évi 4000 ft-os fizetésemelést jelentett volna.
Erre azt mondták, hogy nem. Abszurd, hogy egy jól menő, országos
kereskedelmi tévé, finoman szólva, skótsága miatt, 11 év
munkája megsemmisül
4000 ft
miatt. Ezért nem vagyok hajlandó nyilatkozni azóta kereskedelmi
csatornákhoz.
–Egy időben lánya színésznő szeretett volna lenni,
lebeszélte róla?
–Nem volt rá szükség, mert ő maga mondott le álmáról.
Többször figyelte a kulisszák mögött a próbákat, s látta,
hogy a színészet nem egyszerű mesterség. Helyette a szálloda-menedzser
szakot végezte el. Nem, mintha egy ilyen állással egy gyermekes
nőnek könnyű lenne elhelyezkedni. Szörnyű, hogy a mai társadalomban
a gyerek így teher, s nem az öröm forrása…
–Lippai László optimista ember?
–Az vagyok, hiszen ezért mindig újabb és újabb kihívásokat
keresek magamnak. Ezért mertem nemet mondani a Madách Színháznak,
s ezért szeretnék színházigazgató lenni.
–S az Újpest Színházon kívül hol láthatjuk a jövőben?
–Kecskeméten játszom, s több felkérést kaptam az
őszre, amikről még nem tudok nyilatkozni, mert egyeztetés előtt
állnak. Nem fogok eltűnni a publikum elől, nem mondtam le vágyaimról,
s keményen készülök a következő évadra.
Medveczky Attila
|
