2010.08.27.

Fogyatékos jogok

Augusztus 10-én átadták a kormánynak az érintett civil szervezetek a fogyatékossággal élők magyarországi helyzetét körüljáró jelentésüket. A Magyar Fogyatékosügyi Caucus jelentéséről Gombos Gábort, a Központ a Mentális Sérültek Jogaiért Alapítvány (MDAC) főmunkatársát kérdezem, aki maga is részt vett a fogyatékkal élők problémáján segítő ENSZ-egyezmény kidolgozásában.

– Önök azt mondják, hogy nem teljesíti a magyar állam a fogyatékkal élők felé tett vállalásait, pedig az erről szóló ENSZ-egyezményt másodikként írta alá Magyarország. Mikor is írták alá ezt a dokumentumot?

– A pontos kifejezés szerint: 2007. július 20-án helyezték el a ratifikációs okiratot az ENSZ főtitkáránál.

– S miért vártak 2010. augusztusáig önök ezzel a jelentéssel?

– Az egyezmény hatályba lépése után két éven belül kell az országoknak jelentést írniuk arról, hogy mit tettek az egyezményben foglalt kötelezettségeik megvalósítása érdekében. Ezzel bátorítják a civilek – különösen a fogyatékossággal élők – szervezeteit, hogy az ő párhuzamos jelentésüket is megírják, s azt elküldjék a genfi bizottsághoz. Nemzetközileg és Magyarországon is 2008. május 3-án lépett hatályba az egyezmény, tehát idén május 3-áig kellett volna a kormánynak elkészíteni a hivatalos országjelentését, illetve a civil társadalomnak a párhuzamos jelentését. A civilek egy ideig vártak, hátha ésszerű határidőn belül elkészül az állami jelentés, s tudunk arra reflektálni, de egy idő után úgy döntöttünk, hogy akkor is el kell készítenünk, és publikussá tenni a jelentésünket, ha az állami még nem készül el, mert ezzel akár segíteni is tudjuk a kormányt, ha az nyitott az észrevételeink iránt a jelentésük elkésztésében. Sőt még a genfi szakértői bizottságot is segíteni tudjuk, hiszen ez a grémium jövőre megvizsgálja a magyarországi fogyatékosügyet.

– Ez a májusi határidő két kormányt is érint.

– Meg tudom érteni, hogy tavasszal a pártok választási lázban égtek. Néhány hónapos, vagy féléves késés egy nemzetközi egyezmény teljesítéséről szóló beszámolót illetően nem rendkívüli eset. Ezzel nem akarom menteni a kormányokat, hanem tényszerűen megállapítom, hogy az ilyen késedelem rendszeresen előfordul. Ha viszont annyira büszkék voltunk rá, hogy másodikként ratifikáltuk az egyezményt, akkor a jelentésre jobban oda kellett volna figyelni.

– Azt olvastam, hogy az ENSZ-egyezmény a társadalmi integráció helyett a fogyatékossággal élők másságára hívja fel a figyelmet. Ez azt jelenti, hogy nincs szükség integrációra? Pedig régebben a „csapból is ez folyt”.

– Szükséges az integráció, de önmagában nem elegendő. Amire szükség van, az nem is egyszerűen a másság elismerése, hanem az inklúzió, a társadalmi befogadás. Ami a fogyatékossággal élő személyek esetében annyiban több az integrációnál, hogy nem csak beengedi őket a társadalomba, hanem az egyéni szükségletekkel is foglalkozik. Feltéve, ha ez nem jelent hatalmas, ésszerűtlen terhet a társadalom számára. Az érthetőség kedvéért most egy példával élek. Nagyon sok szó esik a fogyatékosok integrált oktatásáról: ilyenkor beültetnek egy-két fogyatékossággal élőt az integrált osztályokba, de más nem történik. Ezt nem igazán szeretik sem a tanárok, sem a szülők, sem a gyerekek. Ahol ez az oktatási forma jól működik, ott megoldják azt, hogy a fogyatékos gyermek megkapja az ő egyéni szükségleteinek megfelelő plusz-támogatást ahhoz, hogy érdemben részt tudjon venni az órai munkában. Olyan módon, hogy a nem fogyatékkal élők számára a tanulás minősége, tempója ne módosuljon. Ahhoz, hogy ez ne legyen elszigetelt jelenség, az szükséges, hogy a tanárok is kapjanak pedagógiai támogatást pl. asszisztensek jelenlétével.

– Miben látják önök a legtöbb fogyatékosügyben felvetődött probléma gyökerét?

– Onnan kell kiindulni, hogy az ENSZ-egyezményre is azért volt szükség, mert sajnos egyetlen egy olyan ország sincs a világon, ahol a dokumentumban leírt jogok maradéktalanul teljesülnének. Tehát a fogyatékosság iránt a legnyitottabb társadalmakban is jelentős problémákkal szembesülnek fogyatékossággal élő embertársaink. Ennek egyik oka: évszázadokon keresztül a társadalom úgy gondolta, hogy a fogyatékos ember nem képes azonos értékű részvételre a közösségben. Nem képes azonos értékű munkavégzésre, s inkább teherként fogták föl, akinek – az adott állam lehetőségeihez mérten – segíteni kell. Ez a felfogás csak a közelmúltban változott meg. Önmagában az is nagyjelentőségű tény, hogy 1998-ban parlamentünk a világon az elsők között fogadott el törvényt a fogyatékos emberek jogairól. Az a gond, hogy mind a mai napig ez a jogszabály írott maradt, s kevés valósult meg belőle. Nehéz ezt a szemléletváltozást végigvinni, s így még mindig inkább tehernek tartja a társadalom a fogyatékossággal élő állampolgárokat.

– Miért tartják fontosnak a kizáró gondnokság megszüntetését?

– Az új, de végül hatályon kívül helyezett polgári törvénykönyvben azért volt jó dolog is, pl: az arányosság és szükségesség elve szerint határozza meg a belátási képességében sérült személy korlátozását, hogy jogai és érdekei ne sérüljenek. Megszűnt volna az a gyakorlat, amely szerint a kizáró gondnokság alapján a gondnok a rászoruló valamennyi ügyében eljárhat. A korábbi törvény ugyan a rászorulók érdekében született, de a gyakorlat bebizonyította, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerültek esélyegyenlőség helyett. Tarthatatlan az az állapot, hogy például egy siket, értelmi fogyatékos személy, vagy pszichiátriai beteg alapvető jogaitól megfosztva éljen, holott képes segítséggel eljárni ügyeiben. Ezt a polgári törvénykönyvet annak idején Sólyom László volt államelnök visszaküldte az Országgyűlésnek, de azzal, hogy ebben üdvözlendőket is lát, így azt is, ami a gondokság kérdéséről szól. Mi a támogatott döntéshozatal jogintézményét tartjuk fontosnak. A jelenlegi kormány visszaadta a Vékás Lajos professzor úr által vezetett bizottságoknak az új polgári törvénykönyv normaszöveg-változatának elkészítési feladatát. Mi, a civil szervezetek felajánlottuk szaktudásunkat a professzor úrnak, aki jelezte, hogy igényt tart a konzultációra.

– A jelentésre visszatérve: mi volt a helyettes szociális államtitkár válasza az önök által beadott dokumentumra?

–A nyilvánosság előtt nagyon pozitív válasz hangzott el Nyitrai Imre helyettes államtitkár úr szájából. Azt mondta: tankönyvszerűen példamutatónak tartja ezt a párhuzamos jelentést, és főbb vonalaiban a kormány is hasonlóképpen gondolkodik a helyzetről. Azt is felvetette, hogy akár egész fejezeteket is átemelnének – amennyiben hozzájárulunk– a mi jelentésünkből az övékébe. Ezen kívül jelezték, hogy azokat a javaslatokat, amiket mi megfogalmaztunk, figyelembe kívánják venni, s építenek a civil társadalommal való együttműködésre.

– Egy másik téma: mi igaz abból, hogy mindennaposak a megaláztatások a pszichiátriai otthonokban?

– Néhány évet azzal töltöttem, hogy pszichiátriai otthonokat látogattam, s emberjogi szempontból figyeltem, hogy mi történik a falak között. Ez alapján tudom: az otthonokban dolgozó személyek többsége nagyon elkötelezett, pedig ki vannak szolgáltatva annak, hogy egy idejétmúlt, elavult, szegregáló, nagy intézményekre épülő ellátási rendszerben kell dolgozniuk nagyon rosszul fizetett és alacsony presztízsű munkában. Viszont való igaz, és személyes látogatásom során is találkoztam olyan dolgozókkal, akik az elemi emberséget sem tanúsították az otthonban lakó betegekkel szemben. Az utóbbi időkben nyilvánosságra került esetek pedig, szerintem büntetendő cselekményekről szólnak. Ezek kivételek, de egyetlenegy ilyen esetnek sem szabad megtörténni. Mi lehet a megoldás? Hosszú távon: ezeket a nagy pszichiátriai otthonokat be kéne zárni, s közösségben, kis csoportos, védett lakóotthonos lakhatási megoldást kell biztosítani a betegek számára. Amíg ez nem valósul meg, létre lehetne hozni egy olyan „kínzásmegelőzési mechanizmus”-t, amely vegyes multidiszciplináris csoportokkal előzetes értesítés nélkül látogatna pszichiátriai intézményeket, s így a nyilvánosság előtt élnének ezek a nagy otthonok, melyek többször meggondolnák: foglalkoztatnának-e olyan dolgozót, aki brutálisan bánik az ott élő emberekkel.

Medveczky Attila