|
 2010.12.03.
Ősi szimbólumok, harlekini világmagyarázat
Kocsis Balázs és Miklós János
kiállítása a székesfehérvári Vörösmarty Teremben
A szobrászművész
Kocsis Balázst és a keramikus Miklós Jánost – külön-külön
is karakteres művészet megszólaltatói – vajon mi fűzi össze?
A „székesfehérváriság”, jóllehet mindketten megbecsült
és ismert alakjai a város művészeti életének, nyilván nem
elég. Rejtezik-e bennük – ha rejtezett, itt láthatóvá válik
– olyan tulajdonság, amely a vérrokonságon is túllépve (egyébként
nem rokonok) összeköti őket?
Az alkotói alázat?
Fölöttébb az is. De még inkább a más-más világlátás,
gondolkodásmód ellenére is azonos – azonos hevületű –
alkotói szándék, amely az anyag (a réz, illetve az agyag)
szeretetén túl a szenvedélyes önkifejezésben ölt testet. Ebből
a szempontból a mitológiai közelítés – Miklós Jánosnak a
magyar ősiségben, hitvilágban való búvárkodása –, és a
commedia dell’arte színpadát is idevonó maszkos játék –
Kocsis Balázs szobraiban többnyire ott a csörgő-sipkás létmagyarázat
– ugyanazt akarja: műformákon át a körülöttünk lévő
tegnapi-mai világot hozzánk szelídíteni.
Miklós János régebbi
és mai kerámia fali korongjai tíz évet fognak egybe. A korábbiak
már címeikkel – Napkorong (2000), Szkíta madár I.- II.
(2002), Napisten madárlélekarca (2002) – elvisznek az ősiség,
a belső-ázsiai sztyeppék időszámítás előtti tájaira.
Mintha a nyelv is, holott csak az égetett agyag varázslatát
nevezi meg, a honfoglalás előtti kultúra szimbólumvilágát tükrözné.
A Napistennek, miként a görög-római mitológiai napistene, Hélosz
teszi, nem kell négylovas hintóval áthaladnia az égen – a
mitikus országutat a nemrég meghalt londoni íróval-drámaköltővel,
Határ Győzővel egyetemben többen megénekelték –, elég, ha
a szkíta hagyomány (kettős honfoglalás? hármas honfoglalás?)
alapján megteremtjük magunknak a parazsat osztó mezőt.
Amelyen a
Napkorong a kígyómozgású spirál, a kezdet és a vég drámáját
kikerülő, az örök körforgást jelentő szvasztika jegyében
(minő rajzos ornamentikát vonzva maga köré) innen is van, meg
túl is a szimbólumon. Innen, mert a Bibliától a természeti népek
hiedelem-világáig húzódó (a Napra vonatkozó) jelentések köre
nem képes mindent összefogni. És ugyanakkor túl is, mert a
természet (középpontban a lélekisten) körforgását – ne
feledjük, Mozart A
varázsfuvolájában Sarastro
a napvallás főpapja
– csak rajzi, igaz tömörített, jelenségnek fogja föl. Nyugtázhatjuk,
így is életerőt közvetít a dinamikus szépség. A Szkíta madár
I.-II. című fali korongon – pozitív és negatív változat
– már nagy szerepet kap a megszelídített (?) vadállat mint
ősszimbólum. Kitárt szárnyú „hármas-isten” fogadja magába
ember és állat – a megemberiesített sztyeppe – békéjét.
Az A Napisten madárlélekarcán ez – valaminő
megnevezhetetlen, ám emberi fizimiskára emlékeztető stilizált
ábrával – a mindenen túl látó lélek derűjét tükrözi.
Visszafogott színvilág, szimbólumokban jelentkező mondanivaló.
 Evvel
szemben az új kerámia-kollekció az ősiség drámáján, hagyományvilágán
túllépő, fölszabadult, az impresszionisták ecsetkezelését
– francia beütés – modern gesztusfolttá avató tobzódás.
Miklós kerámiaszobrának, hatásos földgömbjének (B 612-es
bolygó – 2010) is megvan – foltkiegyensúlyozó mélységeivel
– a súlya, ám paradox, még inkább Area I.-VII. (2010) című,
égetett agyag-samott korongjainak. Az alacsony tüzű, porcelán(alapozású)
fehér szinte vonzza az organikus – szín- és formavilágában
absztrakt virágkertre emlékeztető – építkezést. A foltok sűrűsödő
ritmusa hol konstruktív élményű szalagokká (III.), hol rajzos
ábrát hordozó madárimitációvá (V.) változik. A nonfiguratív
ábrázolásmód (megfegyelmezett tassizmus) jelképerejű tömörség
hordozója. „Míg az ég Isten trónja, addig a föld Isten zsámolya”
(Iz, 66,1; Mt 5,34-35). És ismerjük a Földanyát övező,
hiedelemvilágok szerint külön szimbólumokká összeálló
tiszteletet. Miklós két glóbuszában (Substratum I.-II. –
2010) a tömörítő erő – a földrészeket, érzelemgócokat
festői módon megjelenítő palásttól övezve – maga a kézmívesség
artisztikumát mutató példa: anyag és szellem találkozása.
Kocsis Balázs
plasztikai gyűjteménye – míves, hegesztett rézszobraiban
ugyancsak valaminő organikus erő dominál – túllép a mán,
és avval, hogy őrzi (őrzi? megteremti!) a cirkusz, a velencei
csörgősipkások és római komédiások maszkos, színpadi világát,
a reneszánsz vigadozó ünnepélyességét emeli a királyi város
falai közé. A művész karakterteremtő képességéről nem
csupán köztéri, humorral teli két szobra (Kati néni – 2001;
Mujkó – 200?), valamint a néprajzos Pesovár Ferenc (2007)
hagyományközeli portréja tanúskodik, de mindazon karikírozó,
az életet játéknak, az ember világban való tájékozódást (örömét-bánatát)
bohóc-létnek tekintő-érző figurái is, amelyekben az alakváltoztató,
a fullánkosat hahotára cserélő jókedv az egy kissé fanyar égboltra
harlekini világosságot vetít.
Nem az illúziók
rabjai vagyunk – magunk is kötéltáncosok a borotvaélesre
„fent”, lét és nemlét sziklája között kifeszített kötélen
–, hanem csodálói-befogadói a Kocsis Balázs-i, csepűrágókkal
díszített kert – életszínpad – történéseinek. A pódium,
ne hasson furcsaságnak, a glóbusz. Ezen egyensúlyoz – statikája
biztos, hiszen a Föld egy világméretű maszkon áll – a színész
(A ripacs meghajlása – 2009-2010), teknőbékás változatán
(fintor a középkornak!) ezen teker a Biciklis bohóc
(2009-2010). Gyökeret eresztvén ezen ágál a Színpadon (2009)
hőse, és ezen áll fejen, illetve domborulatán piruettezvén
itt ügyeskedik kis gömbökkel-labdákkal a zsonglőr (Bohóc I.
és Bohóc II. – mindkettő 2009-2010).
Létük eleme, komédiázásuk
tere, önmegvalósításuk terepe – a manézst csillámló fűrészpor
(csillagpor?) borítja – az átkozott-áldott Föld. Ha a figurák
levennék a maszkjaikat, hamar megtalálnák kalitkájuk (röhejjel
fényesített börtönrácsuk) kulcsát, ám ők – a bohóc
nevettetésre hivatott mindhalálig – sosem akarnak szabadulni.
A hegesztéssel készült szoborpalást némelykor
„lyukacsosnak”, szakadozottnak látszik, s ez a bizonytalansági
tényező megóv bennünket – minthogy a bohócnak nincs hősiessége,
csak igazmondó szolgálata – a heroizmus bármely fajtájától.
Kocsis nemcsak kiváló
emberismerő, ám műveltségélményénél fogva (irodalom, zene,
színházművészet) a groteszket emberalakkal, tárggyal
ugyancsak bravúrosan megjelenítő ítélkező is. Ítélkező,
akinek a mosolya szúr (Hrabal és kandúrka – 2009-2010). A Kánon
(2010) tarkójuknál fogva összeragasztott – lépcsősen elcsúsztatott
– koponyái szintén a „lét” és „illúzió”, az élet
és művészet furcsa összhangzattanáról regélnek. Napraforgó-variációi
– Van Gogh emlékére; Napraforgó – mindkettő 2010) –
tulajdonképpen hommage-zsok, bennük karikírozásnak nyoma
sincs. Invencióra valló kiterjesztés – ez esetükben is a
szoborépítő technikának köszönhető –, ahogyan az
organikus légzés a művész keze nyomán organikus fémtenyészetté
avatódik.
Egészen különösek
Kocsis falra akasztható rézreliefjei (Csillagképek I.-III. –
2009-2010). Az indák különös, jobbára absztrakt érhálózataiba
– egy-egy részlet távolról emberi testet is formázhat – üveggolyók
vannak beépítve, így a plasztikai árkok fényét-árnyékát
az itt-ott megcsillanó üvegtestek, igaz, nem ritmusosan, feszítik
vagy oldják. A Bohóc-csillagkép (2009-2010) a napraforgótányérba
rejtett, alighanem szintén Van Gogh zsenijének adózó kíváncsi
arccal, a harlekini fájdalom – sok sebből vérző „világöröm”
– megtestesítője.
Szakolczay Lajos
|
