vissza a főoldalra

 

 

 2010.12.03. 

Roráté

A középkori latin Mária-misék jellegzetes kezdőszavai, – „Rorate coeli de super”, magyarosan „Harmatozzatok ti egek, onnan felülről, és ti felhők hullassátok az Igazat”(Izajás 45, 8),– már gyermekkoromtól mélyen belevésődtek a lelkembe. Még járni is alig tudtam, amikor szüleim a nyakukban, felváltva vittek a hajnali róráté-misékre.

 Korán kellett kelni, de a kivilágítatlan utcák, a még alvó falu havas frissessége, a hidegben nyikorgó cipőtalpak, aztán a fényárban úszó templom, az evangélium alatt megszólaló harang és csengő, a mise végi székely, archaikus dallamú Úrangyala valósággal elvarázsolt minket: kicsiket és nagyokat. Valami sejtelmes borzongás, kíváncsisággal elegyedett csodálat lett úrrá bennünk. Mintha kitapinthatóan éreztük volna, hogy megnyílt az ég, hogy nem csak havat küldött, hanem egy kissé a mennyország ajtaján is bepillanthattunk. A hideg, és egyre sötétebb éjszakákba a hajnali gyertyafény már egy kis világosságot, lélekmeleget is belopott.

 A gyulafehérvári kisszemináriumi és főiskolai évek alatt advent első vasárnapjának hajnala újból és újból előhozta bennünk ezt a földöntúli vágyakozást és várakozást. Ezeken a hajnalokon a kispapok kórusa sorra látogatta a növendékek és a tanárok lakását, megállt az ablak alatt és rázendített a csodálatos rorátéra, négy szólamban, majd apránként az ablakokban meggyúltak a gyertyák, és mindenki felébredve köszöntötte az adventet.

 Fekete István novelláját a Ghymes együttes és Rudolf Péter „fogta meg” úgy, hogy felnőtt fejjel akárhányszor hallgatom, nem tudom megállni elérzékenyülés nélkül.

 Mi teszi a rorátét mássá, mint a többi, egész évi reggelek, reggeli liturgiák? Mért van az, hogy a karácsonyvárás időszakában valami elemi erővel törnek fel belőlünk az őszinte, tiszta vágyak a jóság, a szeretet, ez elfogadottság után? Talán azért, mert mi magunktól nem vagyunk képesek az újjászületésre, mi magunkat nem tudjuk kihúzni a slamasztikából. Hisz „mindent könnyebb elrontani, mint megjavítani, könnyebb pusztítani, mint alkotni, könnyebb rombolni, mint építeni. A gyógyszereknél hatékonyabbak a mérgek, az ezerjófűnél a gyilkos galóca, könnyebb összezavarni, mint elrendezni, könnyebb süllyedni, mint emelkedni” (Buji Frenc). Az adventi mennyhasító hajnalok, a karácsonyi készület elcsendesítő percei azonban tudtul adják a jó hírt: a Megváltó személyesen, hozzánk jön. Nem pusztán a fizetésemelést, vagy a csomagot várjuk, nem egy másik kormánynak vagy valutaalap-segélynek kell megérkeznie, hanem magának Jézusnak. Aki már eljött kétezer évvel ezelőtt, de minduntalan kopogtat. A prófétákat nem lehet egy napon emlegetni korunk szélhámos nostradamusaival, kártyavető javasasszonyaival vagy horoszkópkészítőivel. A megtestesült Ige eljött, a teremtés elindult az Alfától az Omega felé: Isten országa elkezdődött. Pilinszkyvel azt is mondhatnánk, arra vágyakozunk, ami megtörtént, és arra emlékezünk, ami be fog következni…,”meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.” Ha egy nem várt ismerős, egy kellemetlen vendég jelenti be érkezését kedvesen visszatartjuk, kikapcsoljuk a mobilt: ’nem vagyunk elérhetők’! De ha olyan látogatónk ígérkezik, akit rég várunk, minden tennivalónkat úgy rendezzük, hogy mire jön, otthon legyünk. Samuel Becket Godotra várva című drámájában a két főszereplő arról beszélget, mi lesz, ha Godot eljön. Egyikük, Vladimir pedig ezt mondja: „Ha eljön, akkor mi meg vagyunk mentve!”

 Ha Isten eljött, – és most is eljön, – akkor mi meg vagyunk mentve. Eljön, csak éppen legyünk otthon. Ezt akár adventi prioritásnak is fel lehetne fogni. Hogy Isten kerüljön életünkben az első helyre.

 Harmatozzatok! Az Égi Harmat már elhozta az idei december havát. Karácsonyig épp elég időnk van, hogy elinduljunk befelé…Feléje. Ha feltörnek hamisítatlan, igazi vágyaink, hagyjuk, hogy vezessenek. Akkor beszédes lesz a csend, a dizájn mögött igazi értékekre lelünk. Tiszták, hamvasan frissek, áttetszően csillogók leszünk, mint az első hó, mint a betlehemi Gyermek.

 Sebestyén Péter

 

(Forrás: erdely.ma)