vissza a főoldalra

 2010.12.10. 

Pancsatantra
Mesefolyamok óceánja – Válogatás a szanszkrit elbeszélésirodalomból

Több, mint negyedszázada ott van a könyveim között a Mesefolyamok óceánja című kétkötetes hatalmas mű, melynek alcíme: Válogatás a szanszkrit elbeszélésirodalomból. Többször kezembe vettem e két könyvet, s nem tudtam rászánni magam végigolvasására; most igen. A Vekerdi József által válogatott és szerkesztett mű meghódított.

Eleinte nem tudtam mit kezdeni az elbeszélésekkel, nem tudtam hova tenni a figurákat, nem értettem az egész szanszkrit irodalmat, mert távoli világ ez. Aztán belefeledkeztem a történetekbe, s nem tudtam letenni a könyvet.

Vekerdi József, a tudós könyvtáros így ír a szanszkrit irodalomról:

„India úgy él a köztudatban, mint a mesék hazája. Ez az elképzelés valóban jogosult. Páratlanul gazdag és változatos meseirodalma ősrégi időkbe nyúlik vissza, s termékenyítőleg hatott egész Ázsia és Európa mesevilágára. A legkorábbi időkből – különös módon – képzőművészeti alkotások őriznek indiai népmeséket; az idő előtti második században épült buddhista templomok kőkerítésén domborművek ábrázolnak isteneket, vallásos legendákká alakított állatmesékből. Nyilvánvalóan hosszú évszázadokkal régebbi múltra tekint vissza az állatmesék műfaja Indiában, mert csak a mesék régóta tartó népszerűsége tehette lehetővé, hogy vallási tanítások céljára is felhasználhassák a történeteket. E mesék nyelve nem a klasszikus irodalmi nyelv, a szanszkrit, hanem az egykori páli nyelvjárás, Buddha prédikációinak nyelve. A kötet a legszebb szanszkrit irodalmi mesegyűjteményeit mutatja be.”

Hogy miért idegenkedtem évtizedeken keresztül ettől a páratlan kincstől? A tudatlanság okán. Mert nem ismerem India világát, a hindu hitvilágot, így eligazodni sem tudtam az olvasottakban. Ma sem tudok, bár sokat olvastam, gazdagabb lettem a meséktől.

Ebből az ezernyi meséből egy hatalmas mesemondakört választottam ki, a Pancsatantra című gyűjteményt. Mint a Mahábhárata című eposz mesebetétei, így a Pancsatantra is a leggyakorlatiasabb életbölcsességre oktatnak. Mit mond ez a mesevilág?

„Aki okos, sőt, ravasz, az boldogul, az ostoba pórul jár. Néha kemény ez az erkölcs, mint maga az élet, de sohasem embertelen. A butát kifigurázza, a gonoszságot azonban nem engedi diadalmaskodni. Aki másokat igazságtalanul megkárosít, könyörtelenül megbűnhődik. A kicsinyek, megtiprottak összefogása vagy ügyessége kegyetlen bosszúval sújt le az önkényeskedő nagyokra. A történetekben a legkedveltebb alaphelyzet két állat szembeállítása különböző változatokban: az egyik nem hallgat a másik tanácsára, és pórul jár. Az egyik túljár a másik eszén, az egyik elégtételt vesz a másikon, a rajta esett sérelemért. Az egyik kelepcébe csalja a másikat stb. eredeti állatok és háziállatok egyaránt szerepelhetnek a mesékben, esetleg mindkettő. A háziállatokról szóló történetekben olykor az állat gazdája lép fel sorsszerű hatalomként, és engedelmességre kényszeríti az önfejű állatot.”

Tehát állatok a főszereplők a mesékben, de színtiszta emberi tulajdonságokkal vannak felruházva. Az állatok mellett elég gyakran, sőt igen gyakran feltűnik egy másik figura – a kikapós asszony. Ő gyakran a takács felesége, vagy éppen egy szentéletű papé. Hogy milyen változatos a sorsuk, és milyen kemény, az is kiderül a mesekönyvből. Nem lehet haragudni ezekre a bővérű, ravaszkás asszonyokra, legfeljebb a történet végén sajnálni kell őket, mert véget ér az életük – többnyire büntetésből.

Ez a mesevilág merőben más világ, mint az európai. Mifelénk a mesehősök többnyire emberek, persze vannak állatok is, gondoljunk csak az emberül tudó szamárra, meg a két lábon járó kutyákra. A mi hőseink szintén ellentétes figurák, a bátor és a gyáva, a szép és a rút, a hamis és az igaz, meg a többi. A mesefolyamok óceánjában másról van szó. Itt az állatok ravasz lények, vagy elbambulnak.

 „A Pancsatantra teljességgel világi, gyakorlati jellegű bölcsességre oktat. Nyoma sincs bennük a szanszkrit irodalomban egyébként rendkívül gyakori vallásos, kegyeskedő és paptisztelő elmélkedésnek.

Az európai mesében a főhős határozott célkitűzéssel indul útjára, e cél elérése érdekében akadályokat győz le, szörnyetegekkel küzd meg, s végül eléri célját, amelyet leggyakrabban a királylány kezének elnyerése. Az európai mese egyetlen központi mag köré van felépítve. Az indiai meséből hiányzik a céltudatosság. Itt a hős többnyire nem tudja, milyen sors vár rá. Nem ő maga küzdi ki célját, hanem a végzet kiszámíthatatlan szeszélyes sodorja váratlan kalandokba. Így a szanszkrit mese nem egyetlen központi gondolat köré épül, hanem eseményt esemény után sorakoztat fel, egymással lazán összefüggő kalandok színes füzére.

Az európai népmesék szereplői vagy szegény sorsú parasztfiúk-parasztlányok, vagy királyfiak-királylányok (de ez utóbbi esetben a királyság fogalmának csupán jelképes szerepe van a királyi udvarok tényleges életének rajza nélkül), s a városi kereskedő és iparos réteg ritkán jut főszerephez az európai parasztmesékben. Indiában ellenkező a helyzet. A klasszikus indiai népmesekincs jellegzetesen városi folklór terméke, nem paraszti folklór szüleménye.”

A szanszkrit mesehősök az istenekkel teljesen hétköznapi módon társalognak, eszmét cserélnek, miként az állatmesehősök ravaszkodnak, éppúgy ravaszkodnak maguk az istenek is.

Vekerdi professzor elmondja:

„A hindu istenvilág meglehetősen ellentmondásos, az ellentmondások azonban sohasem zavarták az indek logikai érzékét. A hindu vallás szent könyvei, a védák az egyes istenekhez intézett himnuszok gyűjteményei, az idő előtti második évezredből. Régebben sokistenimádó volt a vallás. Az istenek királya Indra volt. Az első évezredek folyamán a régi istenvilágtól függetlenül istenháromság alakult ki: Brahmá (a teremtő), Visnu (a fenntartó), Siva (a pusztító). Két nagy felekezet van Indiában a hindu valláson belül, egyik Visnut, a másik Sivát imádja és tekinti egy személyben teremtőnek, fenntartónak és elpusztítónak. Az Indiára jellemző vallási türelemmel a másik felekezet jogosultságát is elismerik. Sivának és főleg feleségének, Kálinak kultusza sötét, kegyetlen, babonaságba torkollott az első évezred vége felé, amely a vallásos öngyilkosságban (és rituális gyilkosságban) csúcsosodott ki. Ez a világ tükröződik különösen a Vikrama tettei című mesegyűjteményben. Az istenháromság mellett változatlanul él tovább a régi sokisten imádás.”

Ahhoz eleget szóltunk erről a hitvilágról, hogy láthassuk: ennek lenyomatai és követői ma is felfedezhetők a világban a New Age sajátos tevékenysége nyomán. De ez semmit nem von le a szanszkrit elbeszélésirodalom nagyságából.

Na még néhány szót a Pancsatantráról. Ez a leghíresebb indiai mesegyűjtemény. Egy bizonyos Visnusarman nevű bráhmana állította össze, akiről azonban semmit sem tudunk. A mű keletkezésének kora időszámításunk első századaira tehető. Eredeti szövege nem maradt fenn, csupán későbbi feldolgozásokból ismerjük. A legismertebb változatot a X-XI. század táján Dzsaina szerzetesek készítették. Aztán lefordították perzsára, törökre, héberre, és Magyarországon a XVII. században olvashatjuk. Az eredeti szanszkrit szöveget Schmidt József fordította magyarra 1924-ben jelent meg nálunk. Olvassunk csak bele a Pancsatantrába. A Pancsatantra azt jelenti, öt könyv. Eligazításul Schmidt József, a fordító alcímként hozzáteszi: Ez az életbölcsességnek régi indiai tankönyve. Az emberek és állatok világából való. A mulattató és tanulságos történeteknek versekkel tarkázott világhírű gyűjteménye ez.

Valaki azt mondta, hogy a versbetétek a Pancsatantrában klapanciák. Dehogy klapanciák – szigorú verstani szempontok alapján írt kettő, négy sorok. Kezdjük tehát a Pancsatantrát két sorral, a versbetéttel:

„Aki folyton hallgatja vagy olvasgatja ezt a könyvet, az kudarcot semmiképpen, még az égtől sem szenvedhet.”

A negyedik mese azt a címet viseli, hogy Három ön okozta baj.

„Útközben Dévasarma alkonyat táján egy falu közelébe ért. A falu felől egy takács közeledett élete párjával, hogy a közeli városba menjen pálinkázni. Mihelyt Dévasarma meglátta a takácsot, így szólt hozzá: „Hej, barátom! Mint a lenyugvó nap hozta vendég érkeztem hozzád! Senkit sem ismerek a faluban. Teljesítsd hát kötelességedet vendéged iránt. Jól mondják:

Akit a lenyugvó nap hoz, el ne küldjed a vendéget!

Ha ellátod s megtiszteled, megszerzed az üdvösséget.

Ennek hallatára a takács így szólt feleségéhez: menj vendégünkkel haza kedvesem, adj neki lábvizet, ételt, fekvőhelyet, s amire szüksége van, s maradj otthon! Én majd bőven hozok neked innivalót. Ezzel továbbment. Az asszony pedig, aki kikapós volt, szeretőjére gondolva vígan hazament a baráttal. Jól mondják:

Rossz időben holdfogytakor, ha nincs ember az utcán

s férje nincs hon, akkor él csak a rossz asszony igazán.”

Az asszony aztán hazament a vendéggel, adott neki egy takaró nélküli rozzant ágyállványt, és így szólt hozzá: el kell mennem barátnémhoz, aki most érkezett a szomszéd faluba. Mindjárt itt leszek, addig vigyázz a házamra. A nő aztán elment a barátjához, de közben a férje – igaz, holt részegen – hazatért. Az asszony megelőzte, és visszaszaladt otthonába. Na ebből lettek aztán a bonyodalmak, mert a kikapós asszonyka csak lebukott.

Nem férhet kétség az állításhoz, mert a negyedik mese arról beszél, hogy megkapja az ember, ami neki jár. Történt pedig, hogy egy városban élt egy kereskedő, Szágaradatta volt a neve. Szágaradattának a fia száz rúpiáért vásárolt egy könyvet, amiben csak egyetlenegy vers volt. Ez a vers pedig így szólt:

„Megkapja az ember, ami neki jár.

Ezen bizony egy isten sem segít már.

Miért bámuljak s búsuljak hát éppen én?

Nem adom én másnak, ami az enyém.”

Ezen az egy verseskönyvön az apa roppant felháborodott, és elzavarta a fiát a háztól. Kérdezték is a gyereket, hogy mi járatban, amikor már vándorolt. Ő azt válaszolta:

„Megkapja az ember, ami neki jár.”

Az elüldözött gyerek találkozott a királlyal.

„A király aztán büntetlenséget biztosított a kereskedő fia számára, s mindent részletesen elbeszéltetett vele magának. Mikor aztán mindent megtudott, mindenféle tiszteletnyilvánítások között a kereskedő fiához adta leányát feleségül. Sok ékszert és embert adott vele hozományul, azon felül ezer falut ajándékozott neki, végül fiává fogadta, s a polgárok jelenlé-tében utódává és örökösévé avatta. Az éjjeliőr is a kereskedő fiához adta a leányát, tehetségéhez képest ruhákat és egyebet adott nászajándékul. A kereskedő fia aztán apját, anyját és egész családját tiszteletnyilvánítások között a városba hozatta, és övéi körében vígan élte a világot.”

Na hát ez a mese az európai meseirodalomba bele nem férhetne. Elnyerte a királylány kezét, pedig semmit nem csinált, csak vett egy egyverses könyvet. Sőt, ez a nem cselekvő fiatalember még az éjjeliőr lányát is megkapta, onnan is szerzett hozományt. Ebben a mesevilágban nehéz eligazodni. Nem tudom, mit szólnának ehhez a történethez a magyar meseregények főhősei, akik vért izzadnak, szenvednek, cselekednek, a jót akarják, és csak nagy nehézségek árán érik el céljukat. Ez a hindu legény meg megvett egy könyvet, és máris övé a világ minden kincse.

Bár ennek az okfejtésnek némileg ellentmond egy másik versike, ami a Szómilaka, a takács című mesében olvasható:

„Nincs rá mód, hogy csupán egyik tenyerünkkel tapsoljunk:

Hogyha mi is nem cselekszünk, nem telik be a sorsunk.

Ha a sors épp, mikor ennél, juttat ételt teneked,

Még akkor is éhen halsz, ha nem mozdítod a kezed.

Mindig küzdj és bízva bízzál! Mindig a sors nem

Mostoha.

Hogy a sorssal nem dacolhatsz, gyáva mondja, ne hidd

soha!

Szállj a sorssal szembe bátran! Tégy meg mindent, amit

Tehetsz!

Ha zöld ágra nem vergődöl, nem rajtad múlt: nyugodt

lehetsz.

Igen tanulságos történet a varjak és a baglyok háborúja. Rögtön verssel kezdődik a Pancsatantrában a történet:

„Meg ne bízzál abban, aki természetes ellenséged!

Ne higgy neki akkor se, ha barátságot kötött véled!

A baglyoknak erős vára, ime tűzben és lángban áll!

Miért? Mert üszköt vetett rá népével a varjúkirály.”

Az állatok háborúja a világirodalomban állandó téma. Elkezdve Indiában valamikor ezer évekkel ezelőtt, és eljutva a mi Sinka Istvánunk Deverék honfoglalása című művéig, ahol denevérek, békák és hófehér galambok hadakoztak egymással. Itt most nem merülünk el annak latolgatásában, hogy kik voltak a denevérek, és kik a hófehér galambok. A Pancsatantrában olvassuk a kategorikus imperativust:

„Csírájában fojtsd el a kórt, rögtön nyomd el ellened!

Mert ha megnő, minden késő: elvesztetted életed.”

A mesében a madarak királyt választanak. Kijelentették: válasszunk más valakit királlyá a madarak közül:

„Mikor aztán szemügyre vették a baglyot, úgy találták, hogy szerencsehozó megjelenése van, s így szóltak: „Ez a bagoly legyen a királyunk! Hozzunk tehát elő mindent, ami az ünnepélyes királyavatáshoz szükséges. Erre mindenféle szent fürdőhelyekről vizet hoztak, 108 különféle gyökeret hordtak össze, fölállították a trónt, elkészítették a föld hét szigetének képét, leterítették a tigrisbőrt, megtöltötték vízzel az aranykorsókat, s olajjal a lámpákat, megfútták a harsonákat, odaállították a tükröket s más szerencsehozó tárgyakat az énekesek dicsőítő dalokat adtak elő, a bráhmanák buzgósággal olvasták a szentírást, a szüzek énekeltek, elővezették az anyakirálynét, a Krkáliká madarat, a bagoly már a trónra ült, hogy fölolvassák. Ebben a pillanatban egy varjú került elő valahonnan, aki így szólt magában: „Mit jelent ez a nagy madársereg, s ez a nagy ünnepély?” Mikor a madarak a varjút közeledni látták, így szóltak egymáshoz: „A madarak közt varjú a legnagyobb kópé, mint az emberek között a borbély, a ragadozók közül a sakál, a vezeklők között a fehér barát. Így hát a varjú véleményét is meg kell hallgatnunk. Jól mondják:

Ha egy okos tervet sokan megbeszélnek s megfontolnak,

Kudarcot nem vallanak soha,

S okvetlen boldogulnak.

Miután a varjú a madarakhoz ért, így szólt hozzájuk: ugyan mit jelent ez a nagy tömeg s ez a nagy ünnepség? A madarak így feleltek: nincs királyuk a madaraknak, ezért valamennyien elhatároztuk, hogy ezt a baglyot itt a madarak királyává avatjuk. Éppen jókor jöttél, mondd meg te is a véleményedet. A varjú erre nevetve válaszolt: „Ugyan vannak itt pávák, hattyúk, kakukkok, csakravákák, papagájok, galambok, darvak és más érdemes madarak! Nem helyénvaló tehát ezt a horgasorrú baglyot királlyá avatni. Ez az én véleményem. Ez a horgasorrú, fehérszemű bagoly elég félelmes és csúf akkor is, ha nem haragszik. Milyen lesz, ha dühbe jön? De különben is van már nekünk királyunk: Garuda. Minek tennők tehát a baglyot urunkká? Még ha kiváló tulajdonságai volnának is, akkor sem ajánlatos a meglevő uralkodó mellé másikat állítani. Egy erős uralkodó elég egy ország üdvére. Garudának puszta neve elég hozzá, hogy diadalmaskodjatok ellenségeitek fölött. Jól mondják:

Aki nagyra hivatkozik, mindig könnyen boldogul:

Hogy a Holdra hivatkozott, békességben élt a nyúl.”

Így aztán a hosszú történet során a baglyot megfosztották a lehetőségtől, nem lett király. És hogy az ember mennyire ki van szolgáltatva a vak véletlennek, a szerencsének vagy szerencsétlenségnek, arra jó példát mond el a Háromkeblű királylány, a vak és a púpos című történet.

 Megtudjuk:

„Van a világon, északon egy Mathupura nevezetű város. Itt egyszer egy Mathuszéra nevezetű király élt, aki nagyon szerette az érzéki örömöket. Ennek egyszer egy háromkeblű leánya született. Mikor a király meghallotta, hogy háromkeblű lánya született, előhívatta a kamarásokat, s így szólt hozzájuk: menjetek egy távoli erdőbe, s tegyétek ki azt a háromkeblű leányt, hogy soha senkise tudjon róla. Ennek hallatára a kamarások így szóltak: »Nagy király! Köztudomású ugyan, hogy egy háromkeblű leány szerencsétlenséget hoz, mindamellett hívd össze a bráhmanákat, és kérd ki a véleményüket, hogy el ne veszítsd a két világot.«”

Aztán jelentkezett a vak, hogy ő feleségül venné a háromkeblűt. Elindult társával, a púpossal, hogy akaratát végre is hajtsa. A púpos meg fúrton-fúrt csókolózott a vak előtt a háromkeblűvel, meg fogdosták egymást. A háromkeblű lány egy fekete kígyóval halnak hazudott pörköltet főzött vak férjének. A fekete kígyóból főtt pörkölt gőzétől levált a vak szeméről a hályog, s mindent látott. Erre fogta a púpost, feje fölött megpörgette, és hozzávágta a háromkeblűhöz. A háromkeblűnek leesett a harmadik keble, a púpos meg kiegyenesedett. Hát így történt ebben a szanszkrit mesében. Semmi jót nem cselekedtek ezek a mesében szereplők, a vak mégis látni kezdett, a púpos elveszítette púpját, a háromkeblű meg normális kétkeblű királylánnyá változott. Nehéz ám eligazodni a szanszkrit mesék igazságtételében. De azért el lehet.

Ebben a két kötetben van még ezernyi mese, most elégedjünk meg a Pancsatantra híres történeteivel.

 (Mesefolyamok óceánja – Európa Könyvkiadó, 1982.)

Győri Béla