vissza a főoldalra

 2010.12.10. 

Hullámzó vizeken kereszt

König Róbert kiállítása a gödöllői Városi Könyvtárban

A poétikus cím a közelmúltban elhunyt Nagy Gáspár nem mindennapi versének a homlokáról való. Mégsem a Hullámzó vizeken kereszt című költemény illusztrációival van dolgunk, hiszen – ritka az ilyen szoros együttműködés író és képzőművész között – a linóleummetszetek 1999-ben, szinte a verssel együtt születtek. Tihanyban, a Magyar Képzőművészeti Egyetem nyári táborában, ahol a hely szellemétől – többek közt a „dombocskán” székelő isteni jóságtól – megérintve alkotott a költő és grafikus.

Tihany a maga ezer esztendejével – csoda. A hullámzó vízre a történelem rajzolt keresztet. Nagy Gáspár látomásos szövegével, a tenger vizét kortyolgatva hívta elő a múltat – „pannon tónak a legszélin / mit mondanak tengerszemnek / arra lovagló királyok” –, és egy olyan gondolati-érzelmi példatárat tett a grafikusművész elé, hogy neki csak kottáznia kellett a dallamot. „Jön a Nap s vele István / fölkel minden pogány ellen / Koppány köveit is tisztán / beépíti falba verten / hordatja magasra égig / érjenek föl valahára / a mű ne maradjon félig / Istené legyen a hála.”

De ez sem olyan egyszerű, hiszen nemegyszer a képzőművész adta a hívó szólamot. König horizontra feszülő, a képfelületet berácsozó tövis keresztje s bárányának égi s földi útja (a kész grafika) olyan elementáris erővel hatott a lírikusra, hogy az a történelem – és saját belső idejének – grádicsain lépkedve sem tudott elszakadni az őt inspiráló, költeményét továbblendítő rajzi összegzéstől. Nem is akart.

A látvány – kettős kőkereszt a villám hasította  hegyoldalban, a szűkülő vízfelületre fény-árnyékát ültető vitorlás, a szerzetesi alázatról tanúskodó repedezett föld mint szétosztandó étek – újabb, most már a szó erejére épülő látvánnyal tetézve azt a költői valóságot idézi meg, amelyben a szent hármas: a hitet védőbástyának megélő ember, a mítoszi mezőkkel rokon táj és a „vizeken hullámzó ország” történelme harmonikus egységet képez.

„Kőtengeren kővitorla / úszik bibliai tájban / mintha árnyéka ki volna / tűzve a bazalthegy oldalában / így haladnak fény és árnyék / ezer éve furcsa tárlat / fölöttük repülőn szállnék / vagy mint búcsúzó madárraj / sötét felleget borítva / fehér templomrom egére / de a zúgást a harangét / visszahoznám mindig délre / mert ameddig egy harang szól / és a tájban áll kőkereszt / Isten addig ott araszol / ladikodban s veled evez.” 

Grafikából induló összefoglalás vagy serkentője újabb rajzoknak? Nem tudhatni. Azért sem, mert Königben, a mesterben, a különböző technikák (fa- és linóleummetszet, stb.) tudós oktatójában olyannyi fölgyűlt élmény leledzik – doktoriját a sokszázadra visszatekintő lovas-ábrázolásokból és a ló kultúrtörténetéből írta –, hogy eddigi grafikai lapjaiból (fókuszban a düreri mélységű fametszetek) egy különleges művelődéstörténeti kollekció is kitelnék. Tehát nem szükséges számára – noha elfogadta íróbarátja invitálását – ihletre serkentő erő; az ír partokra, a németek hazánkból való elűzésére és a Balatonra (Tihanyra) kitekintő, a bibliai szimbólumtárból ugyancsak merítő egyetemes motívumvilágával a drámának egy olyan szenvedésfokozatát képes megjeleníteni, amelynek történései (az azokra való utalás) Krisztus kereszt-halálát éppúgy fölelevenítik, mint a fény fölszabdalásával a táj golgotai sötétséggel vívott harcát.

A fametszetek készítői – a Londonba költözött Buday Györgytől és a szintén Nyugaton kiteljesedő Domján Józseftől a kolozsvári Gy. Szabó Béláig – ugyanúgy a rajz mesterei voltak, mint König Róbert. A népművészethez való vonzódás, a fekete-fehér, illetve a fehér-színes foltok kontrasztja főképp Budayt és Domjánt jellemezte. A Gy. Szabó-metszetek (nem esztétikai kategória a különbözőség) már az övékénél szellősebbek, hiszen a művész (késsel) valósággal cikázik a nyomódúcokat faragva. König is, nagy bravúrral, ezt a rajzos technikát folytatja. Lapjainak fény- és vonalrácsa, ideértve a megannyi satírozott felületet is, olyan finoman van kivitelezve, hogy nem egy esetben a nézőnek kétségei lehetnek a felől, hogy fa- vagy linóleummetszetet lát-e, nem csupán tus-vagy ceruzarajz van-e előtte.

A technikai tökély nem hat ki (csak áttételesen) a metszetek szerkezetére, az új motívumok fölbukkanására és a régiek ismétlődésére s a megannyi formavariációra, ám az önkifejezést az egyetemes igazság szolgálatába állító alkotó számára fölöttébb biztonságot nyújt. Így van ez a Hullámzó vizeken kereszt linóleummetszeteinek esetében is. A szentendrei Vincze Papírmerítő Műhelyben és König műtermében 50 számozott példányban készült mappa (2000) – örülhetnek eme unikum birtokosai – már jól mutatta irodalom és képzőművészet több mint találó, invenciózus – az erkölcsi (költői) mondanivalót esztétikai szintre emelő – összefonódását. Mindez egy kivételes szépségű műtárgyban valósult meg.

A vallomásos „történelmi” verset kísérő, ugyancsak vallomásos linómetszet-sorozat lapjai önállóan is megállnak. A gödöllői tárlat, Nagy Gáspár ébresztésén túl, erre is szövetkezett: a képköltemények grafikai szépségének és a belőlük kiolvasható erkölcsnek a megmutatására. A világos, szellős, egy színnel (acélszürke) nyomott, csaknem húsz lap valóban foglalata – egyik jelentős foglalata – az életműnek.

Ha a lírai előképet nézzük – „Kőből a súly / vízből a kék / hegyből a csúcs / Napból a fény / nádból a zöld / Égből a Hölgy” –, nagyon is előttünk az „égi anya”, Mária képe. König átköltésében az ország-vigyázó nem lehet más, mint fehér fénypalástba öltöztetett, s eme kiterjesztett „szárnyal” az ország földjét, falvait, templomait védő szent asszony (kereszttel a fején megkoronázott királynő). A grafikai háló fenn, a fej körül, és az égi rónától távol lévő alant, a hegyek koszorúzta városképben sűrűsödik. A palást által rejtett test – jelentvén, a föntről való szent vigyázás nála létösszegző ima – a lég ellenállását legyőzvén valósággal szállong-lebeg.

Másutt a kőkatedrális, a kőkereszt, a kőemlékmű, a föld töviskoszorújával befont, ám a rettenthetetlent is megrettentő „égi vár” s „földi monumetum” szervezi a képet. Még csak fókuszban sem kell állniuk, hogy erejük kitessék. A koronás fők és a szent sereg alatt vágtató, ágaskodó – elölnézetből, fél-oldalról ábrázolt, fölvetett fejű, megnyújtott nyakú – lovak ugyancsak főszereplők. Kivont kardok, békés bivalyok, inukat feszítő, támadó szörnyek – egyik grafikai lapon éles agyarú vaddisznó tapos a keresztet védő harcosra – feszítik, emelik drámaivá a cselekményt. A táj tövisből és szögesdrótból font kerítését áttörő corpus – a tisztaságnak mindig van küldetése és sugallata – maga a nyugságos béke.

Szó se róla, König Róbert motívumkincse drámaibb – ezért súlyozó szerepe letagadhatatlan –, mint Nagy Gáspár tizenkét részből álló versének történései. Az emlékező, elégikus hang a linóleummetszeteken valaminő aktív– önvédő, nemzetvédő – szólammá válik. Miként a hajdani mappa bevezetőjében írtam: „Hullámzó vizeken kereszt? Hullámzó vizeken élet!”