|
 2010.12.10.
Okok és tények a magánnyugdíj-pénztári
vita mögött
3000 milliárd a hőbörgés ára
A
kötelező magánnyugdíj-pénztár olyan, mint a szocializmus:
olyan problémák leküzdésére „gründolták”, amelyek nélküle
nem léteznének
Az
Országgyűlés úgy döntött, hogy megszünteti a kötelező magánnyugdíj-pénztári
tagságot, ezzel lehetőséget teremtett, hogy a polgár döntsön:
odaadja a nyugdíját egy magántársaságnak, vagy inkább az államban
bízik. Ha az államot választja, akkor előreláthatólag jobban
jár. Ennek következtében 3 millió magánnyugdíj-pénztári
tag léphet vissza az állami nyugdíjrendszerbe. Ezzel az állami
nyugdíjalap 2700-3000 milliárd forinttal gyarapodik. Persze ez
az irdatlan összeg nem az emberek szabad akaratából került
eredetileg az elsősorban külföldi kezelésű magánpénztárakba.
1997-ben
a Horn-kormány ideje alatt alakult ki a nagy biznisz. A kötelező
magánnyugdíj-rendszer logikája, hogy a nyugdíjbefizetések egy
részét kiviszik a pénztárakba, így irdatlan pénzmennyiség
halmozódik föl. A különböző, az átlagember számára
teljesen átláthatatlan elszámolási rendszer eredményeként az
évtizedeken keresztül fizetett magánnyugdíj-járulék előre
kiszámíthatatlan nyugdíjhoz vezet. Ráadásul a nyugdíjszámlán
lévő elméleti pénz egyfajta befektetési alapban kerül elszámolásra.
Azaz az adott alap teljesítményének függvénye, hogy a pénztári
tag mennyi nyugdíjat kap majd egyszer, mennyi van a nyugdíjpénztári
számláján. A válság idején ez például mínusz 20 százalék
volt. Azaz, akkor a pénztártagok a befizetéseik 20 százalékát
elbukták. Most azzal érvelnek, hogy a következő évben
visszanyerték, sőt még hasznuk is keletkezett. Csakhogy ez azért
következett be, mert a válságnak vége lett az állam (a világ
sok állama) beavatkozása és elsősorban pénze miatt. Ha az államok
nem avatkoznak be, nem öntik a milliárdokat a befektetési
alapokba, bankokba, akkor a magánnyugdíj-számlák ma komoly
veszteséget mutatnak. Ráadásul ez az esetleges újabb válság
alatt nyugdíjkorba kerülő pénztári tagot kevéssé
vigasztalja.
A
pénztárakba egyelőre csak ömlik a pénz, ugyanis a működési
költségeken kívül sok kifizetnivalójuk nincs, még csak elenyésző
mennyiségű jogosult van, az állam fizeti a nyugdíjakat. A működési
költségeket, a különböző díjakat, a bróker- tevékenység
hasznát természetesen busásan felszámolják így is. A magánnyugdíj-pénztári
vezetők nem alsó-középkategóriás autókkal járnak.
3000
milliárd forint nagyon sok pénz. Az egész ország majd kétévnyi
áfa-befizetése. 3000 milliárd forintért nagyon sok mindent meg
lehet venni. Újságírókat, politikusokat, pártokat. A
romjaiban heverő, erkölcsileg megsemmisült, támogatását
vesztett és számtalan büntetőeljárás előtt álló MSZP és
a teljes érdektelenségbe fulladt Jobbik muníciót kapott. A
3000 milliárd mindkét pártot az utcára motiválta, legalábbis
a lózungok szintjén. Mesterházy Attila árulkodóan kevés
eredetiséggel azt kiabálta idősödő közönsége előtt, hogy
Elég volt!, míg Szegedi Csanád a Barikád címlapjáról ígérte
be az utcai demonstrációkat.
Mindkét
viccfigura mögött ugyanaz a motiváció és pénz áll. Képviselni
kell a megrendelő érdekeit. A pénzmennyiség meghatározza a
hangerőt is. Kis pénz, kis ordítás, nagy pénz, nagy ordítás.
3000 milliárd annyira nagy pénz, hogy kezelőorvosa még Gyurcsánynak
is engedélyezte a nyílt színi lármázást. Van, az a pénz
ugyebár.
A
mérhetetlen indulatot figyelve föltehetjük, hogy a szocialisták
az elmúlt 12 évben arccal a magánnyugdíj-kassza felé (is)
politizáltak. Sőt, az sem zárható ki, hogy a következő választási
kampány is innen került volna finanszírozásra. Ugyanis az álbaloldal
bajban van. Hozzászoktak a számolatlan mennyiségű pénzhez,
hozzászoktak a letelefonálásokhoz, a támogatásosztogatáshoz,
a hatvanmilliós táskákhoz. A kassza röpke fél év alatt
annyira kiürült, hogy a Klub Rádióban maga Kuncze Gábor
kunyerál.
Az
indulatos lármázás közben az egyik leghangosabb érv, hogy a
kormány nem is nyugdíjakra költi a pénzt és hogy a mostani
aktív keresők nyugdíját elköltik. Mi lesz a nyugdíjunkkal?!
Semmi.
Mint ahogy nem lett semmi az 1990 után nyugdíjbamenők pénzével
sem, pedig a 80-as években Fekete János pénzügyi körei,
illetve a mostani hőbörgők elvtársai, családjai és üzlettársai
biztosították, hogy egy fillér se maradjon a nyugdíjalapban. A
nyugdíjakat mégis kifizették. Ha, az ordítozók nyálát letöröljük
a kamerákról, akkor a tévéképernyőből talán a valós
gazdasági tények is kiolvashatóak: a kötelező magánnyugdíj-rendszer
rossz Magyarországnak, rossz a magyar embereknek és rossz a jövő
nyugdíjasainak. Ha nem lenne
magánnyugdíj-rendszer, évente legalább 500 milliárd
Ft-tal csökkenne a költségvetés kimutatott hiánya, és a GDP
nyolc és fél százalékával csökkenne az államadósság. A
megszüntetésre nincs lehetőség, de ha a tagság önkéntessé
válik, a pénztártagok visszaléphetnek a TB-rendszerbe.
Ha a mostani magánnyugdíj-pénztártagok kitartanak a magánnyugdíj
mellett, akkor nyugdíjba vonulásukkor, 25%-kal kevesebb nyugdíjra
lesznek jogosultak, mint azok, akik nem tagjai magánnyugdíj-pénztárnak,
vagy váltanak.
A
TB a nyugdíjakat fizeti, ugyanakkor a magánnyugdíj-pénztárakba
történő befizetések hiányoznak az elmúlt 12 év költségvetéseiből.
A magánnyugdíj-pénztárakba átutalt járulék miatt keletkező
hiányt a költségvetés megtérítette a társadalombiztosításnak.
Ez 2009-ben 354 milliárd Ft, a GDP mintegy 1,4 %-a volt. A magánnyugdíj-pénztárak
miatti TB-hiány megtérítése növeli a központi költségvetés
hiányát, ezért a költségvetés állampapírokat bocsátott
ki. Jelenleg az emiatt keletkezett államadósság már a GDP
mintegy 8,5 %-a, és ha kormány most nem lépett volna, akkor a
folyamatos hiányképződés végén, 2040 körül, az akkori GDP
40-50 %-át is eléri.
Erre
azt a hamis érvet szokták felhozni, hogy a magánnyugdíj és
biztosítási rendszer tartja el az államot, mert ők az államkötvények
legnagyobb felvásárlói. Csakhogy a valóság megértéséhez
engedjék meg, hogy egy kicsit kacifántos levezetést idézzek:
Tegyük
fel, hogy a pénztárak vagyonukat teljes egészében magyar állampapírba
fektetik! Ha a pénztárak működési költségeitől eltekintünk,
a pénztárak ugyanannyi állampapírt vásárolnak, mint amit a költségvetés
a pénztárak léte miatti TB-hiány pótlására kibocsát. Az állampapírok
után a pénztárak hozamot kapnak, s ezt ugyancsak állampapírokba
fektetik. Megvásárolják tehát azokat az állampapírokat is,
amelyeket a költségvetés azért bocsát ki, hogy a pénztárak
miatt létrejött hiány kamatát finanszírozza. Amikor a pénztártag
nyugdíjba megy, a pénztárban felhalmozott vagyona, amit életjáradékra
vált, átlagában pontosan annyi lesz, mint amennyi államadósság
létrejött annak következtében, hogy belépett a magánnyugdíj-pénztárba.
Mivel
a pénztártag vagyonával szemben államadósság áll, amit a következő
generációnak kell törlesztenie, vagy legalábbis kamatait
fizetnie, a pénztártag nyugdíját ugyanúgy a következő generáció
fogja fizetni, mintha nem lépett volna be a magánnyugdíj-pénztárba.
A
másik sokat szajkózott álérv, hogy a magánnyugdíj majd
sokkal jobban fizet. Csakhogy az óriásplakátok és tévéreklámok
és a „szakértők” hozzászólásai elfelejtenek beszámolni
a nemzetközi tapasztalatok negatívumairól. A magyarországi pénztártagok
például még nem szembesültek a járadékszolgáltatás költségeivel,
amely nemzetközi tapasztalatok szerint a járadékra átváltott
tőke 15-20%-át is eléri. A költség azért ilyen magas, mert a
járadékos több fajta járadék között választhat, s választásában
nyilvánvalóan várható élettartamára vonatkozó személyes
információi is szerepet játszanak majd. Orszag és Stiglitz
(2001, 31. oldal) beszámol egy vizsgálatról, mely szerint a költségek
a befektetett tőke 40-45%-át is elérhetik.
Azaz a számlán szereplő összegnél ennyivel kevesebbet
kap a magánnyugdíj-pénztári tag.
A
magyarhoz hasonló magánnyugdíj-pénztári rendszert először
Chile vezetett be a nyolcvanas évek elején, s példáját a
latin-amerikai országok egész sora követte. A kilencvenes években
a Világbank javaslatára és technikai támogatásával, az általa
képviselt neoliberális gazdaságpolitika jegyében a volt
szocialista országok vezették be a rendszert, a legfejlettebb pénzügyi
kultúrával rendelkező Csehország és Szlovénia kivételével.
A fejlett országokban is léteznek hasonló pénztárak, lényeges
különbség azonban, hogy ezek nem az állami ún. felosztó-kirovó
társadalombiztosítási rendszer átalakításával jöttek létre,
hanem önálló fejlődés eredményeként. A fejlett világ pénztáraihoz
a magyar önkéntes nyugdíjpénztárak hasonlíthatók.
A
magyar rendszer a Világbank ajánlása alapján lett kiépítve,
csakhogy a Világbank egy 2005-ben publikált terjedelmes tanulmányban
visszavonta korábbi nézeteit. A tanulmány téziseit a Világbank
igazgatótanácsa 2007-ben tárgyalta meg, s a vita jegyzőkönyve
alapján készült összefoglaló lényegében megismétli a korábbi
tanulmány téziseit. Mindkét tanulmány tartalmazza, hogy olyan
országok, amelyeknek nagy az államadósságuk, s nagy implicit
államadósságot megtestesítő felosztó-kirovó nyugdíjrendszerrel
rendelkeznek, ne térjenek át a magánnyugdíj-pénztári
rendszerre. Magyarország ezek közé az országok közé
tartozik. A mai álláspontja alapján még a Világbank sem
javasolná hazánknak, hogy bevezesse a magánnyugdíj-pénztárakat.
Argentínában,
Szlovákiában, Horvátországban, de még Romániában is egyre
erősebben csökken a magánnyugdíj-pénztárak szerepe. Sőt, még
Holzmann, Hinz és Dorfman a
Világbank szakértői is megállapítják, hogy a jövőben csökkenni
fog a magánnyugdíj-pénztárak szerepe a világban.
A
kormány mostani lépése és a parlamenti határozat nem csak
helyes, de különösebb nemzetközi ellenállásba sem ütközhet.
Ne, dőljünk be a vészmadaraknak és egy levitézlett rendszer
haszonélvezőinek.
Csorja Gergely
|
