|
 2010.12.10.
Sekély vizeken
Sekély
vizeken lehet lubickolni, kajakozni, kenuval ügyeskedni, de mély
merülésű, nagy hajóval közlekedni nem. Az ugyanis szükségszerűen
megfeneklene: előrehaladása komoly vizeket feltételez. Így van
ez a szellem világában is, ahol a tömegek csupán pancsikolnak
a térdig érő dagonyában, a kevesek – akik mélyebb vizet találtak
– sportolnak, edzenek. A még kevesebbek, a valódi mélység
szerelmesei pedig búvármaszkot öltenek, és alámerülnek a láthatatlanba.
Elrémít
engem az, hogy úgy hazánk, mint az Európai Unió közép és
magas rangú tisztviselői között milyen sok dilettáns fordul
elő: megszólal és a második mondatánál tudom, hogy halványlila
gőze nincsen arról, amiről „nyilatkozik”. Mitől van az,
hogy a kontraszelekció annyira érvényre jutott világunkban,
hogy már-már szükségszerű feltétele egy pozíció elnyerésének
a kontárság, az alkalmatlanság, az oda nem valóság?
Ma
már keveset emlegetik a második világháború talán legtehetségesebb
hadvezérét, az amerikai Patton tábornokot, aki bár Afrikától
Berlinig győzelmet győzelemre aratott és porrá zúzta a náci
hadvezetést, a legyőzött németeket a kívántnál kevésbé
volt hajlandó gyűlölni: a megszállt vidékeken szabadlábon és
pozícióban hagyott minden szakmai kiválóságot – orvost, mérnököt,
professzort, direktort, ilyen-olyan vezetőt –, mert úgy ítélte
meg, hogy szaktudásuk többet nyom a latba, mint esetleges náci
szimpátiáik. (Patton tábornoknak e miatt számos vitája volt a
zsidók befolyásolta, bosszúéhes amerikai vezérkarral és magával
Eisenhowerrel is. Aztán egy több mint gyanús közlekedési
baleset okozta a halálát: Berlinben egy amerikai katonai
teherautó (!) ment neki a feltűnő kísérettel haladó, zászlós,
tábornoki kocsinak. Nem mindennapi koccanás volt ez még abban a
felfordulásban sem.) Patton mindennél többre tartotta a hozzáértést,
és a jelek szerint ez már 1945-ben is kiiktatandó álláspontnak
számított.
Olvasom
a sajtóban, hogy az amerikai csapatok kivonása utáni rendezésre
készülő iraki kormányfő, Maliki, nem a szunnita-síita vallási,
politikai, műveltségi, etnikai anomáliák irányából próbálja
talpra állítani hazáját, hanem szakértelmet ígér minden téren.
Nem buta terv a hozzáértésre alapozni egy nemzet jövőjét, már
csak az a kérdés, lesz-e rá vevő?
Idehaza
kétségbeejtő ürességgel kong az alkalmasság hiánya. Néhány
nappal ezelőtt Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház igazgatója
– a nemzeti műveltség templomának felelős vezetője – adta
majdnem bérbe a románoknak az intézményt, hogy annak falai között
méltó módon ünnepelhessék meg Erdély románná válásának
évfordulóját. Alföldit még időben felvilágosították, hogy
amit csinál, az égbe kiáltó botrány, ami ha mást nem, azt fényesen
bizonyítja, hogy a Nemzeti Színház élén is egy olyan valaki
trónol, akinek nagyon jelentős műveltségi deficitje van.
Persze én is emlékszem, hogy nyolc évvel ezelőtt Medgyessy
miniszterelnök követte el ugyanezt, amikor a budapesti Kempinski
hotelben koccintott román kollegájával e dicső ünnepi
alkalomból. A deficit nyilván nála is megvolt, de a helyzet
esetében rosszabb: az ő pozíciójában egy több száz fős
miniszterelnöki hivatal, titkárság, protokollfőnökség
szervezte a programokat, és a jelek szerint senki sem volt az
urak között, aki felvetette volna, hogy ízetlen dolog részt
venni ezen a fogadáson. Ha szólnak neki, lehet, hogy nem megy
el. A Kempinskiben nem csak egy ember alkalmatlansága feslett
fel, hanem egy egész politikai rendszeré.
A
jelek szerint a legmagasabb politikai intézmények irodáiban is
ott ülnek a nem oda valók. A napokban csengett le a botrány,
mert Schmitt Pál köztársasági elnök egy piszkozatnak szánt
levéltervét átadta a sajtónak valamelyik idióta.
Aztán
itt vannak az egyéb szakágú szakértőink. Hogy lehet az, hogy
a Moszkva tér rendezési költségei az eredeti, Horn-korszakbeli
30 milliárdról 3 milliárdra estek vissza? Miért, hogy a Margit
híd rekonstrukciós bekerülése a szerződés aláírását követő
néhány hónapon belül megduplázódott? Miért, hogy a 4-es
metró megvalósítása sokkal inkább jogi és pénzügyi botránykrónika,
mint mélyépítési teljesítmény? Miért, hogy minden nagy állami
beruházás mindig és minden körülmények között többe kerül,
mint azt a szakértők eredetileg megszakértették? Miért, hogy
a justizmordok kezdenek igazságszolgáltatásunk megszokott velejárójává
válni? Miért, hogy az EU-támogatások nem elhanyagolható részét
képtelen lehívni az illetékes hivatal, más részét pedig utólag
vissza kell fizetni, mert jogtalan volt az elköltése? Hol van
ilyenkor a magabiztos hozzáértés, a valódi, stabil szakértelem?
A Hagyó úrra elég volt csak ránézni, amit mondott meg sem
kellett hallgatni, hogy tudjuk, kivel állunk szemben, mégis: ez
az ember egy XXI. századi despota módjára uralkodott a
budapesti önkormányzatban. Ő lett volna az MSZP legmegfelelőbb,
legalkalmasabb embere erre a magas, felelősségteli és nagy hozzáértést
igénylő pozícióra? Nyilván nem. Ezért lett ő kinevezve. A
politika retteg attól, hogy az alkalmas ember olyan pozícióba
kerül, ahol alkotni tud. Szemükben nagyon veszélyes az ilyen.
Sokkal veszélyesebb, mint a károk, amit az alkalmatlanság
produkál.
De
nézhetjük egészségügyünket is: a kismamával lúgot itatnak
itt, az idős hölggyel formalint ott, az altató orvos oxigénes
palackjába – onnan a beteg tüdejébe – tévedésből nitrogén
kerül amott. Aztán jönnek a műtét során benn felejtett tárgyak:
törlőkendők, csipeszek, érfogók. De előfordult már betegek
összekeverése is. Tudom: rendkívül túlterheltek és
alulfizettek a nővérek, a kórházi orvosok, de azért ennyire
nem volna szabad megfeledkezniük Asklépiosról, az isteni orvosról,
akinek ókori követői – (közülük a leghíresebbet Hippokratésznak
hívták) – még a beteget gyógyították, nem a betegséget.
Ma szinte már neve sincs a betegnek csak TAJ-száma és érvényes
beutalója.
Végezetül
el ne feledkezzem már a hadaró, beszédhibás tévériporterek
hadáról, kiknél kifejezetten erőlködnöm kell, hogy megértsem
őket. De még mindig ez volna a kisebb baj, a nagyobb az, hogy
– egyáltalán nem ritkán – annyira felkészületlenül ülnek
le meghívott vendégeikkel szemben, hogy egy gimnáziumi önképzőkör
tagjai is színvonalasabb, lényegibb kérdéseket tudnának
feltenni nekik, mint ők.
Ezt
a fentebb vázolt kontárságot aztán csodálatosan kiegészítik
a nagyon is felkészült, alaposan kiképzett, szándékos félrevezetők.
Ők szinte megnyergelik a hozzá nem értők állandó hangzavarával
elkábított publikumot, amely szembesülve az ő határozott,
adatolt, szaknyelvezetű érveikkel, oda szédül, ahová ők
akarják. Listájuk nagyon hosszú lenne, most csak egyre
hivatkoznék közülük, Sepsiszentgyörgy büszkeségére, Bíró
Béla „kisebbségkutató újságíróra”, aki rendszeresen képes
meggyalázni mindent és mindenkit, ami és aki magyar. (Legutoljára
a Népszabadság november 26-i számában fejtette ki nagy részletezéssel,
hogy Erdély nem magyar és soha nem is volt az, Magyarországgal
való 1848-as csatlakozása pedig egyszerűen botrány, és ő valójában
nem is érti, hogy mire alapozzák a nacionalista magyarok az Erdélyre
való igényt. Stb., stb.
A
Bíró Bélák, Nádas Péterek, Spiró Györgyök, Kornis Mihályok,
Konrád Györgyök és Aczél Endrék balliberális igehirdetései
azután nagyon jó talajra találnak az általános, immár két
évtizedes, össztársadalmi dilettantizmus által előkészített
talajon.
Mert
ugye emlékeznek: ha a mag jó talajra hullik, gyökeret ereszt és
termést hoz az.
Szőcs Zoltán
|
