2010.12.17.

Világjáró vándorszínész a Felvidékről

Boráros Imre színművész 1944-ben született Pozsonyban. 1965-ben lett a komáromi Magyar Területi Színház –a mai Komáromi Jókai Színház – tagja. Az azóta eltelt évtizedek alatt több mint 200 szerepet alakított.1972-töl öt éven át a Kassai Thália Színpad művészeként működött. Több alkalommal vendégszerepelt Magyarországon, többek között a budapesti József Attila Színházban, a székesfehérvári Vörösmarty Színházban, a Miskolci Nemzeti Színházban. Az elmúlt évek alatt közel 30 önálló estet készített ,amelyekkel vendégszerepelt a Felvidék magyarlakta területein, Magyarországon, Erdélyben, a Mura-vidéken, a Vajdaságban , Ausztriában, Franciaországban, Németországban, Törökországban a Benelux - államokban, öt alkalommal pedig az Egyesült Államokban és Kanadában. 2006-ban pedig két és fél hónapig turnézott Ausztráliában. 1968 óta filmez magyar, szlovák, cseh, illetve koprodukciós alkotásokban, többek között a 2004-ben Oscar-díjra jelölt Zselari című filmben. 2001-ben alapító tagja és meghatározó egyénisége a Teátrum Színházi Polgári Társulásnak, mint a felvidéki magyar tájoló színháznak.

Díjak, elismerések: Sylvania –díj (1991), Erzsébet-díj (1991), Pozsony város díszpolgára (2000), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztkeresztje (2004), Szlovák Köztársaság Ezüst Plakettje (2004), Szlovák Köztársaság Művészeti Alapjának /Literárny Fond/ Életmű Díja (2005). 2007-ben Esterházy János-emlékérem és emlékplakettet kapott, az Esterházy-emlékév során gróf Esterházy János mártír politikus szellemi örökségének megőrzéséért és a felvidéki magyarság megerősítéséért folytatott tevékenysége elismeréséül.

Az alábbi monodrámákban ért el nagy sikert: Dózsa (Székely János), Mielőtt csillag lettem - Vysockij (Siposhegyi Péter), A varázsló - Márió (Siposhegyi Péter), Hantjával sem takar - Esterházy János passió (Siposhegyi Péter), Állok Istenért, Egyházért, Hazáért - Mindszenty bíboros oltárköve (Tarics Péter).

–Eddigi pályafutása során fellépett már, mint a Tóték Őrnagya, az új utakra vezető Lucifer, a My Fair Lady Higgins professzora, Kossuth Lajos, Dózsa és Esterházy János. Idén májustól pedig Mindszenty hercegprímást alakítja. A Széchenyi István Polgári Társulás és a Pázmaneum Társulás szervezésében került sor a révkomáromi Selye János Gimnázium dísztermében május 7-én Mindszenty József halálának 35. évfordulója tiszteletére készült Tarics Péter: Állok Istenért, egyházért, hazáért- Mindszenty József oltárköve című monodráma bemutatására. Beszélgetésünk elején erről essen szó. Milyen is Tarics Péter Mindszenty-figurája?

–Mindensztyről az 1950-es években hallottam először, amikor édesapám a Szabad Európa Rádióból értesült arról, hogy igazságtalanul bebörtönözték, megkínozták. Az 1956-os forradalom idején szabadult, majd dicső szabadságharcunk vérbefojtása után az USA nagykövetségén élt. Nekem mindig voltak példaképeim, olyan uralkodók, államférfiak, egyházi vezetők, akikre felnéztem. Úgy éreztem, az ő példájukat követve hasznos, tevékeny és meg nem alkuvó tagja lehetek nemzetemnek. Mindszenty bíboros úr mindent megtett a hazájáért, a hívekért és az emberekért. Hatalmas humánum lakozott benne. Képes volt kiállni az eszméi mellett. Sosem vonta vissza szavait, az igazságért a legvégsőkig küzdött. Ezt az embert mutatja be ez a monodráma. Különösen csodálatos a darabnak az a része, amikor elítélik. „Ma reggel ez az imádság jött az ajkamra: Da pacem, Domine, in diebus nostris, in diebus istis! Uram! Adj békét ezekben a napokban! Ezt a békét kérem egyházamnak, magyar hazámnak, és a magam lelkének is.” A közelmúltban erősödött meg bennem az az érzés, hogy az igazságért harcolnunk kell és mindennek az alapja a szeretet. Ha a szeretet áthat, akkor úgy érzem, hogy mindenre képes vagyok. Az utóbbi években majdnem minden egyes monodrámai szerep közel állt az életemhez. A ’70-es években állítottam össze először irodalmi műsort versekből, prózarészletekből, és mindezeket népdalokkal „fűszereztem.” Mindezt egyedül, kíséret nélkül adtam elő. Olyan költeményeket, prózákat válogattam össze, melyek a legtisztább emberi érzelmekről, a szabadságról, az identitásról, a magyarság felvállalásáról szólt. Sőt még a kitelepítésről is beszéltem, ami abban az időben tabutéma volt.

–Akkor ezt engedélyezték?

–Ugyan! Nem is kértem hozzá engedélyt. 1965-ben lettem a komáromi színház tagja. Azokban az években egyre több amatőr, színházon kívüli pódiumesteket tartottak. Ekkor arra gondoltam, hogy én is szerkesztek egy irodalmi estet. 1969-ben állította össze Gál Sándor költő barátom Szabad vonulás c. kötetét. Ebben meghatározó erővel lép előtérbe a nemzetiségi lét megannyi kérdése. Ennek a sajátos sorsnak tudatosulása gyötrő magányt alakít ki a lírai alanyban, a roppant súlyok cipelésére ítélt, felelősségteljes írástudó magányát. Megszólaltatja a meghurcolt felvidéki magyarság fájdalmait, a kitelepítések pokolbéli kínjait: „autókra pakolt rokonok / arcát látom…” 1945-ben Benes kassai beszédében egységesen háborús bűnösnek nyilvánította a csehszlovákiai magyarságot. Ekkor fosztották meg iskoláitól, nyelvhasználatától, tették állástalanná a magyar tanítókat. Jómagam Gál Sándornak az akkor még meg sem jelent Veszteségeink c. költeményét szavaltam el. Egyszer-kétszer figyelmeztettek is: jobb lenne, ha ezt nem mondanám el, saját érdekemben. Nem lehetett megfélemlíteni, s a mai napig a műsoromon tartom ezt a verset. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de úgy éreztem, az a küldetésem, hogy elmondjam azt, ami tiltott, de igaz. Amikor elszavaltam ezeket a költeményeket, akkor csodálkozó, tágra nyílt szemeket láttam magam előtt. Tudatosítani kell az emberekben, hogy élnek még olyanok, akik az Isten adta emberi jogokért bárki ellen hajlandók felvenni a harcot.

–Nem származott ebből kellemetlensége?

–Néha. A Csemadok komáromi szervezetének elnöke meghívott egyszer egy baráti összejövetelre, ahol néhány vers elmondására kértek fel. Másnap az elnök urat behívatták a városvezetők, és kérdőre vonták ezért a szervezkedésért.

–Térjünk vissza a Mindszenty-monodrámához.

–Tarics Péterrel együtt úgy szerkesztettük meg a műsort, hogy az nem csak a bíboros naplójából, írásaiból, hanem pl. Assisi Szent Ferenc imáiból is áll. A darab cselekménye 1948 és 1975 között játszódik Esztergomban, Budapesten –az Andrássy út 60-ban–, Püspökszentlászlón és Felsőpetényben, a magyar parlamentben és a budapesti utcán, a budapesti amerikai nagykövetségen, valamint Bécsben és Belgiumban. A hat képben bemutatott színmű mondanivalója egyértelműen a történelmi hűséget képviseli, felidézve Mindszenty bíboros áldozatvállalását hívei, szeretett Istene és magyar hazája iránt. Nagyon kifejezők és jól mutatják Mindszenty József jellemét a következő sorok: „Istenem segíts meg, hogy törekedjem nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én megvigasztaljak. Nem arra, hogy szeressenek, hanem arra, hogy szeressek. Aki így ad, az kapni fog, aki elveszíti magát, az talál. Aki megbocsát, annak megbocsátanak, és aki meghal, az fölébred az örök életre. Amen.”

–Ezt a produkciót a révkomáromi ősbemutatót követően hol adták elő?

–Számtalan helyen, és nem csak színpadon, pódiumon, hanem templomokban is. Ha az oltár előtt játsszuk ezt a darabot, akkor az egy kimondhatatlan erőt ad. Valami megnevezhetetlen erő sugárzik ilyenkor az előadásból a nézők felé. Decemberben és januárban is előadjuk ezt a darabot, és nem csak nagyvárosokban, hanem minden felkérésnek eleget szeretnénk tenni. Reményeink szerint a produkció tavasszal eljut külföldre is.

–A hercegprímás a sokféle megpróbáltatás közepette is megmaradt az igazság útján ,és ezáltal hitvallása példaértékű számunkra. Több Mindszentyről szóló könyvet elolvasott, filmet megtekintett, amíg készült a darabra?

–Elolvastam a már megjelent könyveket, de a nemrég vetített filmet akkor még nem láttam. A mű előzménye a Siposhegyi Péter által írt Esterházy János passió. Ebbe a darabra bevontam Tarics Péter barátomat, aki az előadás alatt átvezető szöveget mond, övé tehát a Kikiáltó szerepe. Innentől datálódik a közös munkánk. Amikor Péter barátom felvetette a Mindszenty –darab ötletét, akkor támogatásomról biztosítottam. Nem egész egy hónap alatt el is készült a produkció, mert hála Istennek még most, ebben az előrehaladott korban is könnyen tanulok szöveget. Ezt követték a színpadi próbák. A premier azért is volt különleges, mert díszvendége volt dr. Erdő Péter bíboros, prímás, Budapest-esztergomi érsek és Mons. ThLic. Róbert Bezák, nagyszombati érsek, mindkét egyházi főméltóság ünnepi emlékbeszédet tartott az előadás előtt. Napjainkban még mindig erős a magyarellenesség a Felvidéken, éppen ezért egyedülálló, hogy mind a magyar, mind a szlovák katolikus főpap ugyanúgy méltatta Mindszenty hercegprímást. Az előadás után Erdő Péter bíboros úr gratulált nekünk és Bezák érsek úr a bemutatót követő vacsorán elragadtatással nyilatkozott a darabról. Ha templomban adjuk elő a monodrámát, akkor általában a helyi plébános mond bevezetőt. Így történt ez Pozsonypüspökiben is, ahol egy olyan atyát kértek föl a megnyitóbeszéd elmondására, akit még az 1950-es években bebörtönöztek meg nem alkuvása miatt.

–Monodrámáról van szó, de tudtommal megjelenik benne a bíboros édesanyja és a bíró is. Ez megfelel a műfaj sajátosságainak?

–Megfelel, mert mindkét alak csak rövid ideig jelenik meg a színpadon. Az egész darabot a bíboros jelenléte fogja át.

–Jobban fel kell készülni egy monodrámára, mint pl. egy Shakespeare –drámára? Gondolok arra, hogy a tévesztést ilyen esetben jobban észreveszi a közönség.

–Bizonnyal észreveszi, de szerencsére ritkán tévesztek. A legfontosabb az, hogy tudja az előadó: miről szól az adott darab. Ha nem jut eszünkbe pontosan a leírt szó, akkor – hogy ne legyen kínos leállás – behelyettesíthetjük egy a tartalomhoz és a stílushoz illő másikkal. Kamaszkorom óta szeretek verset mondani. Rájöttem arra, akkor megy könnyen a költemények megtanulása, ha tisztában vagyok az adott mű értelmével.

–Mindszenty bíboros alakját még mindig többen ismerik, mint Esterházy Jánosét. Az ő személye nem épült be annyira a köztudatba.

–Ez így van sajnos. Esterházyt még a mai napig nem rehabilitálták, de még Mindszentyt sem emelték arra a magaslatra, ami méltó az ő életművéhez, kiállásához.

–Az ön által előadott monodrámák nem könnyű darabok. Színpadi elmélkedéseknek is nevezhetjük ezeket. Mekkora rájuk a közönségigény ebben a bulvárt és a sztárokat kedvelő korban?

–A legelső monodráma, amit még a ’70-es évek közepén alakítottam, az Székely János Dózsája volt. Akkor még a magyarországi profi előadók is úgy gondolták, hogy ezekkel az előadásokkal meg lehet szólítani a közönséget. Valóban volt is nagy igény ezekre az előadásokra; iskolákban, klubokban szerepeltem ezzel a monodrámával. Azt mondják: egyszerű iskolai előadásokra levinni a gyerekeket,ez igaz, de már korán sem könnyű fenntartani az érdeklődésüket. Nekem és a témának sikerült. Azt veszem észre, hogy Felvidéken még most is megvan mind az Esterházy -, mind a Mindszenty-monodrámának a közönsége. Az igaz, hogy a fiatal korosztály tagjai közül kevesebben érdeklődnek a darabok iránt, de ennek az az oka, hogy ők nem tudnak sokat a múlt század nagy magyar történelmi alakjairól.

–Szerepeidet olvasva, látom, hogy elég sok intrikus alakot formált meg. Így Lucifert, Czilleit, és pozitív hősöket az utóbbi években alakít. Melyik nehezebb?

–Mindegyiket ugyanolyan szinten kell előadni. Lucifernél nem értek egyet azzal, amikor ezt az alakot ördögien ábrázolják. Ő a rideg ráció képviselője, így nem csúnya, állandóan gonoszkodó. Azt szokták mondani, jó ha belebújik a színész egy szerepbe. Ez annyiban igaz, mert bármit is játszok, a színpadon én állok. Az önálló esteknél pedig ez az azonosulás még könnyebb.

–A prózák befogadását pedig megkönnyíti, hogy köztük dalok hangzanak el.

–Egyik kedves zenészbarátom több verset zenésített meg, s azokat is előadom. A Veszteségeink c. estemmel pedig később bejártam a fél világot is. Az irodalmi műsorokba csak felvidéki, illetve a régiónkhoz kötődő szerzők műveit szerkesztettem be. Így említhetem Madách, Márai és Kassák nevét. Egyik összeállításom Történelmi lecke Európának címet viseli Magyar Alíz költeménye alapján. Ebben a műsorban a törökdúlástól kezdve Trianon át a mai korhoz jutunk. „Tudod-e még miért szól a harang?/ Miért, miért, miért ?/ A tőled kapott reményekért, egy cserben hagyott nemzetért,/ a koncnak dobott népekért, a feláldozott hősökért!” Lehet, hogy egyre kevesebben érdeklődnek a líra, a vers iránt, de úgy érzem, nekem még mondanom kell, meg kell értetnem valamit a közönségnek. Így azt is, hogy hol élünk. Ha a világ másik végén járok, akkor elmondom: „elhoztam a Felvidék üzenetét.” Mi ez az üzenet? Az, hogy még vagyunk és számítunk valamit. Az is nekem adatott meg, hogy Tollas Tibor, 1956-os költő verseit Felvidéken először felolvassam nyilvánosság előtt. Márai sorai pedig a mai napig aktuálisak. „És a haza? Mit válaszol? A drága/ Hangszer, az anyanyelv, most mit felel?/ Visszhangzik-e, mint Petőfi szavára,/ Vallja-e, hogy most élni halni kell?” Bármi is történjék velünk, felvidéki magyarokkal, nekem mint előadónak úgy kell készülnöm, hogy tiszta legyen a lelkem az ünnepekre.

–Említettük, Mindszenty sosem volt megalkuvó. Egy színésznek, ahhoz, hogy elismeréseket kapjon, hogy előbbre lépjen, megalkuvónak kell-e lennie?

–Magamat nem érzem annak. Az 1980-as évek végén, a változások idején, feleségemmel –aki szintén azt a hivatást választotta, mint én – együtt pódiumműsorokat adtunk elő a városban és tartottuk a hitet az emberekben. Teltek az évek, és olyanok, akik akkor tán még az utcára sem merészkedtek ki, egyre nagyobb funkciókat töltenek be, s verik a mellüket, mit tettek 1989-ben. Mi viszont úgy érzetük, hogy kiállásunkért semmilyen jövőbeni pozíció nem jár, mert mindezt küldetésként értelmeztük.

–Az 1960-as évek Csehszlovákiájában milyen presztízse volt egy magyar színésznek? És milyen most, a többpártrendszer korában, a demokráciában?

–Az államkommunizmus idején azt mondták a pártvezetők: az ország minden nemzetiségének joga van a kulturális javakból részesülni. Ez nem csak a magyarokra, hanem a ruszinokra és a lengyelekre is vonatkozott. Az 1960-as évektől már a pozsonyi rádió magyar adásában is szerepeltem több komáromi színészkollegámmal együtt. Ez a magyar adás állami támogatást is kapott. Ezt most a „demokráciában” megvonták. Ezzel nem a régi, kommunista rendszert sírom vissza, hanem arra mutatok rá, hogy még az állampárt is nagyobb teret biztosított a magyar művészeknek. Régebben még külön magyar nyelvű szilveszteri műsor is volt. A magyar színházaknak pedig egyre nagyobb mértékben csökkentik a támogatását. Én és a Teátrum Társulás még boldogok lehetünk, mert van közönségünk. Ennek az az oka, hogy kielégítjük a közönség igényét, de úgy, hogy a bulvártól távol tartjuk magunkat.

–Több cseh és szlovák filmben is játszott. Keresettek ezekben a magyar színészek?

–A komáromi színházból hárman voltunk, akiket rendszeresen hívtak cseh és szlovák filmekbe. Egy-két magyarországi filmben is szerepeltem. A ’80-as években pedig főleg cseh alkotásokban. Volt szerencsém Felvidéken forgatott külföldi filmekben is játszani. Árva vára és környékén forgatták a Sztrogoff Mihályt franica-német-olasz koprodukcióban. Ebben a filmben Szergej atyát játszottam és angol szöveget kellett megtanulnom. A forgatás napjai alatt egy az Árva várához közeli szállodában laktunk. A szöveget két hónappal a forgatás előtt kaptam meg. Egy este viszont felkeresett a forgatókönyvíró azzal, hogy átírta a szövegemet. Végigfutott a hideg a hátamon, de sikerrel vettem az akadályt. Egy másik koprodukcióban pedig egy orvost játszottam.

–A színházon belül nem skatulyázták be egy adott szerepkörbe?

–Ez nem volt jellemző. Ha úgy éreztem, hogy többször kell papokat, vagy tiszteket játszanom, akkor egy irodalmi műsort találtam ki magamnak.

–Egyszer megmentette az egyik miskolci előadást. Ha jól emlékszem, a Csókos asszonyt.

–Iglódi Pista barátom – Isten nyugosztalja – a ’70-es években állította színre Pesten a Csókos asszonyt. Iglódi ezt a darabot, ami közönségsiker lett, ajánlotta a komáromi színház vezetőjének. Rögtön arra gondolt, hogy én játsszam el Tarpataky bárót. Érdekes: ezt a szerepet négy helyen játszottam. Egyszer a komáromi kőszínházban, majd Székesfehérvárott. Mindkettőt Iglódi rendezte, s az utóbbi helyen vendégként léptem föl. A Teátrum Társulás első darabja is a Csókos asszony volt. Történt, hogy Miskolcon a Tarpatakyt játszó kollegám megbetegedett, s engem kértek föl, hogy mentsem meg az előadást. Magyarországon a József Attila Színházban is játszottam, egyszer a Liliomfiban Szilvai professzort, majd a Makrancos hölgyben Baptistát, a címszereplő apját. Maradhattam volna Magyarországon, de az akkori bürokratikus jogszabályok miatt ez sajnos nem sikerült.

–A nyugati magyarok körében viszont nagyon népszerű.

–Ezt nem tagadom. Idén a trianoni diktátum évfordulóján egy svédországi meghívásnak tettem eleget. Arra kértek, hogy június 4-én az Esterházy passiót adjam elő. Január végén újra Svédországban turnézok.

–A vendéglátó rendeli meg a darabokat is?

–Így van, de ehhez szükséges az ismeretség. A ’90-es években egyik zenészbarátommal együtt nyolc svéd város magyar közönsége előtt léptünk föl. Akkor még a műsor első részében vidám műveket adtunk elő, a másodikban pedig költemények és népdalok szerepeltek. 2006. októberében, az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulója alkalmából megrendezett sydneyi és a Gold Coast-i ünnepségeken pedig Ernszt Katalin Befejezetlen forradalom – 1956 c. pódiumjátékát adtuk elő. A szerző célja az volt, hogy a megtörtént drámai eseményeket minden korosztály számára érthetően és pontos időrendi sorrendben mutassuk be.

–Azért a könnyebb műfaj felé is elkalandozik. Gondolok az amerikai Seress Rezső-estre.

–Azért is esett a választásom Seress Rezsőre, mert komáromi születésű volt. Seress műveiben a kis ember életfilozófiája tükröződik vissza. Még a ’90-es évek elején jártam az USA-ban egy felvidéki irodalmi esttel. Clevelandban nekem szegezték a kérdést, hogy szerepel-e a repertoáromon valami könnyebb, zenés műsor. Így jött létre az a Seress Rezső-összeállítás, amit kint egy nagyobb esztrádműsor részeként adtam elő. A közönség velem együtt énekelte a régi, romantikus dalokat. Büszke vagyok arra, hogy erre és a kanadai fellépéseimre is remek kritikákat kaptam.

–Mennyire ismeri az ottani közönség a felvidéki magyarság politikai helyzetét?

–Észak-Amerikát kétszer is körbejártam műsoraimmal, és onnan tudom, hogy a kinti magyarság tudja azt, milyen helyzetben élnek a határon túli, így a felvidéki magyarok. Természetesen tőlem hitelesebb információkat kaptak, mint egy-egy sajtóorgánumból.

–2000-ben egyik alapítója volt a Teátrum Színházi Polgári Társulásnak. Mi volt ezzel a tájoló színház megalapításával a céljuk?

–A komáromi színház, felújítását, megújulását követően egyre kevesebbet tájolt vidéken. Ennek egyik oka, hogy a díszletek is olyanok, amelyek nem férnek el egy kisebb művelődési ház színpadán. A vidékiek viszont kérték, hogy hozzájuk is vigyenek le előadásokat. Ezért alapítottuk meg ezt az intézményt. Mi, alapítók akkor mellőzve voltunk a komáromi kőszínházban, így volt rá elég időnk, hogy minden energiánkat erre összpontosítsuk. Hála Istennek a közönség szereti előadásainkat, amit az utóbbi kelet-szlovákiai turnénk is bizonyított; felállva tapsolt a publikum egy-egy produkciónk után.

Medveczky Attila