vissza a főoldalra

 2010.12.24. 

Az aleppói eset
Kolozsvári Sándor: Akik túlélték a sikert

Szíria nagyvárosában, Aleppóban épült az Asszad Akadémia 1974-83 között. Aleppó híres város. Híres különítménye volt a magyarok különítménye is. A szírekkel kifejezetten barátságos viszonyt ápoltak.

Ahogyan olvasom a könyv előszavában, a legszembetűnőbb az volt, hogy:

„A munkát magyar fővállalkozásban végeztük úgy, hogy a szakértői csoport mintegy 20%-a szovjet szakemberekből állt, vagyis magyaroknak voltak alárendelve a szovjetek. Ez példátlan volt a maga nemében. Olyan a világon sehol nem volt még, hogy a szovjetek elfogadtak volna maguk felett egy kis ország – még ha baráti ország is – jelen esetben a Magyar Népköztársaság képviselőinek szakmai és katonai irányítását.”

Aleppóban ez történt.

A szerző kifejezetten jól képzett katona, a Magyar Néphadsereg vezető személyisége volt, a világban sok helyütt megfordult, műszaki és pedagógiai tanulmányokat végzett, míg végül kihelyezték Aleppóba, hogy építse fel a katonai akadémiát. Kolozsvári Sándor elmondja magáról, hogy 1956 után aláírt Kádárnak, hithű kommunistaként építette a Magyar Néphadsereget. Ez környezete szerint nem vont le semmit szakmai felkészültségéből és tudásából. Abban a bizonyos évben, amikor a katonatisztek aláírtak Kádárnak, sokan nem voltak hajlandók hűségesküt tenni az új rendszernek, sokan viszont igen. Személyesen jól ismertem a rég megboldogult Frunzés vezérkari tisztünket, aki nem alkudott. Moszkvából hazatérve azonnal leszerelték, és valahol Magyarországon a Kőrös mentén ácsként dolgozott. Kitanulta ezt a szakmát, és a környék összes házának tetőszerkezetét ő maga építette. Nem volt boldogtalan ember.  Ő nem akart Kádárral együttműködni. Kolozsvári Sándor igen. És most ez a nagy tudású katonatiszt elmondja, hogy mi is történt 1974-83 között Szíriában, amikor a szírekkel és a szovjetekkel együttműködtek az akadémia felépítésében. Önmagáról a következőket vallja:

„Rövid sorkatonai szolgálat után elvégeztem a Kossuth Akadémiát. Majd Leningrádba kerültem a Híradástechnikai Katonai Akadémiára, ahol 1954-ben első magyar állampolgárként kaptam diplomát. Moszkvában 1965-ben elvégeztem a vezérkari akadémiát – a kiváló minősítésű diplomát Rokoszovszkij marsall kezéből vehettem át. Pedagógiai tanulmányaimat esti tagozaton Budapesten végeztem, majd 1974-ben tudományos fokozatot – a hadtudományi (híradástechnikai) kandidátusa – szereztem, melynek alapján a Budapesti Műszaki Egyetemen műszaki doktorrá avattak.

…Ezekben az években akkori akadémiai elöljáróim bizalmából több nemzetközi szakmai, illetve oktatástechnikai rendezvényen vehettem részt Genfben, Brüsszelben, Párizsban, Amszterdamban, Londonban, valamint néhány egykor szocialista országban.

1979-83 között Aleppóban dolgoztam az Asszad Hadmérnöki Akadémia főigazgatójának katonai főtanácsadójaként, egyben a két nemzetiségű magyar-szovjet tanácsadó csoport parancsnokaként. Ez volt életem legbonyolultabb, katonai, szakmai szempontból legnagyobb kihívást jelentő feladata.”

„Szíriában 5 alkalommal tört ki háború, 1946-82 között, amelyben a résztvevők és a célok nagyjából minden alkalommal azonosak voltak, és a megoldandó kérdések centrumában Palesztina és (vagy) Nagy Izrael állt. A fegyvereket az ún. béke időszakában sem tették lábhoz. A térség országait számos belső probléma miatt is szinte állandóan (katonai értelemben is) mozgósított állapotban kellett tartani, ami irreálisan magas – ezen országos gazdasági erejét messze meghaladó – katonai költségvetést jelentett.”

Szíriának ebben a korszakban a legnagyobb vesztesége a legfájóbb pontja Golán.

„1967-ben vesztette el Szíria területeinek egy részét, mindenekelőtt a Golánt, amelynek birtoklása mindkét fél számára katonai szempontból meghatározó jelentőségű volt.

Az arab-izraeli és ezen belül is a szíriai-izraeli szembenállás ekkor jutott olyan stádiumba, amely oly mértékben mélyítette el a két szomszéd ország közötti ellentéteket, hogy rendbetétele mindmáig nem sikerült, jelentős – több fordulóból álló – nagyhatalmú közreműködés mellett sem.”

Kolozsvári Sándor elmondja, hogy:

„A Magyar Népköztársaság akkor hozzávetőlegesen egy harckocsi ezrednyi haditechnikai felszerelést – elsősorban T-54-eseket lőszerrel együtt –, MIG típusú vadászrepülőgépeket, és bizonyos mennyiségű tüzérséget adott át a háborúban nehéz helyzetbe került szíriai Arab Köztársaság hadsere-gének. A dolognak volt még egy – azon a tájon ritkaságszámba menő – sajátossága – a segítség pontosan arra az időpontra érkezett, amikorra azt a szír barátaink kérték.”

A szír-magyar kapcsolatok ebben az időben virágoztak.

„Számos magyar vállalat és külkereskedelmi cég dolgozott Szíria legkülönbözőbb városaiban. Zöldmezős beruházások is voltak. A magyar-szír külkereskedelmi forgalom elérte (néha meghaladta) az évi 50 millió USD-t. A legnagyobb forgalmat a Technika Külkereskedelmi Vállalat, és az Industrial Export Vállalat bonyolította le.”

A Kolozsvári Sándor-féle projekt Aleppóban épült (a katonai akadémia).

„Aleppó Szíria második legnagyobb városa, milliós lélekszámmal, az ország igen jelentős politikai, gazdasági, vallási, kereskedelmi, közlekedési, oktatási, idegenforgalmi és katonai centruma. A városban igen sok ipari létesítmény található, és amióta stabillá vált a vízellátás (az Eufrátesz vizének felhasználásával), a fejlődés szakadatlanul folyik. Több magyarok által épített és üzemeltetett létesítmény is található Aleppóban, illetve vonzáskörzetében.”

Az arab térség életét is nagymértékben befolyásolta az afganisztáni szörnyű háború. Aktivizálódott Szíriában is a muzulmán testvériség csakúgy, mint a többi arab országban. Azt írja a könyv szerzője, hogy Szíriában

„A célpontok kiszélesedtek, és az országban élő és dolgozó szovjet állampolgárok kerültek elsősorban veszélybe. A következtetés – sajnos – helyesnek bizonyult, amit gyors döntés követett.

Karácsony másnapján, amely a muzulmán világban nem ünnep – késő este az aleppói helyőrség illetékese hivatalosan tájékoztatott arról, hogy a felügyeletemre bízott minden magyar és szovjet tanácsadó lakását 6 órás váltásban két-két fegyveres katona őrzi. Az őröket felvezették és bemutatták, a lakások őrzését azonnal megkezdték. Tájékoztattak továbbá arról, hogy a tanácsadókat szállító autóbuszban is fegyveres őröket helyeznek el. Kézi fegyverrel látják el a sofőröket, és szükség esetén fegyveresekkel teli Landrover vezeti fel illetve követi az autóbuszt.”

Feszült helyzetben éltek Aleppóban a magyarok, a szovjetek, de a szírek is. Amúgy a magyarok kifejezetten jó körülmények között éltek Aleppóban.

„Ezt nagymértékben elősegített, hogy a tanácsadó csoport lakásviszonyai is jók voltak. A magyarok túlnyomórészt Aleppó Rózsadombján laktak, mindenki 3-4 szobás, a vezető beosztásúak ennél is nagyobb lakásban éltek. A lakások felszereltsége, bútorzata itt-ott hiányos volt ugyan, de a többgyermekes családok is kényelmesen élhettek, mert az alapterület mindenhol elérte a 100 négyzetmétert. Minden lakásban hideg, meleg víz, nagyon enyhe téli hónapokban olajfűtés, néhány lakásban telefon, sőt televízió is volt. Amint a magyar család beköltözött egy lakásba, néhány héten belül ezer jele volt annak, hogy ott saját magukra és környezetükre igényes emberek laknak. Ezt az arabok igen nagyra értékelték és tisztelték. A fokozatosan kiépült jószomszédi kapcsolat pedig – az esetek túlnyomó többségében – egyaránt hasznára vált a magyar és a szír családoknak.”

Kisgyerekek éltek ezekben a családokban, a nagyobbak természetesen odahaza maradtak Magyarországon. Nem mindenki. Az egyik tanácsadó egyik gyermekét nyári szünetre kiengedték látogatóba a szülőkhöz, a másikat, mivel katonatiszt volt, és fontos információk birtokában élt, soha nem engedték ki látogatóba. Az elhárítás hiába ígért látogató útlevelet, azt a fiatalember nem kaphatta meg. Természetesen nem volt fenékig tejfel az élet. Aleppóban időnként lőttek is.

„A szálloda környékén szolgálatot teljesítő néhány szír biztonsági ember gyanúsnak találta két férfi mozgását a szálloda előtti téren. Igazoltatni próbálta őket, akik azonnal fegyvert rántottak. Néhány másodperc múlva – némi lövöldözés után – a két férfi holtan esett össze a hotel bejárata közelében. A fegyverropogásra természetesen felfigyeltek a járókelőkön kívül a hotel lakói – köztük nagykövetünk, aki az eseményt szobája ablakából nézte végig, valamint a fogadást előkészítő magyarok is.”

Zsigmond Zoltán nagykövet éppen ekkor látogatott Aleppóba és tanácskozni szándékozott az alappói szakértő csoportunkkal.

Szokás volt ebben az időben, hogy Szíriában a külföldi szakértők különböző helyekre pihenni, látogatni indultak. Nem Szíriába, hanem szerte a világba.

„A sláger mindig változott. Az induláskor Szocsi, a 60-as években Jugoszlávia, a 70-es években Kuba és Észak-Korea, később Szíria és Mozambik állt az érdeklődés középpontjában. Voltak, akik hivatásos szolgálatuk 30-40 éve alatt ily módon 5-6 helyen is megfordultak. Olyan helyzetben voltak, hogy egyszerűen elintézték maguknak. Én magam feleségemmel mindössze egyszer, 1966-ban jutottam el jutalomként Jugoszláviába, egy magasabb parancsnoki üdülőcsoport tagjaként. Szíriába évenként 6 család érkezett. A program rendszerint azonos volt minden évben. Három nap Damaszkuszban, aztán Palmyrán keresztül érkeztek Aleppóba, szintén 3-4 napra. Majd mintegy 12 napig üdültek Latakijában a tengerparton. A fővárosban hivatali kötelezettségként a magyar katonai attasé, Aleppóban pedig én patronáltam a csoportot.”

Ezek az utazgatások és kirándulások végképp nem voltak veszélytelenek. A szírek gondoskodtak a magyarokról. Olvassuk a történeteket.

„Külön története és koreográfiája volt egy injekció lakáson történő beadásának. Kijött az orvos (fiatal tartalékos katonaorvos), háta mögött két egészségügyi katonával. Egyikük hozta az orvosi táskát (így tartották elegánsnak), másikuk a vérnyomásmérőt és jött a gépkocsivezető meg egy tolmács. Mindez együtt – 5 fő. Amikor az injekció beadása következett, kiderült, hogy az orvosnak csak tűje, és fertőtlenítője nem volt (hogy mit rejtett az orvosi táska, soha nem derült ki). Hála a honvéd egészségügynek, minden magyar család rendelkezett néhány egyszer használatos tűvel. Az orvos megkapta, de mivel fertőtleníteni is kellett, whiskyt kért, ami szintén volt minden magyar család otthonában (bár egészen más megfontolásból). A művelet megtörténte után a tűt, mint valami zsákmányt, akkurátusan belevágta táskájába azzal, hogy jó lesz az még más alkalomra is. Indulás előtt a fertőtlenítőszert, a whisky megitták, aztán az ötfős csoport olyan sorrendben, ahogy érkezett, vidáman elvonult.”

Külön fejezetet érdemelnek az aleppói szovjet történetek.

„A szovjet tanácsadók és családjaik zárkózott magatartása egyértelműen arra utalt, hogy nem engedték meg nekik a velünk való – magán – kapcsolattartást sem, arab családokkal pedig az égvilágon semmilyen kontaktusuk nem volt. Egyetlen eset sem fordult elő, hogy a szovjet tiszt elfogadta volna feleségének is szóló invitációmat lakásomra.”

Sajátosan kezelték a szovjetek a szakértői csoportok útlevelét. A szovjeteknél az volt a rendtartás, hogy minden egyes kiküldöttől az útlevelet bevonták, a katonától is, meg a feleségétől is., és akkor adták ki, amikor szükség volt rá, vagy amikor akarták. A magyarokat is rá akarták beszélni, hogy ők is adják le a munkatársak és családtagjaik útlevelét, hogy majd a szovjetek vigyáznak rá. A fennálló törvények értelmében ebbe semmilyen körülmények között nem egyezett bele Kolozsvári Sándor, az aleppói magyar főnök. De van még más összefüggése is az ügynek. Voltak szír szovjet vegyes házasságok. A szovjet nő útlevelét is bevonták, nem engedték a szíreknek kezelni, lévén, hogy szovjet állampolgárokról volt szó. Aztán több vita után kiderült, hogy a szovjetek az idegen állampolgárok szovjet feleségét hazaárulónak tekintették. Hazaáruló volt a szír katona felesége éppúgy, mint a magyar katona szovjet felesége. Furcsa történetek ezek az aleppói történetek. De voltak sajátos esetek a szír családok hölgytagjai körül is. Esete volt Henének az öreg Hadzsi lányának is. Szír katonák vigyáztak a lakásokra, és az öreg Hadzsi arra figyelt fel, vagy a lánya tájékoztatta, hogy:

„Tegnap délután, amikor Hené hazajött az egyetemről, a te katonáid mélyen a szemébe néztek” –mondta, és szemmel láthatóan várta a hatást, ami nem jött be. Nem találtam abban semmi kivetnivalót, hogy egy csinos kislány szemébe néz egy tisztelettudóan viselkedő fiatalember, még ha éppen katona is. Hiszen így kezdődhet el egy esetleg hosszan tartó kapcsolat, gondoltam.”

De az arabok nem így fogták fel ezeket a szembenézéseket. Kolozsvári Sándor jó viszonyt alakított ki szír munkatársaival és katonaismerőseivel. Meglátogatták egymást saját otthonaikban. Megtörtént, hogy házi készítésű mortadellával kínálták meg a magyar vendéget. A háziak szerint a mortadella fönséges volt. A magyarok szerint egyszerűen ehetetlen. De dicsérni kellett a feltálalt ételt. Megtették, de soha többet az életben nem kértek egy falatot sem az ilyen fajta mortadellából.

Kedves történetek, amit csak akkor ismerhet meg az ember, hogy ha ott él és bírja a nyelvet. Az első arab szó, amit az üdvözlésen túl megtanulhatnak az idegenek: „bukra”. Pontos magyar fordítása: „holnap”. A bukra tökéletesen megfelel az orosz szicsásznak. Minden holnap. Arra való, hogy elhessentsék maguktól az arabok a mára ígért cselekedetet. Aztán van ettől még keményebb szavuk is, ez pediglen a baad bukra = holnap után. A baad bukra magyarul annyit jelent, hogy soha a betyár életben sem.

Önérzetesek a szírek, és igazuk is van. Magyarországra utazott egy szír katonai küldöttség. Több helyen is nem az első számú vezető fogadta őket. Szír barátaink hazautazással fenyegettek, mégpediglen azonnali hazautazással, hogy ha a magyarok nem változtatnak ezen a gyakorlaton.

Kimondva és kimondatlanul végig ott a könyvben az arab-izraeli ellentét. Ez ellentét között meg ott voltak a mi magyarjaink. A magyarok a szíreknek segítettek, a zsidók meg a szíreket lőtték. Csak egy apró kicsi példa az érzékenység érzékeltetésére.

„Az egyik sikeres magyar tanácsadó az arab Szálem (béke) helyett Salom (szintén béke, de héberül) kifejezéssel üdvözölte a teremben ülőket. Szír partnereink ezt olyan mértékben provokációnak tekintették, amit már nem tudtak tolerálni. Felmerült a tanácsadók szerződésének felbontása is. Komoly munkába került a hiba, a szóbotlás helyrehozatala.”

„A magyarok öt szakon mintegy 350-400 mérnök tisztet képeztek ki.

… - Létrehoztunk – szír szakemberek közreműködésével – ideiglenes körletben olyan szakmai oktatástechnikai módszertani bázist, amely alkalmassá vált a mérnökképzésre, és jelenleg is eredményesen funkcionál.”

Közben változott a helyzet Magyarországon is, a Szovjetunióban is. A szovjet tanácsadók sűrűn érdeklődtek a felől, hogy mi zajlik Budapesten. S amikor választ kaptak, újabb kérdés született: és ti melyik oldalon álltok? A viszony elhűvösödött. Aleppóban leszerelték a magyar bázist, és hazajöttek.

Európa útjain jól ismertek a magyar kamionosok egy doktor urat. Tudományos fokozattal rendelkezett, mérnök alezredes volt, angol felsőfokú végzettséget szerzett az aleppói hadmérnök-képzés egyik legsikeresebb előadásait a tanteremben angolul tartó szakember saját kamionjával az országutakat járta. Aztán ő lett egy nemzetközi fuvarozótársaság első számú vezetője. Ez szinte érthető is, mert a magyar honvédséget leszerelték, tönkretették, ezt nevezte Kuncze Gábor és Göncz Árpád siker-sztorinak.

 (Akik túlélték a sikert, Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1998.)

Győri Béla