|
 2010.12.24.
Rieger Tibor a Klebelsberg Kultúrkúriában
Ne féljetek!
Rieger Tibor szobrászművész
kiállítása címének a II. János Pál pápa katolikus fiatalok
előtt elmondott beszédeiből ismert fölszólítást adta: Ne féljetek!
Vagyis, többek közt, ne féljetek vállalni a jövőt, hirdetni
a Kereszt Evangéliumát; ne féljetek az árral szembe menni! Ez
a szélesebb körben is elterjedt hitvallás, noha bibliai
fogantatású, jócskán túllépett a bátorságra sarkallt
fia-talok körén, s mindazok motorjává vált, akik hisznek még
– illúzió? – az egyetemes, a közjót szolgáló
cselekedetekben. Mernek, modern korunk néha silány „értékáramlatával”
szemben, önmaguk lenni.
Egy szobrászművésznek,
hiszen plasztikái beszélnek, nem szükséges műveinek megértéséhez
ilyen lelkesítő alapigazságokhoz folyamodnia, hogy Rieger Tibor
mégis élt evvel a magatartást is jelölő gesztussal, hitben
fogant szépségeszményét jelöli. Ez az alapállása természetesen
nem csak a bibliai ihletésű vagy a szenteket (a szentek
cselekedeteit) megörökítő műveiből – a megannyi körplasztikából,
reliefből – olvasható ki, hanem mindazon alkotásokból –
nagyobb részük köztéri szobor –, amelyek a világháború
elesettjeinek, az 1956-os magyar forradalom mártírjainak, az üldözötteknek
és megnyomorítottaknak állítanak emléket. Vagy a magyar történelem,
a hittudomány és szolgálat, s nem utolsósorban a tudományágak
és művészetek nagyjai (Szent István, Teleki Pál, Pázmány Péter,
Mindszenty József, Jedlik Ányos, Czuczor Gergely, Dante, József
Attila) példaértékű életművét emelik közteret díszítő
vagy épületek belső tereit bensőségesebb tevő plasztikai valósággá.
Az életmű-mustrának
is beillő tárlat hatalmas anyagot ölel fel: húszegynéhány
bronzszobor (jórészük kisplasztika), ugyanannyi bronz- és
gipsz-relief, és hasonló számú, köztéri munkáról készült
nagyméretű színes fotó bizonyítja, hogy Rieger Tibor elkötelezettje
a szakmának. Megmarad a természetelvű, nyugodt harmóniát tükröző
ábrázolásmódnál, mintha az arc milyenségére is – az
anyagszerűség nem hátrány – a lélek tárna kaput. Az átszellemült
tekintet nem csupán Mindszenty Józsefet mint a megtörtség
apoteózisán átlépő bátorság fölmutatóját jellemzi, hanem
József Attila komor arcát, s egy rendkívüli álló alakpáros:
Jedlik Ányos és Czuczor Gergely egymást és a világot vallató
nyíltságát, sőt a De profundis „mennyei” zenélőjének
elvágyódó-itt maradó örömünnepét is.
Két, szinte találomra
választott térkompozíció közötti különbségből is észlelni
– a palást mint alakformáló egytömb-zártság leginkább a Táncosnő
bronzának a kifejezője, az Égi mérték (bronz, kő) nyitott
kalitkája meg a téralakzatot szakrális irányultságúvá avató
nyitottságé –, hogy a különféle egyensúlyhelyzetek minő
erő (jellemtulajdonságból eredő akarat) birtokosai. Ám a körplasztikaként
működő szobor figuralitása érthetően más, mint a reliefek míves
alakrajza. Ez utóbbira nézvést a különbözőség nemcsak a mélységet
nyitó Getsemáne-i kert és a fél-fölülnézet kerek alakzatának
együtt tartására (másutt csak hosszú asztalt látni) toborzó
Utolsó vacsora, eme két remek dombormű építkezésén
tapasztalható, hanem olyan unikumnak számító hatalmas reliefen
is – öntőformái is ki vannak állítva –, mint a másfélszeresére
nagyított Koronázási palást.
A vélemények
megoszolhatnak – nyilván megoszlanak is – a mű értékét
illetően (jegyezzük meg, ha a szobrász ilyesféle megnyilvánulása
kérdéses, akkor hova tegyük az évszázadok klasszikusai által
készített, bibliai jelenetek sorát őrző római, kölni,
reimsi, stb. dómok, katedrálisok kapuit, reliefjeit), ám Rieger
sok éves megfeszített körtáncától s a félkörben egymásra
rakodó – egymásból nyíló és csukódó –, szent alakokat,
szent jegyeket, szent történéseket alak- és kalligrafikus bőséggel
sorjázó nagy hatású bronz domborműtől ne tagadjuk meg a munkás
ihletettséget. Meg azt a fajta – biblikus hősöket (a Királyok
Királyán túl Szűz Máriát és Szent Jánost éppúgy, mint Júdást)
homloktérbe emelő teremtő erőt, amely az időnek kitett
anyagot (textil) kézmíves munkával romolhatatlanná gyúrta. A
házat, templomot, tornyot s a szent élőket befonó organikus
ornamentika – az eredeti koronázási palástot (a harang alakú
misemondó ruhát) Gizella királyné, Szent István neje 1031-ben
ajándékozta a székesfehérvári templomnak – a rideg bronzot
szinte meglágyítja, de nem a középpontban lévő Krisztus köriratát
(a szobrászművész is az eredeti latin szöveget formázza):
„Az elleneket Krisztus legyőzve magasan ragyog”. Az ilyen, jóllehet
irodalmias jellegű, plasztikai műnek – a szépség törvénykönyvei
sem felelnek meg minden kívánalomnak – a Magyar Nemzeti Galériában
volna a helye.
A bibliai jelképek
sokszerűségét (sorsszerűségét) az A pannonhalmai bazilika főkapujának
tervén (bronz, gipsz) éppúgy fölfedezhetni, mint a kerámiáknak
tetsző gipsz reliefeken. Különösen azok a táblák megragadóak
– Jézus színeváltozása, Hegyi beszéd, Golgota, Illés az égbe
megy –, amelyeken a dinamika a plasztikai hullámzás illúzióját
kelti. Vagy talán több is annál: mélységben forrongó –
eszmélkedésünk, létünk kútjába lehatoló –, az anyag
megformálásának ihletettségét valaminő tisztaságfaktorrá
emelő példatár. Nem föltétlen kell a művész aktív hitét
magunkénak vallanunk – a tematikára való ráhangolódás azért
szükséges –, hogy érezzük boldogságos szenvedésélményének
stációit. A vonuló, megvert – mit megvert, halálba kényszerített
– embertömeg ezért is kap fontos szerepet a II. világháborús
emlékmű fekete gránitján (Rákospalota) körkörösen ábrázolva.
Mintha az Olajfák hegyéről kanyarodnának dicsőséges útnak
gondolt végzetük felé. (A kőbe „karcolt” vonalas rajz –
a mérték itt is dominál – egyúttal a néma tiltakozás harsány
szimbóluma.) Más műveken pedig – lásd az A mosonmagyaróvári
1956-os sortűz emlékművét
– az emberi test (arc, megfeszített vagy épp ebből az
állapotból szabaduló corpus, végtagok) kiszolgáltatottsága,
mérhetetlen fájdalma a bibliai történés által (Mária
leveszi Fiát a keresztről) lesz hatásos.
Riegernek, ha
karakterábrázolása nem bicsaklik is, nem nagyon van ihlete a
humorra (Tanár úr, Sztoikus bölcs – mindkettő színezett
gipsz) – A szépség múlandósága (bronz) groteszk fájdalmában
ugyanakkor megrendítő –, de ahol ünnepi jellegre vagy
plasztikai komolyságra van szükség, ott bronza megélénkül. Vélhetnénk,
hogy a téma hordozta szimbólumvilág megjelenésével alakul ez
így, ám csak közelítenénk az igazságot. Plasztikai gondolkodása,
még ha bizonyos hagyomány – igaz, megújító – részese is,
szerencsére, élénk és friss alakzatokkal, egyensúlyhelyzetekkel
van telítve (Győzelem, Égi mérték).
Ám életművében
a nóvumot (a tárlat kisplasztikai anyagában válogatván) a már
említett szobrokon kívül azok a művek jelentik, amelyek jól
„összefogott” tömbszerű voltukkal hatnak (Dante Purgatóriumából,
Madonna a Kisjézussal és az áldozati báránnyal, Kati néni),
illetve – paradox – időt és alkalmat adnak a giacomettis nyújtózkodásra
is (A szeretet keresztje). A Klebelsberg Kultúrkúria seregszemléjét
illő egy, a többi mellett is kiemelkedő remekmű jellemzésével
zárni. A Ne féljetek! című, gazdagságában szinte
megnevezhetetlen kis bronzban – a madárként fölfelé törekvő
(szárnyaló?) biblikus hajó utasaiban, a függőleges tengelytől
egy kissé oldalra billentett s ezáltal a veszélyes siklást még
élvezetesebbé tevő pózban, az Úr szerzetesi magányához
igazodó, őt követő „gályarabok” munkás örömében –
minden olyan érték ott van, ami Rieger Tibor-i sajátosság: az
anyag életességét szem előtt tartó alakító szenvedély és
mindenekelőtt az ügy iránti alázat.
Szakolczay
Lajos
|
