2010.12.31.

Jászi Oszkár véleménye a magyar zsidóságról

Jászi Oszkár egy nagykárolyi zsidó orvos - Dr. Jakubovics - második fiaként született 1875-ben. Hatéves, amikor az asszimilációra törekvő család áttért a református vallásra, így a helyi piarista gimnáziumban érettségizik, ezután a budapesti egyetem állam- és jogtudományi karát végzi el, de tanul Franciaországban és Angliában is. A XX. század elejének, a modern eszmék terjedésének jellegzetes és befolyásos szellemi figurája. Adyhoz hamar csatlakozik. 1913 és '20 között Lesznai Anna költőnő férje. Létrehozta a baloldali szociológiai eszmék szócsövének szánt Társadalomtudományi Társaságot, valamint a diákokat megszólítani szándékozó, ismeretterjesztési feladatokat ellátó Társadalomtudományok Szabad Iskoláját. A tízes években a Világ vezércikkírója, a Huszadik Század főszerkesztője, 1914-ben megalakítja az Országos Polgári Radikális Pártot, amely az akkori szellemi élet "haladó" erőit volt hivatva egyesíteni. A forradalmak idején főszerepeket vállalt magára: a Károlyi-kormány alatt tárca nélküli minisztere a nemzetiségi ügyeknek, a Külügyi Tanács elnökeként részt vesz a belgrádi és aradi tárgyalásokon, 1919 elején a budapesti egyetemek kormánybiztosa. A Kun Béla irányította eseményekkel nem azonosult, ezért már 1919 május 1-én elhagyta az országot, 1925-ig Bécsben él és publikál, ezt követően az Ohio állambeli Oberlin egyetemén a politikai tudományok tanszékvezetője lett nyugdíjazásáig. Az emigrációban az Amerikai Magyarok Demokratikus Szövetségének elnöke. Idehaza hazaárulónak nyilvánították, csak 1947-ben látogathatott Magyarországra néhány hétre, de nem marasztalták. A halála előtti években a müncheni Látóhatárban publikálta utolsó írásait. Innen vettem át politikai hitvallását, amit Magyarországról mondott: „Ez az ország tovább ragadozó ritterek országa nem marad. Ez az ország tovább kegyetlen pénzváltók országa nem marad. Ez az ország tovább ateista papok országa nem marad." 82 éves korában, 1957-ben hunyt el Oberlinben. A Kerepesi-temetőben 1991-ben – végakaratának szellemében – újratemették haza hozott hamvait.

Figyelemre méltó ember volt, sokat tévedett, számos politikai utópiának lett naiv áldozata, de zsidó és baloldali létére sem volt soha olyan doktriner, mint a vele azonos életutat befutó sok más kortársa. Ennek bizonyságára álljon itt egy 1938-ban, Oberlinben fogalmazott – valójában egy Hatvany Lajossal folytatott polémia válaszának szánt, Leszámolás – beszámolás nélkül című – írásából ez a részlet: „Mert bármily dőre és ostoba, hebehugya és üzletes is a faji eszme, amely ma némely szomszéd országból beárad, ki tagadhatná, hogy a fajiság valóban létező erő, és biológiai alap, hogy a fajok között tetemes különbségek vannak, s hogy ezek a különbségek jó és rossz irányban egyaránt kihatnak. A tisztafajúság és egyes fajok született és változtathatatlan szupremációjának a tana minden komoly gondolkodó ítélete szerint rég megbukott. Mégis vannak lényeges tünetek és fejlődési irányok, amelyeket nem lehet a fajiság imponderábilái (= alig mérhető hatások, különbségek) nélkül megérteni.”

Az alábbiakban közöljük a Magyar kálvária – Magyar feltámadás című kötetének a hazai zsidóságra vonatkozó néhány oldalát. Ezt a művét 1920 nyarán, Bécsben írta. Két kiadást is megért a Bécsi Magyar Kiadónál (1920, 1921), aztán volt egy 1924-es angol nyelvű kiadása is, valamint 1969-ben a müncheni Auróra Kiadó jelentette meg újra. A rendszerváltozást követően az 1989-es nagy könyv-Niagara egyik keresett szenzációja lett. Azóta megint eltűnt a boltokból.

(Sz. Z.)

***

Ez az antiszemitizmus különösen jellegzetes, mert ez a rendszer egyetlen komoly, mély, heves erkölcsi reakciója. És mégis ez az antiszemitizmus is hazug és csaló, amennyiben nem a zsidóság nagy hibáit és defektusait akarják kiküszöbölni, hanem azt a nyugati kultúrát és szabadságot, melyet ezek az analfabéták a zsidósággal azonosítottak.

Különben ebben a mértéktelen antiszemitizmusban maga a zsidóság, sőt az egész magyar liberalizmus is bűnös. Az utolsó huszonöt év alatt a zsidókérdés tabuvá lett Magyarországon. Qui mange du juif, en meurt…lehetett volna mondani. A zsidóságot nem volt szabad sem bírálni, sem figyelmeztetni. Aki például megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, mely éppen nem felelt meg sem országos átlagszámának, sem szellemi-erkölcsi fajsúlyának; aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintetnélkülibb könyököt és vastagabb arcbőrt jelent; aki analizálni merte azokat a káros tulajdonságokat, melyeket az évszázados gettó fejlesztett ki a zsidóságban; aki utalni bátorkodott arra, hogy idegen uzsorásoknak beözönlő csapatai mily veszedelmesek az egyszerű falusi kultúrákra nézve; aki kritizálni merészelte a budapesti metropolis zsidó intellektuel szellemi életének számos ízléstelenségét és ripők amoralizmusát stb., az ilyen ember rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva, akit az egész sajtó lehurrogott, sőt lehetetlenné tett.

Mikor Ágoston Péter a háború alatt a lappangó zsidókérdésre rámutatott elnagyolt, de igazságra törekvő könyvében, az egész „liberális” sajtó torkon ragadta, a hivatalos zsidó sajtó pedig üvöltött a dühtől. Amikor pedig én a Huszadik Században egy széles körű körkérdést rendeztem ebben a tárgyban – látva a zsidóprobléma példátlan kiélesedését –, a zsidó közvélemény terrorja oly nagy volt, hogy vezető politikusok (úgy konzervatívak, mint szocialisták) nem mertek nyilatkozni, s mikor a szemle zsidószáma megjelent, a zsidó felekezeti sajtó oly éktelen lármát és gyűlölködő kampányt indított ellenem, hogy rabbik kiprédikáltak a zsinagógákban és hajtóvadászatot indítottak a Huszadik Század és a Radikális Párt ellen.

Zsidókérdés tényleg létezik Magyarországon, és azt tényleg orvosolni kell. A zsidókérdés lényege abban áll, hogy a magyar nép óriási kulturális elmaradottsága, teljes gazdasági és politikai szervezetlensége folytán egyetlen téren sem érvényesül oly mértékben, mint az a benne szunnyadó hatalmas szellemi és erkölcsi erőknek megfelelne. Azt a morális erőtartalékot, melyet más nemzetek számára a népnek a földből és a természetből kisarjadzó ősereje nyújt: az örökké megújuló vért és lelki energiákat nálunk fölőrli és tönkreteszi a latifundium, az uzsora és a felekezeti népbutítás ördögi háromsága. Valahogyan nálunk megszűnt a vérbeli kontaktus a legmagasabb szellemi értékek és a legmélyebb néphumusz között. A magyar lélek egyre meddőbnek bizonyult, és a kultúra hadseregének ritkulós sorait mindinkább idegenek és elsősorban zsidó töltötték be. Mégpedig nagyrészt olyan zsidók, akikben a legtöbb alkalmazkodási képesség volt ahhoz a kizsákmányoló szervezethet, melyet magyar államnak neveztek. Ekként a leglármásabb, legtekintetnélkülibb, legskrupulustalanabb, legeljunkeresedettebb zsidók érvényesültek, és létrejött a világ legundorítóbb lelki szintézise, mint a budapesti vezető szellemiség keresztmetszete: a nyegle, urizáló, felszínes, dologtalan dzsentriszellemnek a vegyülete a Lipótváros amoralizmusával, cinizmusával és élvező nihilizmusával. A basáskodó szolgabíróléleknek s a zsákmányra éhes kapitalista léleknek, a feudalizmusnak és az uzsorának, a turáni nemtörődömségnek és a bócheres relativizmusnak nagyon fölbőszítő keveréke.

Ez a helyzet úgy gazdaságilag, mint erkölcsileg tényleg mélységesen beteg volt, s ez a lelki kór éppúgy rágta és emésztette a magyar társadalmat, mint a tuberkulózis, a kivándorlás vagy az analfabetizmus rákfenéje. Az antiszemita reakciónak volt tehát egy jogosult magja: a feudalizmus és a kapitalizmus a zsidó szellem által még jobban eltorzult, s a regenerálás erőit a zsidó szellem ugyan részben fejlesztette és élesztette, másrészt azonban könnyen átcsapott egy szertelen és a realitással minden kapcsolatot elvesztett talmudisztikába.

Mindezt elismerve és megállapítva viszont nem lehet kétséges, hogy az antiszemita mozgalom észszerű tartalma nem állhat egyébben – amennyiben jóhiszemű és becsületes -, mint a nép megerősítésében és fölemelésében, a zsidóság parazitér képződményeinek visszaszorításában, ellenben a munkás és kulturális zsidóság fokozott megbecsülésében. Nyilvánvaló, hogy a Horthy-rendszer egyik legnagyobb hazugsága itt van: ő változatlanul fönn akarja tartani a feudalizmusnak és a kapitalizmusnak, az erőszaknak és az uzsorának azt a rendszerét, melyen elsősorban alapszik népünk elnyomorodása és a zsidó parazitizmus virulása. Legfeljebb néhány szúnyogot üt le a demagógia élesztésére: ellenben megőrizni és kiterjeszteni akarja azokat a latifundiális bankos mocsarakat, ahonnan a maláriaterjesztő szúnyogoknak újabb és újabb csapatai rajzanak ki. A Horthy-antiszemitizmus nem a zsidóság egy része káros funkcióinak kiküszöböléséből áll, hanem csak egyes zsidók kiszorításából, hogy parazitér üzleteiket keresztény naplopók és kalandorok vegyék át. Sőt a lánckereskedők, árdrágítók és gründolók elleni dühüknél sokkal komolyabb és őszintébb az a bestialitásuk, mellyel épp a zsidóság ama legkomolyabb és legértékesebb része ellen fordulnak, mely valóban úttörő munkát végzett Magyarországon, akiknek részvétele nélkül a magyar kultúra ázsiai színvonalra süllyedne, mint ahogy tényleg a fehérterror országában minden európai jellegű szellemi élet megsemmisült. A mai Magyarország egy éhező és agyától megfosztott szervezetnek lázas, delirikus reflextevékenysége. Talán soha ilyen mélyre nem süllyedt ez a sokat megpróbált nép egész történelmi pályája folyamán, mint a keresztény nemzetihez címzett betyáruralom mai korszakában.”

(1920.)