2010.12.31.

Molnár Tamás: Az amerikanizált Európa

Egy atlanti kultúra létrejöttét egyesek lelkesen üdvözlik, mások hevesen ellenzik, s mindkét oldal érvek széles skáláját vonultatja föl. Ez önmagában nem új jelenség. Emlékezzünk a múlt századi Oroszországra, ahol a „nyugatosítók” az európai liberalizmus és felvilágosodás átvételében látták a birodalom megmentését, míg a „népiek” meg akarták őrizni a régi vallást és az általa kialakított és inspirált társadalmat. Mint tudjuk, nem született kompromisszum, pontosabban mindkét fél szolgált adalékokkal a szovjet kommunizmus számára, amely azonban mindkettejüket maga alá temette.

A mi esetünkben két civilizációs szféra néz egymással farkasszemet olyasvalami fölött, ami egyszerre szakadék és összekötő kapocs. Az amerikai szféra úgy gondolja magáról, hogy több, mint kozmopolita: valójában globális, a majdani egyetemes olvasztótégely modellje. Mint ilyet, alig érdekli egyéb, mint az eljövendő dimenziók. A múltat elveti és a jövő alakításában számba jöhető versenytársak egyszerűen nem léteznek a marxizmusnak és utópiájának összeomlása óta. Így Amerika bezárkózik az önmagáról mint „uralkodó társadalom”-ról alkotott ideológiába, a modern paradigmába (ahogyan Hitler németjei önmagukra mint „uralkodó fajra” gondoltak). Röviden: Amerika nem valamiféle összeolvadással keletkező – atlanti vagy más egyéb – kultúra eljövetelét várja, hanem a sajátjáról véli úgy, hogy majd világméretűvé válik, helyettesítve az összes többit.

E kulturális autarkiával szemben, amely valójában elégséges önmagának, mert egy tőle magától származó kultúradefiníción alapul, Európát két ok hajtja kulturálisan Amerika felé. Az egyik az azon Újvilág iránt megnyilvánuló kíváncsiság, amelyik Európa legbensőbb valóságából jött létre, s amelyik, ahogy az európaiak hiszik, még mindig bőséggel mutatja származásának jeleit. Egy amerikai hangversenyteremben ülve, elegáns emberek között Mozartot hallgatva az európaiaknak fogalmuk sincs, mennyire távol van Amerika attól az illuzórikus képtől, amelyet alkottak róla; milyen messzire ment Amerika – még ha Angliából, sőt Rómából kölcsönzött fogalmak segítségével alapították is – egy anti-Európa, egy ellen-Óvilág, egy új emberi faj megteremtése terén. Ez természetesen új kultúrforgalmat is jelent, amelyek Európa nem tehet magáévá, de amelyhez képes alkalmazkodni, s talán meg is kell ezt tennie.

Az európaiak Amerika iránti érdeklődésének második oka abból fakad, hogy a háború után alsóbbrendű státusba kerültek politikailag, gazdaságilag, katonailag, és így kulturálisan is. Európa és

Amerika igencsak különböző dolgokat ért kultúrán.

Az európaiak szerint a kultúra az intellektuális és spirituális alkotás legmagasabb kifejeződése, amelynek szinte vallásos hódolat jár. Fölötte áll egyéneknek és osztályoknak, olyan, akár egy isteni üzenet az emberhez. A kultúra különböző kategóriái kontemplatív és spekulatív formákra hivatkoznak, és belőlük merítik standardjaikat, s így a kultúra artikulálódása egy piramis formáját ölti, ennek meghatározott társadalmi következményeivel és intézményi kifejeződéseivel. A kultúra így a társadalom hierarchikus szervezeteként ölt formát és fordítódik le, egy filozófusoktól – főként Platóntól – örökölt vezérfonalat követve: a csúcson van az (önmagában elérhetetlen) idea, amelynek tiszta lényege közli magát a piramisban nála lejjebb állókkal, az egyre anyagibb és így egyre tökéletesebb megtestesülésekkel. De még az ezek között legutolsó is tartalmazza a legfelső nyomait, amely felé vágyakozik. Legyen bár szó vallásról, nevelésről, politikáról vagy művészetről, ennek a vezérfonalnak a mentén fejlődött ki a kultúra európai fogalma. Időnként elhalványulhatott, s lehetségesek voltak értelmezésének különböző változatai, de alapvető posztulátumaiban azonos maradt.

Az amerikaiak számára a kultúra az, amit az emberek abban a folyamatban csinálnak, amelynek során életüket élhetőbbé, kielégítőbbé és hasznosabbá, szabadidejüket pedig játékszerűbbé igyekeznek tenni. Sosem mond ellent a kulturális törekvés a létezés másik, haszonelvű oldalának, más szóval ama közmegegyezés szerinti tárgyaknak, amelyen a társadalom nyugszik. Így a kultúra inspirációját és kifejezésmódját tekintve szűkül, hogy összeegyeztethető maradjon a demokráciával, az egyenlőséggel és (ahogy mondani szokás) az eszmék szabad piacával. Azt, ami így más irányokban elvész, a vélelem szerint visszanyerik kiterjedésben és horizontálisan: a nevelés, a művészet és a kultúra állampolgári joggá válik, és az üzlet, a bü-rokrácia, a médiumok és a kisebbségek (mint ilyenek) is részt vesznek benne. A kultúra tág fogalommá válik, lefedi az élet minden aspektusát, s minden embertől és szervezettől elvárják, hogy aktív legyen benne. A hangsúly egy meghatáro-zatlan és alaktalan pluralitáson van, amely nyitott a bemenetek és a kimenetek sokasága felé: az információ, a szórakozás, a hasznos témák (például egészség és társadalmi vagy etnikai csoportok közötti együttműködés), a drámai események, a buzdító beszédek, a nevelés, a művészet és a reklám irányában. Megjegyzendő, hogy e lista megfeleltethető, s gyakran meg is felel a heti tévéműsornak vagy az általános és középiskolai tananyagnak.

E program vagy tanterv nem lezárt, mert a feladat mindig annak megválaszolása, hogyan lehet megbirkózni új problémákkal, s hogyan lehet ezeket beilleszteni a folyamatban lévő nyilvános vitákba.

Elképzelhetetlen, hogy közös nevezőt találjunk a kultúra e két alapvető fogalma számára, melyek egyike időtlen és végső soron spirituális hódolatot követel, míg a másik egy mind demokratikusabban és hasznosabban élt élet formálója. A kettő viszonya aszimmetrikus, és az is fog maradni, bármilyen nagyságú és minőségű „kulturális csere” játszódjék is le annak érdekében, hogy a szakzsargonnal élve, megteremtsék a „kölcsönös megértést”. Az aktuális szociológiai tények azonban megmutatják azt az irányt, amelyben haladva összeegyeztethető lehet a két fogalom, vagy legalábbis a kettő jelenlegi gyakorlata.

Az amerikai társadalom történetének folyamatosságával szemben, amelyet a polgárháború és a rabszolgaság eltörlése óta nem zavart meg semmiféle katasztrofális felfordulás, ott állt a legyőzött európai társadalom, olyan ellentmondásos elemekkel, mint a régi dicsőség emlékezete, a jelenlegi zavar, egy bizonyos társadalmi tehetetlenség, valamint a különböző kísértések, amelyeknek engedni is, ellenállni is nehéz volt. E társadalom fő változását a háború után a felső burzsoázia likvidálása és az alsóbb osztályok felemelkedése jelentette, míg csak körülbelül két évtizeddel később létre nem jött egy szinte egyosztályú társadalom; egyetlen osztálya névtelen, jellegtelen, nem rendelkezik öntudattal és identitással. Alakítható társadalom, amely a maga létének értelmét a konzumizmusban találja meg, abban az útban, amelyik az amerikai módszerek és mentalitás elfogadásához vezet, nemcsak a költségvetés és a források elosztása terén, hanem a kulturális célok tekintetében is. E folyamatot sokan, Ralph Dahrendorftól Jean-Francois Revelig Európa történetének fordulópontjaként üdvözölték, még ha újonnan hozzáférhető álruháikban ismét jelentkeztek is a régi antagonizmusok: a bal és a jobb, a hagyomány és az üzleti spekuláció, az osztályirigység és a szocialista vagy amerikai ezeréves birodalom várása közötti ellentétek.

Az az igazság, hogy az európai kontinens nyugati felének amerikanizálása a korábban vázolt folyamatok eredményeként kezdődött. A régi, emberemlékezet óta fennálló szilárd intézmények – az állam, az egyházak, az iskolák, a hivatásrendek és a hadsereg – gyorsan lehanyatlottak, s helyettük újak, nem annyira intézmények, mint inkább ad hoc csoportok bukkantak fel, s nyertek hatalmat új és brutális formában: áruházláncok, reklámügynökségek, szakszervezetek, médiavállalatok és befolyásos értelmiségiek (Sartre, Habermas, Bertrand Russel). A nagy többség alávetette magát ezeknek az új hatalmi központoknak vagy hűbéruraságoknak, részben a még rosszabbtól, például a kommunizmustól való félelemből, részben a modernitás és ennek hordozója, Amerika iránti hódolatból. Jellemző az akkor uralkodó kétértelműségre, hogy Amerika kulturális exportját – az üdítőitalokat és a farmert, az erőszakos tévésorozatokat, a különböző célokra könnyen és gyorsan használható csodaszereket és szerkentyűket – éppen akkor ócsárolták legjobban, amikor az Egyesült Államok útban volt népszerűségének tetőpontja felé a maga egyosztályú társadalmával, amellyel titokban sokan rokonszenveztek.

1960-tól kezdve az évek múlásával az amerikai dolgok varázsa nem csökkent, hanem növekedett, az európai társadalom homogenizációjával párhuzamosan. Mint láttuk, e folyamat a háború előtti társadalmi piramist ért szociológiai nyomás hatására kezdődött, de egy idő után önnön tehetetlen-ségi ereje vitte tovább. Ennek vázlatát C. Van Woodward rajzolja meg Az Óvilág Újvilágában. Az európaiak a XIX. században kezdték jövőjüket mint az amerikai utat elképzelni, míg csak e kettő, „Amerika” és „jövő”, nem vált gyakorlatilag egymás szinonimájává. De Woodward elmulasztja megemlíteni, hogy e jövő akkoriban pusztán elmeszüleménynek látszott, a politológusok (mint Tocqueville) elvont spekulációjának a totalitarizmus némely formájáról. (minthogy e terminus ak-kor még nem alakult ki, „gyámkodó államnak” nevezték.) Woodward így folytatja: „Az Európa amerikanizációjáról folyó vitában Amerika metaforaként jelenik meg az arról való gondolkodás egy formájaként, hogy mi is történik most Európával.” Valóban, Tocqueville-től Duhamelig, André Siegfriedig és Jacques Maritainig Amerika úgy volt jelen a próféciákban, mint jövőbeli forgatókönyvek színhelye, lett légyen szó teljesen ellenséges beállítottságról (Duhamell) vagy alapvetően pozitívról (Maritain); rendszerint azonban az aggodalom volt a jellemző, mint Carlyle vagy Keyserling gróf esetében. Woodward szerint az amerikai jellemvonások közül a materializmus az, amely a legbiztosabban kihívja maga ellen az európaiak megvetését. Ruskin a „nagyságban és sokaságban való vulgáris hitről” beszél, Carlyle pedig gúnyosan azt írta, az amerikai nép legfőbb vívmánya „tizennyolcmillió unalmas ember”.

E témának utóbb végtelen számú variációja született, köztük nem kevés maguktól az amerikaiaktól, s a háború utáni időszak is hozzátette mindehhez a saját változatait. A fő vád, a materializmus mellé – jegyzi meg Woodward – társult a civilizáció nem anyagi aspektusaival – a szellem és a képzelet életével, a művészetek, az irodalom, a tanulás világával – szembeni közömbösség. Míg e vádak nagyjából helytállóak, az európaiak növekvő zavarodottsággal fogalmazzák meg őket, hiszen már saját kulturális tájképüket is amerikai szerkentyűk és szlogenek népesítik be. Ám ha a két szituáció különböző marad, annak az az oka, hogy a vádak nem a megfelelő tárgyra összpontosulnak. Az, amit a művelt európaiak lényegileg nem kedvelnek Amerikában, nem a materializmus és a közönségesség, hanem az amerikai gondolkodásmód puritán keretei. Az áteredő bűn oly súlyosan nehezedik a kálvinista amerikai öntudatra – még ennek szekularizált formájában is -, hogy ennek következménye bizalmatlanság a lélekkel és a benső élettel szemben, olyannyira, hogy végül kezdik a „biztos” (azaz kiszámítható) formulák szerint szervezni és élni az életet, legyenek bár ezek tudományosak, higiéniaiak, pszichológiaiak, szexuálisak vagy pedagógiaiak. Az „együgyű” amerikai, az európai kritika és lenézés céltáblája nem a javak kapzsi felhalmozója (az amerikai munkás valószínűleg sokkal nagylelkűbb, mint a francia paraszt vagy a svájci polgár), hanem a géppé vált, mert formulák szerint élő ember. Ez attól függetlenül igaz, hogy a szakralizált demokrácia formulájáról van-e szó, vagy annak szabályozásáról, hogy mit mondjon a fiú a lánynak első találkozásukkor, vagy a kondomokkal és banánokkal végzett kötelező szexuális nevelésről. Nem a nagyságban és sokaságban való – Ruskin által jellemzett – amerikai hit a leggroteszkebb, hanem a számok és a mértékek biztonsága mögé elrejtőzés; nem a Carlyle említette „tizennyolcmillió unalmas ember”, hanem a benső élet kiküszöbölése és az ebből következő – szlogenekben kifejeződő – konformizmus és konszenzus. 1945 előtt az amerikai egyetemeken még nem tanító európai irodalmár fejezte ki kulturális szembenállását Amerikával. Gyakran amerikai kollégái szolgáltatták számára az érveket, akik London, Párizs, Berlin és Firenze szabadabb légkörébe menekültek: Henry James és T. S. Eliot, Gertrude Stein és Henry Miller, Ernest Hemingway és Julien Green. Európa jelentette a menekülést az amerikai nyárspolgáriságtól, a mechanikus élettől, az üzleties mentalitástól, a közvetlen vagy álcázott puritanizmus mindenütt jelenlévő formuláitól. A háború után Amerika lett a menedék az európaiak számára: írók, művészek, zenészek érkeztek ide, szélesebb távlatokat és új hangokat, jövedelmező helyeket és korlátlan bevételeket keresve. Másképpen szólva: az „elveszett nemzedék” a minőséget szerette Európában, míg európai párját a mennyiség vonzotta az Egyesült Államokban: a korlátlan tér és mozgás, a magas épületek és bérek, a broadwayi show-k és a homogenizált tömegek.

Az Atlanti-óceán könnyű átszelhetősége és a kulturális fogalmak közös volta azonban két különböző dolog. Ez nyilvánvalóvá lett, amikor az európai értelmiségiek meghúzták a maguk kulturális határait az amerikai invázióval szembeni védekezésül. E határok egyszerre voltak politikaiak és kulturá-lisak, amint a Jack Lang francia művelődésügyi miniszter szavaiból is kiderül, aki Mexikóban kijelentette, hogy a francia filmipart meg kell védeni az olcsó és felszínes amerikai filmek özönétől. Ez politikai beszéd volt, lévén Lang művelődéspolitikája maga is nagymértékben amerikanizált, s abban az értelemben is, hogy az európai közönség kulturális igényeit mind kevésbé lehetett megkülönböztetni az amerikaiétól, mert mindkét fogyasztói társadalom ugyanazokat a „szórakoztató értékeket” követelte. Lang panasza merő demagógia volt, s valójában arról folyt a vita, melyik intézményrendszer – az amerikai vagy az európai – söpörje be a magasabb profitot abból, amit még mindig a „kultúra” vagy a „kulturális értékek” kifejezéssel jelöltek. De mélyebb árkokat is húztak az amerikai befolyással szemben. Azon filozófiai áramlatokra gondolok, amelyek nem e befolyást mint olyat támadták, hanem a mennyiségi szemléletet, a történelem tagadását, az egyénnek a kollektív gépezet részévé tételét, mind a kommunista, mind a kapitalista mentalitást, röviden azt, amit Marx „árufetisizmusnak”, Marcuse pedig „egydimenziós embernek” nevezett. E filozófiai iskolák közé tartozott az egzisztencializmus, a strukturalizmus, a hermeneutika, a dekonstrukció, a mítoszok és szimbólumok hangsúlyozása, az újpogányság, a történetírás analitikus iskolája, az eurokommunizmus és így tovább. Ezeknek az intellektuális trendeknek mindegyike tipikus európai keverékét képezte az emberi szorongásnak (Szent Ágostont, Pascalt és Kierkegaard-t visszhangozva), a történelem rejtélyes jelenlétének, az örök kérdéseknek, ezek örökös feloldódásával és újrafogalmazásával. Igaz, ezek a gondolati irányzatok szinte azonnal átjutottak az óceán másik partjára, de tanszéki szobákban folytatott beszélgetések témáit és publikációkra alkalmat adó tárgyak maradtak. Nem tudtak alkalmazkodni az új környezethez, amelynek számára teljesen mesterséges problematikát jelentettek metafizikai vonatkozásaikkal ott, ahol a metafizikának mint valódi kutatás tárgyának még a létjogosultságát is tagadták. Eliade, René Girard, Sartre, Teilhard de Chardin, Heidegger, Ricoeur, Bonhoeffer és Habermas neve ismerősen csengett a campusokon, ám elméleteiket lényegileg nem értették, mert fogalmaikat nem lehetett lefordítani az amerikai tapasztalat idiómájára, amely sokkal szűkösebb, mint az, amire ezek az elméletek épülnek. S bizonyos értelemben az Amerikára, ennek folyamatban lévő „kísérletére”, befolyására való nemet mondás formái voltak, a „yankee, go home” feliratok kulturális változatai. E filozófiai mozgalmak mindegyike, a történetírásról az újpogányságig, Amerika és az amerikai materializmus, technika, legalizmus, kapitalizmus, optimizmus, transzcendencia iránt vak – s így, emelkedettség híján kultúrává válni képtelen – horizontális civilizáció ta-gadása volt. Még a marxizmus – vagy legalábbis ennek intellektuális felépítménye és diskurzus-univerzuma – is egyfajta szembeszegülés volt az amerikai befolyással (amellyel, ennek nagy mértéke miatt, számolnia kellett), bár nem a Kreml konkrét utasításainak követése által, hanem az egydimenziós életformát és a tömegek elidegenedését elemezve.

Az európai értelmiség Amerika elleni reakciójának második hulláma akkor alakult ki, amikor a dolgokról való gondolkodásnak és megtételüknek amerikai módját átültették, és az európai tudósoknak így több lehetőségük nyílt ezen amerikai jelenségeknek és magának az Amerika-jelenségnek közvetlen közelről való tanulmányozására. A mindent átható üzleties mentalitást, az amerikai oktatás szegényességét, az immár valódi méreteiben megmutatkozó fogyasztói szellemet, a képek, tárgyak és szlogenek mesterkéltségét – mindezt most már úgy tekintették, mint egy lehetséges „ötödik hadoszlopot”, ha és amikor e jelenségek megérkeztek Európába: a családba, az iskolába, a politikai életbe, a televízióba, az építészetbe és általánosságban a kultúrába. E tény világosan érthetővé vált számomra, amikor 1968 májusában, amikor otthagytam a New York-i egyetemi zavargásokat – hogy másnap Párizsban ugyanazokat az utcai és tantermi jeleneteket lássam viszont a Quartier Latinben is. A „ki, kire hatott” kérdésnek nem volt többé értelme. Talán nem kollektív jelenséggel álltunk szemben, amely azonos körülményekből és közös mentalitásból fakadt?

Így a kulturális amerikanizációval szembeni európai értelmiségi „ellenállás” tehetetlen kapálózássá lett, ha éppen nem kudarccá. 1968 más értelemben is vízválasztónak bizonyult: jelezte a két kultúra összenövését, lévén hogy szociológiai alapjuk immár hasonlóvá vált. Például a Diákok Demokratikus Társadalomért Szövetség amerikai tagjai nem rendelkeztek ideológiai vagy kulturális programmal, de legalább volt egy konkrét ügy, amely mozgósította őket: a vietnami háború és a sorozás. Európai megfelelőikről utólag gyanítható, hogy előjogokhoz, ösztöndíjakhoz ragaszkodtak, továbbá egy bizonytalan tartalmú egyetemi autonómiához, olyasféléhez, amilyen a középkorban állott fenn, amikor az egyetem a tanárok és a hallgatók testülete volt. Ez természetesen már nincs így. Mindent egybevetve az európai diákok lázadása 1968-ban az amerikai diákokénak az utánzása volt, akik Berkeleyben már 1964-ben zavargásokba kezdtek, és amerikai célokért – főleg anyagi természetűekért – küzdöttek. Ez az év jelenti Európa amerikanizációjának kezdetét, a valódi fogyasztói társadalom megjelenését, annak ízlésvilágával és igényeivel együtt. Ahogyan Amerikában, itt is létrehozta a felkelés a majdani hatalmas triászt: a diákok, a kisebbségek és a média hármasát. Az akkori események egyetlen haszna az volt, hogy az értelmiség a fogyasztói társadalom komoly vizsgálatába kezdett: nem mintha ez megoldotta volna az e társadalom okozta számos problémát, de legalább közelebbi bepillantást nyertek Amerika európai befolyásának kérdésébe és a konzumizmusa mint olyan ideológiába, amellyel számolni kell, akárcsak a marxizmussal, az eurokommunizmussal és az újjobboldallal.

Ne feledjük: e vizsgálat semmit se változtathatott az amerikanizációnak való ellenállást illetően. Az 1970-es évek elejére az amerikai módszereket olyannyira teljes mértékben és végérvényesen átvették Európaszerte, hogy a tanulmányok – amelyeket Jean Baudrillard, Louis Dumont, Gilles Lipovetsky, Paul Yonnet, Jacques Ellul, Marcello Veneziani és Guillaume Faye készített – még az értelmiség körében se gyakoroltak valódi hatást, nem beszélve a kormányokról és az alaposan megdolgozott közvéleményről. Diskurzusuk felesleges volt, semminek se szabhatott gátat. Tény, hogy az Amerikával szembeni kulturális ellenállás összeomlott, mert amint korábban mondottuk, a két- vagy háromszintes európai társadalmak egyosztályúvá lettek, s kulturális ízlésük és igényeik szintje igen alacsonyra süllyedt. A másik ok az amerikai ellentámadás volt az 1980-as években, amely meggyőzte az európai intelligencia egy másik részét arról, hogy a liberális kapitalizmusnak nagy érdemei vannak, s hogy a fogyasztói társadalom vagy már itt is van (Európában), s maradni is fog, vagy éppenséggel kiváló csatornaként fog szolgálni, hogy elvezesse Európát egy új utópiához. Ez nagyjából a marxista utópiát helyettesítette, amely a lengyel Szolidaritás évtizedében kimúlt.

Mindenesetre mást akartak elérni a tisztán látó értelmiségiek az egyosztályúság, a fogyasztói társadalom és az amerikai befolyás ellen irányuló kritikájukkal, s megint mást a közönség, amely immár alaktalan, képlékeny volt, s nem tanúsított ellenállást. A politikusok és a vállalatvezetők természetesen a közízlésre szavaztak. Adjuk hozzá mindehhez a kommunista propaganda intenzitásának csökkentését – a kommunistákra leadott szavazat korábban bizonyos mértékig az ellen is irányult, amit az emberek az amerikanizáción értettek –, s így előttünk áll az 1990-es évekre az amerikanizáció teljes folyamata, amelynek kulturális betetőzése a Párizs és Versailles melletti Disneyland felépítése, azé a szimbólumé, amely mellett eltörpülnek a hamburgeres és kólás standok, vagy legalábbis megkoronázza ez utóbbiakat.

Mindezek általános következménye kulturális skizofrénia. A régi generáció továbbélése és a magas kultúra szigeteinek létezése a magyarázat arra, hogy a kultúrát Európában még mindig úgy tekintik, mint a Francia Akadémia és az athéni, a római és a firenzei műemlékek között húzódó teret; mint Goethe Weimarjának és Mozart Salzburgjának emlékét; mint a beszélgetéseket, amelyekben latin idézeteket, történelmi és művészettörténeti hivatkozásokat használnak és élveznek. Ez korlátozott értelemben még igaz, de mindig ez volt a helyzet, így tettek öregek és fiatalok, bankárok és katonatisztek a kávéházak teraszain és a szalonokban. A változás a régi és új intézmények, kormányprogramok erkölcsi tekintélyében van, és a modern diskurzus és ízlés gyorsuló terjedésében. Ahogyan Van Woodward állítja, ez az a terület, ahol a jövőt lefordították „amerikai terminusokra”, s erőltetett menetet diktálnak, hogy minél előbb elérjük ezt a holnapot. Ezért vagyunk tanúi a tanterv klasszikusok kiküszöbölése általi könnyítésének és felbomlasztásának, a technika és az üzlet hangsúlyozásának, olyan programok kialakításának, amelyek összekötik a kormányokat, a láthatatlan bürokráciákat, a médiacézárokat és a transznacionális vállalatok vezetőit, s amelyek célja az amerikai eredmények utánzása; és a kapott másolat talán még élesebben kivehető – mert újabb -, mint az amerikai eredeti. S mivel a modern életet elsősorban gazdasági és technikai szempontok, hatékonyságbeli és statisztikai követelmények irányítják, a fokozódóan magánüggyé tett kultúra (és magánüggyé tett vallásosság) marginálissá válik a nyilvánosan képviselt politikához és az általa népszerűsített, bevezetett, természetesnek tekintett, dicsőített mentalitáshoz képest.

Ez az általános változás a század szellemének velejárója, és az Egyesült Államokban ez határozza meg a civilizáció fogalmát, életformáját és egész hangvételét. Fontos megjegyezni – s a jövendő történészek hosszú fejezeteket fognak szentelni e témának –, hogy a kultúra egyik fő hatóereje ma a tömeges turizmus. Tanúi vagyunk annak, hogy egyre több ország igyekszik magát turistalátványossággá alakítani, részt venni a „turistadollárok” bezsebelésében, s aszerint szerveződni, mely évszakok kedvezőek, illetve alkalmatlanok vendégek nagy számban történő fogadására. A múzeumok, a kiállítások, a hangversenyek, a filmfesztiválok, a sportversenyek, a világkiállítások, mind turisztikai színezetet nyertek, s nehéz megmondani, mekkora része van bennük a kultúrának, s mekkora az üzleti érdekeknek és szempontoknak. Szükségtelen hozzátenni, hogy e gigantizmusból (a ruskini „nagyságból és sokaságból”) eleve száműzték a tanulást és az eszméket, az ízlésre és az igazságra törekvést, a fogalmak és a víziók hosszú kiérlelését és kifejezését. Még a legtudományosabb kongresszusoknak (amelyek a repülőutak, luxusszállók és a vendéglátás kapcsán szintén rendelkeznek turisztikai vonatkozásokkal) is furcsa külsőt kölcsönöz a résztvevők száma, a gyorsaság, és az a kimondatlan felszólítás, hogy sietve adják át helyüket a következő összejövetelnek. Vessük össze az előadók számára engedélyezett húsz percet a régi konferenciák kényelmes vitáival.

Európa talán legfurcsább (mert történetietlen) válasza Amerikának a kontinens egyesítését célzó terv. Bármit gondoljunk is az egyéb indítékokról, e konstrukciót vetélytársnak vagy legalábbis versenytársnak szánták, s mint ilyet gondolták el hárman a tervezői közül: Jean Monnet, aki az anyagi előnyöket látta benne; Denis de Rougemont, akinek víziója egy új kulturális egység volt Nagy Károly nyomdokain; és Jacques Delors, aki politikai struktúráját igyekezett megteremteni. Ám tekinthetünk-e úgy akár a tervezettre, akár a végeredményre, hogy az európai szellem, s ne Amerika jusson az eszünkbe? Az Egyesült Európa már előre azzal kérkedik, hogy teljesítménye felülmúlja majd az Egyesült Államokét, erősebb lesz a mobilitása, több az egy főre eső jövedelme, jobban osztja el a technikai tudást, nagyobb társadalmi jólétet biztosít. Nem az a kérdés, vajon ez igaz vagy sem: kulturális szempontból mindenképpen arról van szó, hogy ezúttal hivatalosan és nagy léptékben elfogadták az amerikai modellt, az amerikai jólétteremtő eszközöket, az amerikai álmot. Ha mindez megvalósul, az Egyesült Európa úgy fog viszonyulni az Egyesült Államokhoz, mint a nogent-sur-marne-i Disneyland a floridaihoz vagy a kaliforniaihoz. Hol van ebben az egészben Európa különlegessége, nem is beszélve kulturális lényegéről, szinte azzal egy időben, hogy Justinianus császár bezáratta azt, ami Platón athéni akadémiájából egy ezredév után megmaradt (Kr. u. 529), új és eredeti intézmény született Nyugaton, az első bencés monostor Monte Cassinóban (Kr. u. 526). A filozófia és a tudományok átadták a fáklyát a teológiának és a hitnek. Mi különbözteti meg a mai Egyesült Európát az Egyesült Államoktól? Nem nyilvánvaló, hogy az előbbi az utóbbi másolata, egészen a legkisebb törvénycikkig, a kereskedelem módszereiig, a tanügyi reformokig?

Akár egyesült, akár határoktól szabdalt, Európa amerikai szemmel látja magát. Nemcsak az új látásmód amerikai, hanem az új lingua franca is az, mind a turisták és a szállodai személyzet által beszélt csökevényes Pidgin English, mind a Brüsszelben és az európai intézményekben használt bürokratanyelv formájában. És a nyelv mindig minden nemzet és kultúra lényegi és formaadó összetevője volt, amely az egyetemes emberi tapasztalatot azon kisebb csoportok által érthető helyi nyelvi formára fordította le és ültette át, amelyekből végső soron az emberi faj áll. Amikor például a hellén örökségről beszélünk, ezen nem valami tisztán athéni, tőlünk térben és időben távoli valóságot értünk, hanem egy régi valóság újabb konkrét népek általi hosszantartó és bonyolult elsajátítását és későbbi helyzetekre való alkalmazását. Például a görög templomok stílusát utánozták a párizsi Magdolna-templom vagy a washingtoni Legfelsőbb Bíróság épületén. A civilizációk jeleket küldenek egymásnak, de ezeket nem írhatja elő egy világközpont.

Ugyanez érvényes a többi művészet, a zene, az irodalom, a szónoklat és más kifejezésmódon esetében is. Amennyiben a századunk során többször meggyengült és legyőzött Európa csak amerikai szemmel képes látni magát – jövőjét, egységét, szabadidejét, politikai szervezetét, iskoláit, léte értelmét –, eszményei és formái is amerikaiakká lesznek. Kontinensnyi méretű elidegenedésről beszélünk. Ezt a legjobban épp az amerikai példával lehet megmagyarázni. Ahogy mondtam, az Egyesült Államok mintegy másfél évszázadon keresztül Európa kulturális függeléke volt, s elfogadta e helyzetet, mert nem ellenkezett a dolgok természetével, hogy egy volt gyarmat tanuljon egykori uraitól, akiket újraértelmezve szerepüket, most modelljeinek tekintett. Mihelyt Amerika gazdasági, politikai és katonai téren erőre kapott, kényelmetlenné vált a számára, hogy a szokások, a divatok és a kultúra egyszerű importálója maradjon (amely állapot szimbóluma kastélyok és monostorok darabokra szedve történő átszállítása volt), s kezdte megfordítani a dolgok menetét. Röviden szólva, ez Amerika reakciója volt saját korábbi eurotropizmusára, s e folyamat még nem ért véget. Amit korábban elfogadta és dicsértek – gondoljunk Henry Adams és Henry James Európa felé fordulására -, most rossz néven veszik, s a mai amerikaiak országuk Európával szembeni felsőbbrendűségét hangoztatják olyan dolgokban is, mint a borok, a festészet, a női divat és általánosságban a civilizációs formák, a hangvétel, módszerek és a kollektív célok kitűzése. Nemrégiben egy nagy példányszámú amerikai magazin elutasította egyik európai tudósítójának a francia vonatok kiválóságáról szóló cikkét. Az indok az volt, hogy sértené az amerikaiak mint a technikában első helyen állók önbecsülését (valójában kizárólagossági igényét). Így ma Amerikában Henry James és T. S. Eliot helyett Tom Wolfe a népszerű, és A bohémélet háttérbe szorul a West Side Story mellett.

Amerika Európáról történő fokozatos leszakadásának megfigyelése segíthet, hogy könnyebben megértsük Európa Amerikával szembeni végzetes behódolásának eredményét, amelyet leginkább mint „atlanti kultúrát” lehet leírni. Rendszerint alábecsülik azt az erőt, amelyet Amerika kifejt annak érdekében, hogy a maga útját más népekre is ráerőszakolja. Adott először is Amerika örökösen tiszta lelkiismerete, amelyet semmiféle kétely vagy szorongás nem gyengít, s arról való meggyőződése, hogy hivatása megváltani az emberiséget a történelemtől. Itt van továbbá az afelett érzett neofita öröm, hogy ilyen rövid idő alatt (Polübiosz szerint ötven év kellett ahhoz, hogy Róma kicsiny köztársaságból birodalommá legyen, s mi is így számolhatunk) elért a világhatalom csúcsára, s e gyorsaság és maga e siker az isteni küldetés bizonyítéka, nem beszélve arról a hízelgésről és tiszteletről, amelyben Amerikának világszerte része van. Anélkül, hogy hegeli nyelvet használna, a nyíltan el nem hangzó amerikai diskurzus a következő: Isten vagy a gondviselés jelölt ki minket arra, hogy az emberi fajt a mi modus operandink elfogadására bíztassuk, mert csak ez vezet sikerre, és azon végső kollektív beteljesülésre, amelyben az egyén szabad marad, miközben egy magasabb célt is szolgál: a békés együttélést, a haladást, a harmóniát. Röviden: az egyén legnagyobb szabadságára a legjobban szervezett társadalomban. Az efféle önboldogítás az első lehet a történelemben, hiszen az emberi létet eddig az jellemezte, hogy országok és birodalmak elismerték maguk fölött a bölcsesség és hatalom egy magasabb forrását, amelyről a sajátjuk származott, amely utóbbi természetesen kisebb mértékű volt. Hegel megváltoztatta ezt, s azóta országok és rendszerek az ő premisszái alapján cselekszenek, élükön az Egyesült Államokkal. Nem Istent, hanem magát az emberiséget tekintik a történelem kútfejének, amely történelem lehet akár a világszellem megnyilvánulása, akár a proletariátus vagy az uralkodó rassz küldetésének színtere.

Így Amerika elszakadása Európától – és ezzel az európai kultúra alapjaitól – egyben második függetlenségi nyilatkozata, annak jele, hogy belépett az egyetemes történelembe, abba a történelembe, amelyet egyébként (teljesen érthető módon) tagad. Vagy pontosabban szólva annak jele, hogy alakítja az egyetemes történelmet, s ezáltal egy egyetemes kultúra teremtője, amely eredetileg az atlanti kultúra, de ennek az egész világon el kell terjednie. Ezért a „nyugati kultúra” helytelen elnevezés, hiszen Amerika nem hisz benne, nem működteti. (Az Egyesült Államokban a közbeszédben a Nyugat szó Amerikát jelenti). Az a tény, hogy Európa meghajolt az amerkultúra előtt – a XX. század legfontosabb eseménye -, még csak nem is befolyásolja Amerikát. Az a közösség vagy kontinens, amely egy idegen kultúrához igazodik (ahogyan Európa Amerikáéhoz), immár alig több, mint egy hatalmas múzeum, a látnivalók egyike a Club Med utazási iroda kínálatában.

(In: Az atlanti kultúra kibontakozása, Kairosz Kiadó, Bp., 2006)