vissza a főoldalra

 2010.02.05. 

Isten szegénykéjének erdélyi követője

Tizenkét évvel ezelőtt Bakó Pál atya ferencrendi szerzetes úgy döntött, hogy a rend elveinek megfelelően megpróbál segíteni a szegényeken, elesetteken, árvákon. Ebből a célból hozta létre 10 évvel ezelőtt a Szent Erzsébet Társulást. Az évforduló kapcsán Bakó Pál atyával beszélgetek.

 – Mikor kezdett el nehézsorsú, szegény gyermekekkel foglalkozni?

 –1990. szeptember elsején Marosvásárhelyen öltöztetett be ferences habitusba Salvator atya. A következő év január 6-án Magyarországon kezdtem a noviciátust. Barsi Balázs volt a novíciusmesterem, a ferences lelkiség igazi elsajátítása szempontjából sokat köszönhetek neki. Magyarországról visszatérve Marosvásárhelyre kerültem, rendünk akkori plébániáján, az Ady-negyedben szolgáltam 14 évig. 1994-ben egy szegénykonyhát hoztunk létre ott. Nagyon szegény környezetben volt a – közben már az egyházmegyének átadott – plébánia, láttam, hogy arrafelé sok ember éhezik. Főképpen az idős cigányemberek. Kezdetben arra gondoltunk, hogy mi hárman, ott élő ferencesek megosztjuk a magunkét velük, de ez nem volt elég. A jó Isten kegyelme úgy hozta, hogy tudtunk vásárolni egy házat, azt alakítottuk át konyhának, majd lassan továbbfejlesztettük. 1994-től 2003-ig naponta száz adag ebédet osztottunk ki a legszegényebbek között. Ezzel párhuzamosan ott, helyben lelkigondozás is folyt. Igyekeztem minden nap találkozni ezekkel a szegény emberekkel, válaszolni a kérdéseikre. Legtöbbször nem is volt kérdésük, csak arra volt szükségük, hogy valaki meghallgassa őket.

 –Tudtommal egy ideig működött az ön által létrehozott cigányóvoda.

 –1997-ben vásároltunk egy házat, ahol kilenc hónapig egy cigányóvodát működtettünk. Mivel láttam, milyen hátrányos megkülönböztetésben részesülnek a cigány gyermekek, fontosnak tartottam egy ilyen intézmény létesítését. A tanfelügyelőség is készségesen segítette az ügyet, de a cigány szülők magatartása miatt sajnos egy tanév után meg kellett szüntetni az óvodát.

 –Mi volt az oka az óvoda megszűnésének?

 –Az oka a szülők viselkedése volt. A szemem előtt törték fel a raktárt, és vitték el a gyermekek uzsonnáját. Egyre jobban követelőztek. Arra gondoltak, hogy ami a gyerekeké, az az övék is. Nem jelentettem sehol a történteket, úgysem változott volna semmi, de beláttam: nincs folytatás. Nem akartam kitenni magam ilyen helyzeteknek. Sajnálatos volt, hogy a gyermekeken csattant ez az egész. Ez az intézmény megszűnt, de az én fejemben csak ott motoszkált a gyermekeken való segítés gondolata. Az nagy baj, hogy ezekkel a cigány gyerekekkel más óvoda nem foglalkozott.

 –Annak idején több ingatlant sikerült vásárolnia az árva, félárva gyerekek megsegítésére. Kik teremtették elő a vásárláshoz szükséges tőkét?

 –Főleg a külföldi adományozókat kell kiemelni. Angliából és Svájcból érkezett a legnagyobb segítség. Megkérdezték tőlem, mire van szükségem, s én elmondtam a terveimet Előfordult, hogy az egyesületünk eltartási szerződést kötött egy idős emberrel, mi ápoltuk az illetőt, s ő halála után ránk hagyta a házat. Ki kell emelni, hogy esetünkben nem lakásokról, hanem kertes házakról van szó, mert mi az árva, félárva gyerekek nevelése területén fontosnak tartjuk az udvar létét. Család- jellegű otthonokban gondolkoztunk. Az erdélyi ferences rendtartomány is – lehetőségei függvényében – támogatott minket. Mindennek az alapja a ferences lelkiség. A ferencesek a társadalom elhagyatottjaival foglalkoznak. Ez a rendünk spiritualitásának alapja. A jólelkű emberek adományából tartjuk fenn házainkat. Amióta elindítottuk tevékenységeinket, a szegénykonyhától a jelenlegi házakig, minden nap tapasztalható a gondviselés jelenléte. Istennek gondja van rá, hogy ezek az elhagyott gyermekek megfelelő környezetben éljenek. Közben szeretnénk még komfortosabbá tenni a házainkat, s újakat is létrehozni. A kérdést mások is felteszik: miből tartom fenn mindazt, amit létrehoztunk? Nem tudom megválaszolni. Isten tartja fenn, én csak egy egészen kicsi eszköz vagyok a kezében. Számomra az összes nálunk lakó gyermek egyformán fontos és kedves. Hisszük, hogy a szeretetteljes légkörnél nincs jobb „orvosság” számukra, s ebben nem hagyjuk hiányt szenvedni őket. Az megtörténik, hogy az iskolában verekednek, de nem többet, mint a szülők nevelte gyerekek. Egy esetben fordult elő, hogy egyikük elindult városnézésre, busszal járta Marosvásárhelyt. Nagyon megriadtunk, de aztán megtaláltuk, és hazahoztuk. Többet nem fordult elő. A Maros Megyei Gyermekjogvédelmi és Szociális Igazgatóság irányította hozzánk az ellehetetlenült sorsú gyerekeket. Soha nem mondtunk nemet, ha valaki bajban volt, befogadtuk. Egy idő után hivatalosan elkerültem Marosvásárhelyről. 2003-ban Csíksomlyóra helyeztek rendházfőnöknek. Azután egy hónapra Dévára kellett mennem. Miután ott változások történtek, visszahelyeztek segédlelkésznek Marosvásárhelyre, aztán Désre kerültem, majd ismét Dévára és 2009. augusztus elsejétől Kolozsváron szolgálok. Mindettől függetlenül megmaradtam a Szent Erzsébet Társulás vezetőjének, s én irányítom a házakat.

 –„Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mi Istentől származik”. Az étkeztetésen, a szállás biztosításán túl nevelik, oktatják is az önökhöz betért, küldött fiatalokat?

 –Mi a gyermek részére teljes ellátást biztosítunk. Egyik házunkban négy pszichológus is dolgozik. A gyermekekkel főállásban alkalmazott nevelők foglalkoznak. Nem könnyű munka, de szép és nemes. Házainkban igyekszünk valódi családias hangulatot teremteni, mert a szeretetteljes légkör mindenkinek elemi igénye. A fiatalokat megtanítjuk főzni, mosni, mindenre, ami az élethez tartozik. Mi nem csak fizikailag látjuk el a gyerekeket, hanem neveljük is. Tehetségüknek, adottságuknak megfelelően próbáljuk irányítani őket. Az a célunk, hogy tőlünk kikerülve sikerrel vegyék az élet buktatóit. Mindezen túl – természetesen – a hozzánk kerültek vallási, hitbeli nevelésével is foglalkozunk. Erre is meghatározott programjaink vannak.

 –Börtönpasztorációs szolgálatot is teljesít. Cigány gyerekekkel, nehézsorsú fiatalokkal, bűnözőkkel foglalkozik. Olyan dolgokkal, melyeket még a hívő emberek sem szívesen tesznek. Sokan behunyt szemmel járják a világot, és csak a maguk boldogulását tartják szem előtt. Mi motiválta ezen szolgálatokra?

 – Családi indíttatásról is beszélhetünk. Családunk egyszerű életet élt, senkinek sem volt felsőfokú végzettsége, én mégis gondviselésszerűnek tartom, hogy éppen oda születtem. Asztalosmester nagyapám sok földet művelt és műveltetett. A földeken gyakran találkoztam cigány származású munkásokkal, és láttam, miként viszonyultak hozzájuk a nagyszüleim és a szüleim. Kedvesek, szeretetteljesek voltak az inasokkal és a segédekkel is. Nagyszüleimtől és szüleimtől egyetlen szegény ember sem ment el úgy, hogy ne kapott volna valamit. Édesapám sokszor hangsúlyozta, hogy ha van valamink, próbáljuk azt megosztani a rászorulókkal. Konkrétan kérdésére válaszolva: 1994-ben kaptam engedélyt a börtönpasztorációra. Tíz évig végeztem azt a munkát. Minden héten egy alkalommal és az ünnepeken miséztem a raboknak, és hitoktatás is folyt. Közben a Hidegvölgy-negyedben és az Ady-negyedben lévő cigánytelepeken végeztem pasztorációs munkát. Sokszor előfordult, hogy a Hidegvölgy-negyedben élő híveimet láttam viszont a börtönben. Sok ügyüket-bajukat intéztem, a legegyszerűbbektől a törvényszéki szintűekig, miközben ruhaneműt és egyebeket is osztottunk nekik. Persze, mindez sok keserűséggel, visszaéléssel járt, de a jó Isten segítségével csak mutatkozott előrelépés is. Ha egy pillanatra elkeseredtem, hamar jött valami, ami ellensúlyozta azt. Térjünk rá a motivációra. Ez az evangéliumon, a jézusi tanításon alapszik. A másik: a ferences szellemiség szerint ott kell segíteni, ahol erre a legnagyobb szükség van. Számomra lelki elégtétel lehet a sikerélmény is, de nem az számít. A lényeg a krisztusi indíttatás.

Medveczky Attila