vissza a főoldalra

 2010.02.05. 

A kultúra a végső mentsvárunk

Január 30-án Budapesten a Gellért Szálló Gobelin termében „A kultúra, mint a magyar megmaradás eszköze” címmel tartotta harmadik konferenciáját a Magyar Megmaradás Közössége. A rendezvény nyitányaként Bobory Zoltán költő, a székesfehérvári Vár c. irodalmi folyóirat főszerkesztője szavalta el Nem lehetsz c. költeményét.

                Puszt Tibor filmrendező „Az elektronikus média, mint a gyarmatosítás eszköze” címmel tartott előadást a hazai mozikról, televízió csatornákról és filmgyártásról. Elmondta, hogy egy felmérés szerint egy 1990-ben született gyerek 10 év alatt 1092 filmet tekint meg a televízióban. Az viszont nem mindegy, hogy milyen filmeket nézünk, hiszen ezek az alkotások nagyban befolyásolják mind az embert, mind a közízlést. Magyar filmjátékok pedig alig születnek. 2008-ban 9 millió nézője volt a filmeknek. Érdekesség, hogy a bevételek 78%-án két cég osztozik: az InterCom és az UIP-Duna Film.

Az emberek nagy része ma már nem jár moziba. Ennek oka, hogy a kisvárosokban alig van már mozi. A fővárosban is megszűntek – néhány kivétellel – a „moziszerű mozik”. Léteznek multiplexek a nagyobb városokban. Bár a plázákban lévő multiplexek közül vidéken, az elmúlt évben három is tönkrement. Budapesten viszont 127 plázás-moziterem van. Olyan mozik szűntek meg, mint pl. a Hunnia, a Tinódi. Ez a mozi, de mi van a tévével? Ma 16 csatornán lehet filmjátékokat nézni. (Nem számolva a tetemes havidíj ellenében nézhető mozi-csatornákat.) Ezen csatornákon átlagosan 82%-ban amerikai filmeket vetítetnek. Hiába vagyunk az EU tagja, európai filmeket alig-alig láthatunk. A fennmaradó résznek csupán 3-4 %-a magyar készítésű film. Ez egy súlyos probléma, mert ezzel elveszik kultúránkat. Puszt Tibor problémának tartja, hogy nincsenek magyar sztárjaink. Nincsenek szellemi idoljaink. Ezeken a csatornákon kevés amerikai film pörög, hiszen átlagosan 62%-os az ismétlés. Így rengeteg dolog tudat alatt berögzül az agyunkba. Az amerikai filmekben irreális dolgok történnek. A filmek meseszerűek, amit az emberek boldogan fogyasztanak. Az is érdekes jelenség, hogy az amerikai filmek 70%-ában a zsidó vallás van jelen. Ennek oka lehet, hogy ott is sok a zsidó származású-, vagy vallású filmalkotó. Ha keresztény templom kerül be a filmekbe, akkor az legtöbbször negatív színezetet kap. A keresztény ünnepek közül egyedül a karácsonyról van szó, a húsvétot, a feltámadást mellőzik. A filmek mögött pedig ott rejtőzik a nemzettelen nemzet fogalma. Az még ugyanis nem identitás, hogy valaki amerikai. Az amerikai filmek azt hirdetik: magam vagyok, a magam ura vagyok, s azt teszem, amit csak akarok. Így mindent kizárnak, ami egy hagyományhoz köthető. Mivel ilyen filmeket vetítenek, így ezt az ideológiát szuggerálják belénk. „Mindenki elfogadja az amerikai film jóvoltából a bűnt. Elfogadjuk azt is, hogy a bűnöző és a butaság győz. Minden, ami butaság, azt szabadságként állítják be. Ezzel szemben áll a túlsó oldal, ami azt mondja: van nemzet és hagyomány. Ez pedig kötelezettséget jelent. A nemzetben viszont a közösség az egyéni szabadság feladásával jön létre. Ebből következik, hogy ha erős ez az amerikai típusú szabadság, akkor nincs erkölcs és nincs szükség kereszténységre. Magyarországon szellemi gyarmatosítás folyik, olyan egyszerű eszközzel, mint a film.” A filmrendező szerint mi csak a magyarországi bejegyzésű csatornák esetében tudjuk visszafordítani a tendenciát. Meg kéne valósítani, hogy ezen csatornák 50%-ban európai, s ezen belül fele részben magyar alkotást játszanak. Itt az előadó nem az amerikai típusú szappanoperákra gondol. Az is probléma, hogy nem tudunk magyar rajzfilmet adni a gyerekeknek. Ezért létre kéne hozni egy magyar rajzfilmcsatornát.

              Dr. Medvigy Endre irodalomtörténész előadásában arra kereste a választ, hogy az előző kurzus által kirekesztett magyar írók vissza tudtak-e térni a magyar szellemi életbe. „A magyarságtudat fenntartásának számos eszköze volt és van. Mi magyarok, jogásznemzet voltunk, így fontos szerepet játszott a corpus juris, a Hármaskönyv ismerete közjogi küzdelmeinkben. Sorolni lehetne azokat a művészeti ágakat, amelyek részei nemzeti önazonosság tudatunknak, de tudjuk: a magyarság története során az irodalom kiemelkedően fontos szerepet játszott abban, hogy megmaradjunk magyaroknak. A magyar író évszázadokon keresztül nem csak magáért az írásért írt, hanem hagyományosan részt vett függetlenségi küzdelmeinkben. A 20. században, a két háború közötti irodalomban három jelentős szellemi mozgalomról beszélhetünk: az egyik a nyugatosoké, a második a népieké, a harmadik a konzervatívoké.” Dr. Medvigy Endre szerint a Nyugat szellemi irányzata egyoldalúan favorizált a magyar oktatási rendszerben. Ezzel nem a nyugatos írók nagyszerűségét kérdőjelezi meg, de az a tőkés kör, mely a Nyugat fennmaradását segítette, nem feltétlenül szolgálta a nemzet javát. A népi írók mozgalmát a „hivatalos tudomány” igyekezett mindig negatív színben feltüntetni. 1958-ban, az MSZMP KB Művelődéspolitikai Bizottsága határozatában az irodalmi pálya szélére szorították a népi írókat. Nacionalistának, harmadik utasnak és időnként antiszemitának bélyegezték őket. 1990 után fordult a kocka, s azt halljuk, hogy a népiek baloldaliak voltak, és kompromittálták magukat a múlt rendszerben. A lényeg: egy bizonyos magyaridegen, de a társadalomban vezető szerepet játszó körnek az a célja, hogy a népi írók ne kapjanak kellő tiszteletet, s ne kerüljenek be a tankönyvekbe. A konzervatív irodalom a kommunista érában csak szitokszóként hangzott el. Megbélyegzésnek számított, ha valakire azt minták: konzervatív. „A maga korában ez az irányzat sem volt elhanyagolható. Tormay Cecile a Nyugat egyoldalúságával szemben indított folyóiratot szerkesztette, a Napkeletet. A konzervatív írók között két Nobel-díj várományos volt: Herczegh Ferenc és Tormay Cecile. A népi és a konzervatív szellemi áramlatot fokozott figyelemmel kéne követnünk és értékeiket népszerűsíteni kéne. Tanuljuk meg egyszerre tisztelni a népi írókat és a konzervatív irodalom képviselőit. Örüljünk annak, hogy milyen gazdag a magyar irodalom, s mennyi értékünk van…Ki kell emelni, hogy az előző korszak kultúrpolitikája arra törekedett, hogy a váteszi szerepétől megfossza a magyar írót. Igaz, a ma élő írók között is vannak, akik kiválóan betöltik hivatásukat, de a magyar szellemi élet manipulált és sajnálttal mondom: nem érzem azt, hogy a váteszi szerep elismert lenne a hazai társadalomban. Az irodalomról való leszoktatás érvényesül. Ennek egyik jelensége az, hogy míg még a szocializmus idején is közöltek a napilapok verseket, addig a mai sajtót ez nem jellemzi. Az iskolában is háttérbe szorul az irodalom.” A mi régi magyar irodalmunk a magyarság számára teljes mértékben érthető. Viszont: egyesek véleménye, hogy Balassit nem kell tanítani, mert érthetetlen a magyar diákok számára. Bizonyára a költő hazaszeretete fáj a liberálisoknak. A ’80-as években egyre többen érdeklődtek a határon túli magyar irodalom iránt. Egyre több ilyen folyóirat jelent meg hazánkban. Közös kiadásban jelentek meg az elszakított területekről könyvek a ’80-as években. Ma viszont alig lehet az újságos standokon irodalmi folyóiratokkal találkozni. „Beszélhetünk-e értékmentésről? Hol az a szellemi élet, amibe visszatérhetnek a régen kirekesztett írók? Szinte sehol.” Márai Sándor és Wass Albert sikeresen visszatért, de ez már nem sikerült a népieknek, így Sinka Istvánnak, vagy Erdélyi Józsefnek. Az már reményt keltő, hogy szinte mindenki egyetért azzal: korrekt életműkiadásra lenne szükség. Az előadó szerint olyan szellemi élet kéne, ahol azok az írók érvényesülhetnek, akik komoly választ adnak a magyarság sorskérdéseire.

               Medveczky Ádám karmester, a Magyar Állami Operaház örökös tagja a magyar zeneoktatás kérdéseit vette górcső alá. „Minden hanyatlik. Hol az őserény? A virtus?” – idézte Verdi Falstaffjából a címszereplő monológját. Ma már nem is beszélhetünk hanyatlásról, hiszen szinte minden tönkrement. „Olyan fogalmakkal élünk együtt, mint korszerűsítés, karcsúsítás, elbocsátás – s ezeket annyit hallottuk, hogy teljesen megszoktuk…Menjünk végig a főváros útjain, s alig találkozunk magyar nyelvű feliratokkal. Pedig a nyelvünk, a kultúránk a végső mentsvárunk. A zene és az irodalom is hanyatlik. Kodály Zoltán híres mondása: egy nemzet csak addig tarthatja fenn magát, amíg meg tudja őrizni kultúráját. Ezt tudják hazánk vezetői is, s ezért tesznek meg mindent kultúránk tönkretételére.” Nemzeti értékeinket elhallgatják, nem jelentetik meg. Több évada nem játszották például az Operaházban Kodály Háry Jánosát. Ha mégis játsszák a nemzeti drámáinkat, operáinkat, daljátékainkat, akkor olyan rendezésben, melynek semmi köze az eredeti darab szellemiségéhez. Az előadó a Nemzeti Színházban játszott Tragédiát és a János vitézt említette példaként. Az utóbbiban Iluska, mint prostituált jelent meg a színen. Nem a kínálatnak kell kiszolgálni az ízlést, mert akkor sötétben tartjuk az embereket. A karnagy szerint ma már arra törekednek, hogy a zenepedagógiát is tönkretegyék. Erkel Ferenc vetette meg a magyar zenepedagógia alapjait. Az ő munkáját folytatta Liszt, Bartók, Kodály, Bárdos és Ádám Jenő. Mára ez a kiváló zenei munka romokban áll. Ma sajnos sokan nem veszik figyelembe, milyen fontos a zenében az alapoktatás. Gyermekkorban dől el, hogy milyen a hangszertartás, és sok egyéb lényeges dolog. Nyugaton, nem úgy, mint nálunk, az alapfokú zeneoktatásban dolgozókat jól megfizetik, mert tudják, milyen jelentős munkát végeznek. Ma egy zenetanár fizetése éppen a létminimum felett van. A döntéshozók számára a kultúra és a zene olyan luxus, amelyeket „ha süllyed a léghajó elsőként kell kihajítani.” Medveczky szerint Magyarország elfelejtett énekelni. Nemzeti ünnepeinken a Himnuszt és a Szózatot nem éneklik, csupán felvételről játsszák. Pedig az éneklés – ami a zenepedagógia alapja - egy „isteni adomány, ami végigkísérte az egész emberiséget. Gondoljunk akár a munkadalokra, a sirató dalokra, vagy a szakrális énekekre. Kodály éneklő Magyarországról beszélt.” Madách falanszter-víziója kezd megvalósulni, ahol nincs nemzet, nincs ország, csupán a száraz racionalizmus uralkodik. A lelki, a művészeti oktatás éppen olyan fontos, mint az értelmi. Az iskolai énekórákat pedig sok esetben arra használják fel a tanárok, hogy azokon pótolják be az elmaradt, fontosabbnak ítélt foglalkozásokat. Aztán a gimnáziumban a fiatalokat a szolmizálással elriasztják a zenétől. Mindennek az az eredménye, hogy országos szinten a gyerekek 0,6%-a tanul zenét. Vannak olyan városok, ahol ez az arány jobb, de tudni kell, hogy Észak-Kelet Magyarországon a legrosszabb, pedig a cigány gyerekek kitörésének alapvető módja a zeneoktatásuk lenne. Mintha ezt sem vennék figyelembe, hiszen „2007-ben egy növendékre 57 ezer forintot ajánlott fel az állam, s ebben benne van a kotta, a tanár bére, s még sorolhatnám. 2007-től napjainkig 130 zeneiskola szűnt meg. Nőtt a munkanélküli zenetanárok száma. S a mostani költségvetés 17%-ot von el a zeneoktatástól.” További probléma a felsőoktatásban a bolognai –rendszer. Ez 3+2-es felosztást jelent. Aki csak három évet végzett el – hiszen a mesterképzésre külön kell felvételizni – az még tanári oklevelet sem kaphat. Csupán egy amatőr zenekar tagja lehet. Kiderül, hogy 15 évig hiába tanult, s pályamódosítást következik. Egyre több zenekar szűnik meg, s így „ismerek olyanokat, akik könyvelőnek, sőt kéményseprőnek mentek el, mert nem tudtak megélni a zenélésből.” A Zeneakadémián a második diplomáért fizetni kell. Ez azért problémás, mert operaénekesnek, karmesternek, zeneszerzőnek csak olyanok mennek, akiknek már van egy diplomájuk. Ahhoz, hogy pl. valaki karmester legyen, szükséges, hogy legalább egy hangszerhez értsen profi szinten. Ezen diákoknak félévente legalább 600 ezer forint tandíjat kell fizetniük. Így sokan –támogatók hiányában – elesnek a továbbtanulás lehetőségétől.

                Dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, ny. egyetemi tanár, volt művelődési és közoktatási miniszter azokról a feladatokról beszélt, melyeket egy oktatási és kulturális kormányzatnak már most is meg kéne tennie, mert van rá lehetősége. „Mit kell tennünk az oktatás és a kultúra területén? Mit kell előkészíteni gondolatban? Csak az valósul meg, amit sokan akarnak. Ez eljut egy javaslatig, majd jogszabály-módosításig, s esetleg szavazásig is. Ha nem a nép sokasága akar valamit, az nem fog megvalósulni.”

1. Vissza kell állítani a kisiskolákat. A kisiskolák egy-egy település létét is jelentik. Az a falu, ahol megszűnik az iskola,már nem létezik. A kisiskolák visszaállítása még az osztatlan oktatással is megvalósítható. Az osztatlan oktatásnak előnyei is vannak. Segít pl. a felzárkóztatásban, és a tehetség jóval hamarabb megmutatkozhat.
2. Az iskola fenntartása állami feladat. Egy gazdag falunak van lehetősége iskolát fenntartani, de egy szegénynek már nem. Az is üdvös lenne, ha az oktatást és a kultúrát kivennék a politikai pártok által jelölt miniszterek fennhatósága alól. Erre a ’40-es években volt már kísérlet. Szükséges egy kormányokon átívelő kiváló emberekből álló testület a kultúra és az oktatás irányítására.
3. A középiskolákat tekintve a négy alsó osztálynak mindenképpen helyben, az adott településen kell maradnia.
4. Újra indítsák be a pedagógiai szakközépiskolákat. Régebben az elkötelezett falusi tanító a tanítóképzőből érkezett. Egy 14-15 éves gyermek teljes lelkesedéssel indulhat a pedagógiai pályának. Elkötelezett pedagógus a tanítóképzőben „születik.”
5. Az önkormányzatnak legyen arra módja, lehetősége – az állam adjon ehhez segítséget - , hogy ösztöndíjjal támogassa a helyi tehetséges gyerekeket azzal a feltétellel, hogy a diploma után a településen maradnak, s ott kamatoztatják tudásukat.
6. A művészeti alapoktatást be kell építeni a rendes állami iskolák tanterveibe. A művészeti oktatásért ma fizetni kell, mert az állami támogatás minimális. A művészeti oktatás sokkal többet jelent egy gyermek számára, mint valamilyen területnek az ismerete. Itt dől el, hogy közösségi, magyar ember lesz-e a gyerekből. Az óvodákban pedig a gyermek megkapja a művészeti oktatáshoz az indítatást. Ott a gyermek játszva tanulja meg közösség élményét. Megtanulja – Kodály szavaival – a tudat alatti magyarságot.
7. Fontos a testnevelés óra, s el kell érni, hogy minden nap legyen. A játék pedig ne legyen versengés. Nem a másik legyőzése a cél, hanem az együttalkotás öröme.
8. Be kell vezetni a kötelező vallás-és erkölcsismeretet. Hogyan válasszon a gyermek hitet, ha nem is tudja, mi közt választhat?
9. Vissza kell állítani a tankerteket. Az, hogy Magyarország viszonylag korán legyőzte a filoxérát,az annak is köszönhető, hogy a tankertekben a tanítók oktatták a metszést, az oltást. Ma Európa-szerte nagy irodalma van a tankerteknek, melyekben a természetbarát viselkedést is tanítanák.
10. Meg kell szüntetni a magyar kultúra megosztottságát. 1514 után a hazai jobbágyság Európában szinte a legkiszolgáltatottabb lett. A jobbágy nem része a nemzetnek, hanem szolgarendű Werbőczy Hármaskönyvében. Azóta vagyunk megosztva kulturális területen. A kabarék témája lett a „buta paraszt”. Janus-arcú a kultúránk. Hányódó komp vagyunk Kelet és Nyugat között. Ha ezen nem változtatunk, el fogunk pusztulni.

Dr. Soós Sándorné főiskolai és gimnáziumi tanár az egyházi iskolák szerepéről tartott előadást. „Napjainkban nagy szükség van a reményre. Egymás iránti bizalmunk, az összetartozás öröme lassan feledésbe merült. Nem egyszer testi-lelki erőnket veszítve a földre roskadunk, de afelől nem lehet kétségünk- a lélek sötét éjszakáiban sem-, hogy tovább kell mennünk a nekünk kijelölt úton. Olyan közösségből jövök, ahol a végsőkig való kitartásnak, a hitnek, a hagyományhoz való ragaszkodásnak mindig is nagy szerepe volt. Felnevelő intézményem, igazi tanító iskolám a 800 éves ferences rend, 60 éves szentendrei gimnáziuma. A barátok példája ragyogtatta fel nekem a saját hazánk és embert szolgáló szeretetnek ezer arcát, a nevelés soha sem könnyű apostoli munkáját…Európa-hírű, 1000 éves magyar oktatás darabokra hullott, az egyházi intézmények is a létezés határán vannak, egyre több pedagógust bocsátanak el, s a még állásban lévő tanárok napi megélhetési problémákkal küzdenek. Az iskolákban is valóságos népbutítás folyik. A Mammon-hit szellemi értékeket semmibe vevő tombolása idején minden változásért kiált. Ott ahol a nemzet ifjúságának oktatásának ügye csupán csak pénzkérdés, ott ezt az első számú feladatot elárulták.” A keresztény felelősség azt jelenti, hogy mindenkinek a maga tehetsége szerint kell cselekedni küldetése szerint. Ez elől elmenekülni nem lehet sem félelemből sem konformizmusból. Csak úgy lehetünk erősek, ha megvédjük egymást, mert bármelyik magyar vesztesége a „te veszteséged is.” Sokan mondják a pedagógusok között, hogy a politikusok és a kormányváltás majd mindent megold. Ez nem így van. A személyes felelősséget és a mulasztás bűnének súlyát érezve újra rendet kell rakni a magyar oktatásügyben is. Nekünk nem kell mindent a modernizálás ördögi csapdájába esve kitalálni. Keresztény, magyar, népi, nemzeti hagyományainkhoz, az értékközvetítő pedagógiához, a keresztény-magyar kultúrára épült tananyaghoz, az elfelejtett igazságokhoz, az ősforrásokhoz kell visszatalálnunk. Nem az elkülönülés, hanem az Istentől kapott gazdagságaink megismerésének szándéka vezet bennünket, hogy olyan szabadsággal tudjuk a személyre szabott feladatokat elvégezni, aminek csakis az Evangélium szab határt. Ebben a helyzetben az egyházi iskolának különös feladatot, missziót kell teljesítenie. A kereszténység olyan megvilágosító tudás és bölcsesség forrása, amelyhez a nem hívő ember el sem érhet. „Az egyházi iskolát kikezdi az ellenséges légkör, s így soha nem látott nehézséggel küzd. Az anyagi elvonások a működést veszélyeztetik. A szekularizált világban és az országban legálisan uralkodó keresztényellenes légkör pedig állandó készenlétet, küzdelmet kíván.”

                Csurka István író, a MIÉP elnöke, az MMK alapítója előadása elején örömét fejezte ki az iránt, hogy micsoda tehetség, erő és erkölcs feszül ebben a népben. De! „nem éppen a feladatok sokasága, végtelensége és súlya fog összeroppantani bennünket? Azért, mert eddig hagytuk, hogy ideáig juttassanak bennünket? Ha terv, elszántság és hit nélkül fogunk bele a feladatok végrehajtásába, akkor valóban összenyom minket ez a teher. Ez a konferenciasorozat is bizonyítja: válaszút előtt állunk. Most, mintha hirtelen feltárulna egy lehetőség a változtatásra. Más közösségek is szükségét érzik, hogy összegezzék a kérdéseket, s keressék a kiutat. Viszont nem lehet békét hirdetni, mikor egy nemzet ilyen állapotba került. Hiszékenységünk, gyengeségünk, megbocsátásunk következményeként jutottunk ide.” Csurka István feltette a kérdést: valami közös borzalom gyűjtőszava ez a szabad választás, ahogy nálunk ez itt lezajlik? Biztos, hogy az, amit gondolunk felőle? Vagy pedig nem más, mint tömegverekedés? „Ez a négyéventi tömegverekedés egy új kultusz. Azt várjuk, hogy a választás mindent megold…Amiben élünk az a liberális demokrácia. Ennél többet, jobbat nem is szabad mondani. A szabadság és a demokrácia össze vannak nőve, és nincs is más rendszer. A többi rendszer bűnösnek van kiáltva. Azt miért nem vizsgálják, hogy mennyi értékeket pusztít ki szinte mindenkiből ez a liberális demokrácia. Kipusztítja a hitet és a kereszténységet. Az EU-ban, a Lisszaboni Szerződésből hiányzik a kereszténységre való hivatkozás. Magyarországon, a hivatalos alkotmányban sincs benne a kereszténység, csak úgy, mint lehetőség.” Csurka István mondandója megerősítésére korunk legnagyobb magyar filozófusának, Molnár Tamásnak Az ellenforradalom c. filozófiai munkájából idézett. „Jose Antonio 1933-ban írt munkájában kifejti: a liberális állam gazdasági rabszolgaságot kínál nekünk, azt mondva a munkásnak, szabadon dolgozhattok, ahogy akartok, senki sem kényszerít benneteket meghatározott feltételek elfogadására. Mivel mi vagyunk a gazdagok, a nekünk tetsző feltételeket kínáljuk számotokra, mint szabad állampolgárok nem vagytok kötelesek elfogadni ezeket, de szegény állampolgárok lévén, ha nem fogadjátok el őket, éhen haltok. Természetesen a legteljesebb liberális méltóságtól övezve.” Ezt a pillanatot ábrázolja korunk is. Ahol mindenki egoista. Ilyen társadalomban nincs fejlődés. A leszólt, a nemzeti, az értékteremtő és értéktisztelő társadalmakban, ha lassú is volt, de volt fejlődés. „Hol kezdjük az új világ teremtését? Először is magunkban.” Csurka István úgy látja, hogy a magyar kultúra megőrzésének, a magyar nép megmaradásának, harc kell, hogy legyen az ára. „Attól tartok, hogy sokan a társadalomban az élet-halál harcot akarják elkerülni. Úgy képzelik, elég jó pártra szavazni. Meg kell találni azt a törvényes keretet, utat, amellyel az európai, liberális demokrácia szorításából kikerülünk.”

                 Dr. Kovács László az MMK elnökségi tagja, a MIÉP országos elnökhelyettese zárszavában a templom, az iskola és a család kapcsolatáról, lényegéről beszélt. Utalt a legutóbbi Magyar Fórum vezércikkének fő gondolatára, miszerint a múlt, az emlékezet elvétele egyenlő egy nemzet elpusztításával. A családnak, a templomnak, az iskolának sorsdöntő szerepe van az egyén és a társdalom alakításában. A család a társadalom legkisebb, de legfontosabb építőköve, ezért a liberális nemzetpusztítás elsődleges céltáblája. „Már a gének találkozása is sok mindent eldönt, de mégsem elhanyagolható a család, a tudás, a templom és az iskola a társadalom és a nemzettudat szempontjából. Ha egy gyermek egy tisztességes, keresztény családban fogan, s örömmel várják, anyanyelv-tudást és kultúrát közvetítenek felé a dalokkal és versikék ismételgetésével, akkor ez a kicsiny akarva-akaratlanul ütemet, ritmus, énekkultúrát tanul, mert ezt közvetítik nekik.” Így később ez a gyermek minden bizonnyal kulturális javakat fog termelni. Az a gyerek, akit szellemi sivárság vesz körül, viszont már jóval nehezebben éri el ezt a szintet. Ezért fontos, hogy keresztény/keresztyén családmodell legyen követendő példa.

m.a.