|
 2010.02.05.
Defetista töprengés
Állítólag
defetista vagyok. Mindegy, ki állapította meg rólam ezt a
jellemképet, de mert a szó ritkán használatos, azonnal el is
árulom, mit jelent: az illúziótlan, a vereséggel eleve számoló,
abba előre belenyugvó, a lehetséges kudarc tudatával együtt
élni képes ember a defetista. Műveltebb korokban – amikor még
latint és görögöt is tanítottak a középiskolákban – inkább
azt mondták az ilyen életelvre, hogy sztoikus, ma defetistát
mondanak, mert az kevésbé fejez ki respektust – (nem utal
Epiktétosra vagy Marcus Aureliusra) –, és érezhetően bántóbb.
Próbáltam megfejteni a kifejezés etimológiáját, de nem
tudtam eldönteni, hogy a deficit (hiány, veszteség), a defenzív
(védekező), netán a defektus (fogyatékosság, tökéletlenség)
szavak melyikéből származtatható, bár – felidézve a szituációt,
amikor fejemhez vágták – gyanítom, inkább ez utóbbi lesz a
nyerő tét. Azt hiszem, jellemrajzom megalkotója azért tart
defetistának, mert két lábbal a földön járok, és meglehetősen
jól működik a realitásérzékem, vagyis: folyamatosan érzékelem
a gravitációt, miáltal vágyaim legeldugottabb zugában sem
szerepel az, hogy repülni próbáljak. Nem defetista vagyok tehát,
hanem realista. Ehhez viszont sietek hozzátenni, hogy realistának
lenni mindig nehezebb és hálátlanabb feladat, mint álmokat
kergetve, permanens lelkesedésben végigélni az életet. Most, két
hónapra a történelmet csinálni képes parlamenti választásoktól,
nagyon is aktuális kérdés, hogy az elmúlt húsz év minden
hozadékának ismeretében, annak dacára és ellenére, illetve részleges
eredményeit látva, ki miként – optimistán vagy pesszimistán
– viszonyul a lehetséges magyar jövő perspektíváihoz.
Alaptételem, amit
sokszor és gyakorta megírtam már, hogy a rendszerváltozás totális
fiaskója onnan ered, hogy felkészületlenül, roppant naiv hozzáállással
vágtunk bele. Azt hiszem nem ártott volna kevesebb frázis és több,
óvatos defetizmus. A kellő felkészültség hiányára ment rá
Monor, a két Lakitelek, és a 1990-94 közötti regnált, MDF
vezette kormány. Aztán ’94-től Hornék feléledtek a tetszhalálból,
mint a namíbiai sivatag vörös virágos mezői a várva várt eső
után. Elégtelen hozzáállásunkra legjobb példa az Antall-kormány
egyik politikai szlogenje: „Tavaszi nagytakarítás”. És most
nem arra utalok, hogy végül ezt is elsikkasztotta Antall, hanem
arra, hogy elvben – ha megtörténik – is kevés lett volna. A
rendszerváltozás ugyanis nem holmi nagytakarítás, ahol letörlöm
a port és a pókhálót, lemosom az ablakot, felmosom a padlót.
Nem! Ez ugyanis fenntartás és ápolás. A rendszerváltozás totális
buldózerezéssel kezdődik – (még mindig kevésbé véres,
mint a forradalom) –, és az új alapok lerakásával folytatódik.
Ez viszont – már minthogy a buldózer – nem feltétlenül méltányos
mindenkivel, így őket esetleg sérelem érte volna, viszont e történelmi
sérelem ellentételeként végbemegy a rendszerváltás. Antall
imádta az úri emberes gesztusokat, hogy ne érje őket – a
kipróbált, fosztogató, a nemzeten élősködő elvtársakat –
sérelem, a buldózerezés elmaradt, új alapok helyett a régiek
alakítgatására került sor, minek áraként viszont maga a
rendszerváltozás lassult le elviselhetetlen mértékben. A
magyar tömegek valahogy úgy képzelték a rendszerváltozást,
hogy mindent megőriztek volna az antivilágból, ami szép volt
és elfogadott, de mindent kidobtak volna, amit nem szerettek.
Csakhogy ezzel szemben a dolgok nem így történnek, hanem úgy,
mint amikor a természet legnagyobb rendszerváltója, a tavasz
elkezdi a télnek a nyárba fordulását: kegyetlen kíméletlenséggel
minden létező jégcsapot felolvaszt, minden hómezőt eltüntet.
Mi, magyarok, 1989 körül olyan „tavaszi nagytakarítást” képzeltünk
magunknak, hogy a járdán és a kertben olvadjon el a hó, hogy
ne kelljen lapátolni, de a domboldalon maradjon meg, hogy a
kisunokával mehessünk szánkózni. Csakhogy nem így működik
sem a természet, sem a történelem, ugyanis ha olvad, akkor totálisan
olvad, ha fagy, minden megdermed. Ezt mi nem tudtuk a ’80-as évek
vége felé. Gyanítom Antall, a nagy „polihisztor” sem tudta.
Ma már jól látszik: 1987/90 magyar társadalmában jóval
kevesebben voltak a buldózer-igénnyel fellépők, és sokkal
nagyobb számarányban a kozmetikázással, vagy fazonátalakítással
beérők. Nem túl dicső tény ez, de tény. Antall „méltósággal”
akart rendszert váltani. Nos, ami a méltóságot illeti, az talán
meg is volt. Történelmi példák bizonyítják, hogy egy valós
rendszerváltozáshoz 30-50 évre van szükség, pontosabban szólva
egy teljes generációcserére. A szó fizikai értelmében el
kell tűnniük ugyanis azoknak a porondról, akiket a régi világ
reflexezett be, és azoknak kell a helyükbe lépni, akik már
intaktok a bukott ideák és érdekcsoportok vonatkozásában.
Ehhez bizony idő kell, kegyetlenül sok idő, sokan meg sem érik
azok közül, akik az életüket rátették erre a változásra.
Árulkodó és tanulságos az Egyiptomból kivonuló zsidókat
vezető Mózes eljárása, aki 40 éven át látszólag értelmetlenül
és cél nélkül vándoroltatta népét a Sínai-félszigeten és
környékén, mielőtt bevonult volna a kiszemelt Kánaánba. Miért?
Talán éppen azért, hogy kihaljanak a régi hangadók, mielőtt
megérkeznek az új hazába, mert ha ott is ők kezdték volna el
a berendezkedést, Egyiptomhoz képest mitől lett volna új? A
rendszerváltozás egy kicsit mindig ama népmesei apóka türelmét
igényli, aki nagy odafigyeléssel diófát ültet – az unokáinak.
Defetista lennék, mert ezt képes vagyok áttekinteni? Nem árt
vigyázni az efféle jelzőkkel, mert sokarcúak és sokféle
jelentőségűek. Megrendülve olvastam a múlt héten a Magyar Fórumban
a nekrológot, amit Csurka István írt Fekete Gyula elhunyta
alkalmából. Ebben Csurka rövid részletet közöl egy levélből,
amit egykoron Fekete Gyula küldött neki. Nagyon fontos, memorizálásra
méltó mondatok: „Holott a reménynek itt legfeljebb is mellékszerep
juthat: cselekvéseinket, felelősségérzetünket, kötelességtudatunkat
ne a remény motiválja, hanem a tisztesség, a lelkiismeret. Ha
szikrányi remény sem volna már, az sem mentesítene a cselekvés
felelőssége, kötelessége alól.” Lehet, hogy a magyar közélet
legfáradhatatlanabb harcosa, a magyar megmaradásért ringbe szállni
sose rest Fekete Gyula bácsi, titokban defetista volt?
Sokat
szoktuk mondani, hogy nem volt rendszerváltozás, pedig valójában
van az, csak széthúzódik, mint a rétestészta, kenődik, mint
a takony. Mindenkinek van belőle némi előnye, mindenkinek van
belőle némi hátránya, de történelmi értelemben semmi dicső
áttörés, politikai győzelem nem regisztrálható. Nem
diadalmenet ez, de talán azért temetési menet sem. Rendszerváltozásunkról
gyakran eszembe jut egy húsz évvel ezelőtt olvasott szakcikk,
amely a világ akkor legnagyobb japán olajszállító hajóját
mutatta be. A több száz méter hosszú acélszivar teljes terhelés
esetén 60 km/óra sebességgel tudta szelni az óceánt, viszont
óriási felkészülést, komputeres irányítást igényelt
minden létező manőverezése, mivel óriási tömege miatt
16 kilométer
volt a fékútja, és csak óriási körívekben tudott
megfordulni. A partot még nem lehetett látni a hajóról, amikor
az már aktívan fékezett és manőverezett a kikötő elérése
érdekében. Egy kicsit így vagyunk mi is. Most április 11-én
reményeink szerint a nemzeti oldalt az eddigieknél
karakteresebben képviselő Fidesz kerül a kapitányi hídra, és
ezt a mi hányódó magyar tankerünket – ha nem is lesz képes
révbe juttatni – a helyes irányba állítja és indítja el.
Adja Isten, hogy így legyen. Ennél többet, defetistaként nem
is kívánhatok sem magamnak, sem nekünk.
Szőcs Zoltán
|
