vissza a főoldalra

 2010.02.12. 

Anyós nélkül nincs családi boldogság
Móra Ferenc: Négy apának egy leánya

Móra Ferenc első regénye Négy apának egy leánya 1930-ban jelent meg Budapesten. Az első kiadásnak A festő halála volt a címe. Az történt ugyanis, hogy 1921-ben titokzatos körülmények között meghalt Heller Ödön festőművész Szeged környékén. Többféle feltevés látott napvilágot. Egyes feltételezések szerint fehértisztek politikai indíttatásból gyilkoltatták meg, más feltételezések szerint szerelem van a dolgok hátterében. A harmadik elbeszélés azt mondja, hogy egyszerűen és szimplán belefulladt a mocsárba. Móra Ferencet megihlette festő barátjának végzete. Lélektani regényben tárja elénk a tanár, régész, író a történetet. Tömény humor az egész, ugyanakkor a mélyből felsejlik a tömény tragédia is. A történet egyszerű: a festő kimegy a faluba dolgozni, ott lakik Pengáló Mária családjánál. Pengáló Máriának természetesen paraszt a férje. Ez a festő megfesti a falu templomának rókusát – Szent Rókusról beszélünk. Aztán sokféle szentet, evangélistát. De megfesti Pengáló Máriát is Máriaként. A festmény a templomba kerül, meg Európa különböző kiállításaira. A férj féltékeny lesz, és talán ez vezet el Turbóknak, a festőnek a halálához – vagy nem. De Pengáló Mária férje hajthatatlan, és gyűlöli a hívatlan vendéget, Turbókot. A faluban él Angyél. Angyél a szépséges postáskisasszony, szemet vet rá a falu Kirgíziát megjáró orvosa, öregember, a pap, meg az öreg jegyző. Előre lelövöm a poént: megtetszik Angyél a negyediknek is, a régész-írónak, tehát magának Móra Ferencnek. Móra Ferenc tehát megírja első regényének, A festő halálának regényét. Ennyi, ha csak leszámítjuk a regény lapjain kibontakozó töméntelen bonyodalmat.

Móra Ferenctől ez a regény jelent meg a Holnap Kiadó gondozásában néhány évvel ezelőtt, egészen pontosan 2002-ben. Előtte nemigen kapkodtak a kiadók Móra Ferenc írásai után. Az 50-es években és a 60-as évek első felében sok Móra-írás látott napvilágot, azóta nem. Mostanában – ez sem tegnap volt – megjelent feleségének, Móra Ferencnének szakácskönyve. A rendszerváltás óta ez a divat. Szakácskönyvek garmadáját olvashatjuk. Egy időben én is olvastam, ma már unom mindet. Móra Ferencné szakácskönyve izgalmas könyv, annyi legalábbis kiderült belőle, hogy az íróné főzni nem nagyon tudott, de sütni fölségesen. Hagyjuk is ennyiben az egészet, és mondjuk el Móra Ferencről, hogy a magyar irodalom kivételes egyénisége. Édesapja, Móra Márton foltozó szűcslegény volt, édesanyja, Juhász Anna kenyérsütő asszony. Távol született Szegedtől, mégis Szegeden lelte meg „hazáját”. Itt volt újságíró, a híres szegedi közművelődési palota tisztviselője, régésze, majd Tömörkény István, a múzeum igazgatójának halála után a múzeum igazgatója. Móra Ferenc bizony kacérkodott a szabadkőművesekkel is. Gondoljuk meg: a szűcslegény és a kenyérsütő asszony fia hogyan lehetett volna a globalizmus előcsatározóinak hűséges híve? Hallott valamit harangozni a szabadkőművesekről, de Móra úr ízigvérig magyar író volt, és ráadásul szegedi, a „célszörű szegényök” világában. A „célszörű szegényök” világáról a másik szegedi nagyság, Tömörkény István írt. Sokat sétáltam a szegedi csendes, szép temetőben. Ott pihen Tömörkény. Ott pihen Juhász Gyula. Ott pihennek a szegedi nagyságok, a nagy szegedi magyarok. Juhász Gyula mélységesen jó barátja volt Móra Ferencnek. Ezek az emberek valami különöset alkottak a magyar irodalomban, ezért érdemes olvasni őket manapság is. Ez a szegedi nyelvezet, ez a szegedi világ külön territórium. Gyönyörű üzenetei vannak.

 Szóval Móra megírta saját első regényének születését, a Négy apának egy leánya című könyvben. A bevezető sorokban tűnődik az író. Azt mondja – illetve írja: „Az Akadémia újra kiadta a Régi Magyar Költők Tárának az első kötetét, és én vesztemre ezt is elolvastam. Megtudtam belőle, hogy a legújabb kutatások szerint a Mátyás királlyá választásáról szóló népéneket ki kell dobni a régi magyar költészet ereklyetartójából. Gyatra hamisítvány az egész a XVIII. századból. Mikes Kelemenbe aztán már bele se fogtam, pedig az is elő volt jegyezve a témás noteszomba. Mit tudom én, hogy mire készen lennék vele, nem derítené ki valami szorgalmas irodalomtörténészünk, hogy Mikes Kelemen nem is élt soha, csak Thaly Kálmán találta ki a kurucballadákkal együtt a Habsburgok bosszantására. És ha ezt a Szküllát elkerülöm is, nem kap-e be a kritika Kharübdisze? Egy új történelmi regény ellen az a panasza volt az egyik kritikusnak, hogy a szerzője kínos pontossággal ismeri a történelmet. (Nota bene véletlenül én is olvastam ezt a kínosan tökéletes tudományú regényt. Kun László király lámpa mellett mulat benne, a cigányokkal a majsai csárdában, és Gentilis bíbornok fotőjben ülve olvassa fel az egyházi átok bulláját.)”

Tehát csínján kell bánni a történelmi regényekkel. „A másik leküzdhetetlen nehézség a nyelv. Nevetséges volna, ha a mátrai vadász (az őskorbeli) azt mondaná mikor az olvadó követ meglátja, hogy hű, a kutyafáját neki, ez meg réz, de jól kitaláltam. De hát minek nevezte el az első fémet, amivel megismerkedett? Mit danolt ha jó kedve volt, ha káromkodott, ha haragudott? Milyen szép szavakat hazudott a szerelmesének, ha csókot akart kapni tőle? Egészen bizonyos, hogy nem ismerte ezt a fogalmat: szerelem”. Nem is mondta az asszonyát se drágaságnak, se gyönyörűségnek, s ha jó kedve volt, nem tartotta oda a szőrmók arcát az asszonynak, hogy „most pedig egy csókot kérek üdvösségem, remélem nem sajnálja.” Na hát akkor kit kövessek – tette fel a kérdést a regényírás elején Móra Ferenc.

„Az északi köd mostanában már a mi irodalmunkban legelgetni, de még nem elég sűrű. A Jókai- féle romantika hazajáró lelke még föl-föllidércellik benne. Akármilyen szegény ember vagyok is, jussom volt hinni, hogy itt vár énreám a misszió. Magyar Gogol már volt, magyar Anatole France már van, nohát én meg leszek a magyar Knut Hamsun (legfeljebb a hazai viszonyokat formállódva nem búvármadár, hanem gödény.).” Sok tipródás után az író-régész megérkezik a faluba, és elfoglalja szállását a paplakban. Borral kínálta barátját, az érkező vendéget.

„Jó bor ugye? – kérdezte a pap. – Igen könnyű kis bor – szakértősködtem udvariasan, mert tudom, hogy így szokták mondani. Bár soha az életben nem leszek vele tisztában, hogy melyik a könnyű kis bor. – Az verje el az Isten a tövit útról-utra. No majd holnapra szerzünk jobbat a jegyzőtől. Olyan kétéves sillere van, hogy úgy simogatja az ember torkát, mint a bársony. Hanem ezzel ne gyilkoljuk magunkat tovább, jobb, ha lefekszünk.” Tehát megismertük az első gyámapát, a papot, akiről már tudjuk, hogy Angyélkának a gyámapja. Illetve hát a pap szeme megakadt az Angyélkán. Másnap reggel mise a templomban.

„Falusi templomban hétköznap csak seppegős mise van. Se orgona, se kántor, de sokszor még ájtatoskodó se, csak a pap meg a jó Isten. Az egyik azért, mert neki ott kell lenni, a másik meg azért, mert ő mindenütt ott van.”

A pap mellett ministráns csetlett-botlott. Ő a Satyi, a csudaszép Máriának a kisfia. Máriáról meg tudjuk, hogy Turbók a festő róla festette meg Mária arcmását. Az élet gyorsan zajlik a faluban, rászólnak a papra:

„– Dicsértessék – hamar tessék gyönni a szentséggel főtisztelendőm, mert Bera Mátyás az utolsóban van.

– Kicsoda? – hökken meg a pap.

– Bankós Bera.

– Hiszen nincs egy órája, hogy beszéltem vele. Satyit szólítottam ki ministrálni.

– Azt mondta, magához mén kutat tisztítani.” Ez a Bera Mátyás meg a nevét, hogy Bankós Bera onnan kapta, hogy bankót hamisított, ezért börtönbe került. A parasztok meg úgy voltak vele, hogy nagy tisztesség ez, mert nem vett el ő semmit, csak szaporította a pénzt, amiből úgyis kevés van. De szegény Bankós aztán a halálos ágyán bevallotta a papnak, hogy nem bankót hamisított, hanem marhajárat levelet, az meg nem olyan nagy dicsőség. Szégyellte is haláláig Bera Mátyás. Itt az ideje, hogy nézzünk szét a falu templomában, ahol megláthatjuk Turbók keze nyomát.

„A mennyezet négy evangélistája mint ha négy hóhér volna, pirosban, zöldben, kékben és sárgában. A nagy oltár Szentháromság képén a szentjózsefsárgapalástú Atyaisten úgy néz, mint aki már megint megbánta, hogy embert teremtett, és most töri a fejét egy új vízözönön; a szűzmáriakék köntösű Fiúisten mint ha a baloldali latorral cserélte volna el a »művész«, fölöttük a fehér galambot mintha bicskával festették volna. Alattuk olyan mennyországa a mellből kinövő fejeknek, a kancsal szemeknek, a kicsavart tagoknak, hogy ez lepipál minden futurizmust és kubizmust, de nagyon kétségbe esett léleknek kell annak lenni, amelyik ebbe a paradicsomba belekívánkozik. Ezekhez az ijesztő szentekhez képest valóságos enyhülés az ördög, akin egy arkangyal taposgál a prédikáló szék oldalán. Szent Mihály olyan spádéval döfködi a gonoszt, amilyent Mária Terézia idejében viseltek a sábeszdeklihez, s a szerecsenfejű sátánnak nagyon gusztusa szerint való lehet a csiklandozás, mert úgy elvigyorítja a száját, hogy majd kiejti rajta a fejét. Van neki lapátja is, tudnivaló, hogy azon hajigálja be a kárhozott lelkeket a Belzebub sütőkemencéjébe. De hát hol a Turbók keze nyoma? Nem látok én itt egy pemzli húzásnyi művészetet sem. Nézem a fejetlen Szent Rókust. Hát van ennek feje, de akkora, hogy kitelne belőle kettő. Ez a paorámába való Dzsingisz kánnak ezt nem festhette festő…”

„Ebből én nem tudok kiigazodni, igaz, hogy az én művészettörténeti ismereteim amúgy is fogyatékosak, mert én megálltam az első fejezetnél: az altamirai barlang mammutrajzainál. A többiről csak annyit tudok, amennyit egy mai átlagos műveltségű embertől joggal el lehet várni. Ami meztelen, de sovány, és sokmindenféle gyümölccsel van körülvéve, az reneszánsz. Ami még meztelenebb, de kövér, az leginkább barokk; ha sisakja is van, akkor egészen bizonyosan az. Ahol nagykalapos kisasszonyok illetlenül hintáznak, és előttük rövid bugyogós csordapásztorok hasalnak a fűben, az rokokó.”

Hagyjuk sürgősen magára Móra Ferencet, itt szemmel láthatóan megszaladt a tolla. Ámbár igaza lehet írónknak, amikor arról beszél, hogy Isten néha elkeseredik az ember láttán. Hallottam én már Székelyföldön papot prédikálni, aki Gyergyóditróban dörögte szavait a székelyeknek, így: „Mit nektek megváltó? Teremtett volna az Isten különb embert.” A jó papot, az igazszavút el is zavarta a székely falu népe egy messzi másik faluba, ott üvöltözzön velük. Sejlik Móra Ferenc könyvéből a keserűség, de hát így. Ilyen környezetben dolgozott Turbók, a nagy festő, aki titokzatos körülmények között halt meg. Aztán megismerkedünk a héthalomban végrehajtott ásatással. Magánföld volt ez, és itt végezte múltfeltárói munkáját az elnök úr, aki regényírási célzattal érkezett a faluba. Keresték – nem Attila, Árpád atyánk sírját, lovát és fegyverzetét. Aztán valamit találtak is, de ez csak később derült ki. A Héthalomból egyébként csak egy halom lett, mert a többit már régen leszántották, mint mifelénk Kunszentmárton környékén a kurgánokat. Amikor Százhalom környékén tájékozódott, matatott az elnök, az író, látott mindenfélét a teremtett világ szépségéből. S egy helyen: „visszakuporodtam a helyemre, és azon tűnődtem, nem lehetne-e ebből a sikló-ügyből valami szimbólumot kihozni a regény számára. (A sikló meg akart fogni egy szitakötőt.) a butómusok virágfeje helyeslő bókolással veregette a térdemet. Elő kellett volna vennem a noteszt, de a kezem fejére rászállt egy vízi szitakötő, azt vétkellettem volna elkergetni. Ez nem az a nagyfejű rabló, aki a nyári napban a száraz kórók hegyén libeg, és opálos szitaszárnyával csalogatja az embert. Ennek puha, fekete szárnya van, és olyan nesztelenül libben vele, mint a pille. A németek „Wasserjungfrau”-nak hívják. Misztikus teremtés. Ki tudja milyen regénye van, hiszen a neve is már kész romantika! (Noha magyar neve nem, mert mi reális náció vagyunk, hála Istennek. Az én gyermekkoromban gyászoncszitár volt a neve a vizek szüzének.)”

Ezt a sok csodaságot Móra Ferenc Herman Ottótól leste el, tőle tanulta. Egyenként megismerjük a gyámapákat. Tüneményes a doktor. Nem beszél egyetlen egy nyelvet sem a magyaron kívül, de váltig állította, hogy minden nyelvet beszél. Viszont „…a doktor kijelentette, hogy ő mióta hadifogságból hazakerült, antialkoholista, sőt, odakint egy Good-Templar páholy szónoka volt. Hanem tanultam én a tatárok közt olyan étvágycsinálót, hogy ahhoz képest az olimposzi nektár ecetes vinkó. Ezt kóstolja meg effendi. Befőttes üvegből kanalazott elő valami sárga kenőcsbe hempergetett gömbölyű fehérséget.

– Parancsoljon, szudi. Mézes fokhagyma. Ez az, amit még Mecsnyikov sem ismer. Pedig semmi se neveli úgy a fagocitákat, mint ez. Minden porcikám vétót jelentett be” – írja le Móra Ferenc, illetve az elnök, illetve a régész, illetve a regényíró. Tehát akkor vissza az orvoshoz. Párbeszéd a pap és az író között:

„– Te figyelj, kérdeztem a papot, hány nyelvet beszél ez a te doktorotok?

– Nem beszél az a magyaron kívül semmit a világon, de mióta a hadifogságból hazakerült, az a mániája, hogy ő minden nyelvet tud.

– Pedig az asszonyokén nem nagyon tud, úgy nézem. Még a Pengáló Márit is a hideg leli, ha ott legyeskedik körülötte.

– Vén szamár a doktor – komolyodott el a pap. Képzeld, még a postáskisasszonyra is rákívánt. De okos lány az, barátom; mikor a doktor már nagyon odavolt, ő csókolt kezet annak, és megkérte, hogy soha az életben el ne hagyja, legyen neki drága öreg barátja, ő meg szerető kislánya lesz mind a sírig. Így lett a doktor Angyélnak a gyámapja.

– De hát a jegyző is az.

– Az egészen más dolog. A jegyző rendes ember, özvegy ember, azzal a szándékkal volt, hogy megkéri Angyélnak a kezét.

Erre Angyél azt szólta, hogy majd megkérdezi az édesanyját, s nagyon boldog lesz, ha a jegyző bácsit édesapjának nevezheti. Így lett ő is gyámapa.”

Az író a paptól is érdeklődött. Hát te hogyan lettél gyámapja a széplábú postáskisasszonynak?

„Hát én nem kértem meg a kezét, nem is udvaroltam neki, hanem a magam kezét rátette ma fejére, még az édesapja koporsójánál, és gyámapa lettem.” Ne feszítsük a húrt tovább. Az író nagyon tetszik Angyéla anyjának is, mert a régész is rástartolt Angyélra. Ott keringett Angyél körül Benkóczy, a segédjegyző. De Angyél úgy tett, mint ha ki se állhatta volna. Már majdnem közel került Angyélhoz a régészíró, amikor Benkóczy tanácskéréssel kereste fel a faluban ideiglenesen tartózkodó régészt. Versekről beszéltek. Például arról a versről, aminek egy szakasza így szól:

„Ne fuss el ajkam tűzesőjitül, / ha dérütött fejem szívedre kábul: / hisz az utolsó kortyot most iszom, / az ifjúságnak karcsú poharábul.”

Na hát ez szép vers. Bizonyára tetszett is Angyélnak, ha ugyan megmutatták neki egyáltalán. A történet vége: Benkóczy, a segédjegyző megszökött Angyéllal, Pengáló Mári elhúzta a csíkot messzire valami más emberrel, majd végül keserűen megjegyzi az író:

„S ha volt a teremtésben vesztes énrajtam kívül, az csak Póling mama lehetett, aki még nálam is jobban károsodott. Igaz, hogy én elveszítettem egy menyasszonyt, akihez fogható nincs ezen a világon, de Póling mama egy vőjelöltet veszített el, akinek az is benne volt a credójában, hogy anyós nélkül nincs családi boldogság. Ilyen vő nincs több még a másvilágon se. (Legalább a paradicsomban bizonyosan nincs, mert oda az ilyet nem eresztik be.)”

(Móra Ferenc: Négy apának egy leánya, Holnap Kiadó, 2002.)

Győri Béla