vissza a főoldalra

 2010.02.19. 

Ólombányából a püspökségig

 „Zsúfolásig megtelt a váradi barokk palota díszterme, ahol a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében bemutatták Varga Gabriella budapesti újságíró és Vencser László erdélyi származású, ma Ausztriában élő teológiaprofesszor Megalkuvás nélkül – Száz éve született Jakab Antal című életrajzi könyvét”- olvasható a február 1-jei Reggeli Újságban. A kötetről, annak megszületéséről és a Határtalanul Alapítványról Varga Gabriellát kérdezem.

 –Engedjen meg először egy személyes kérdést. Ön Jakab püspök úr unokahúga. 18 éven át Erdélyben élt. Milyen emlékei vannak nagybátyjáról?

 –A templom falain belül egy nagyon komoly és átszellemült, azon kívül pedig egy mindig mosolygós, vidám, humoros nagybácsi arca tűnik fel előttem, ha rá gondolok, aki egyszerre volt szigorú és a jó hangulat megteremtésének nagymestere. 1986. évi, román tannyelvű gimnáziumi érettségim után – tudva, hogy édesanyám második házassága révén ősszel Magyarországra költözünk – küldött nekem egy Szerb Antal Magyar irodalomtörténetet, azzal a kézzel írott kísérőlevéllel, hogy „ezt egyszerűen meg kellene tanulni a nyáron”. Levelének ezt a mondatrészét alá is húzta! A korareggeli, püspöki kápolnájában mondott magánmiséi, a közös imádkozások – például étkezések előtt és után – emlékei mellett ott áll az is, amikor budapesti otthonunkban nekünk, gyerekeknek reggeli „szerenádot” adott. Az ajtó előtt állva ébresztőként végigénekelte a „Jó reggelt kívánok, megjöttek a fehérvári húszárok” éneket. Minden korosztály s mindenfajta foglalkozású és beállítottságú ember nyelvén példásan jól értett.

 –Kislányként meséltek a családban arról, hogy milyen életútja volt főpapi rokonának?

 –Keveset. S ha meséltek is, gyerekfejjel nemigen fogtuk fel. Tudtuk, hogy börtönben volt, hogy Rómában szentelték püspökké, de a részletekről kevés fogalmunk volt. S arról is, hogy micsoda nehézségekkel kell megküzdenie a főpásztori székben. Munkájából jellemzően csak a bérmálásokat, az ünnepi szentmiséket látva azt hittük, a püspöki „foglalkozásnak” – mai szóhasználattal élve – leginkább „protokolláris” vetületei vannak.

 –Jakab Antal mikor döntötte el, hogy egyházi pályára lép?

 –Középiskolai tanulmányai idején, amelyekhez nehéz út vezette őt. A kor szokása szerint a legnagyobb fiúgyermeknek az apja mellett kellett maradnia és segítségére lennie a gazdálkodásban. Antal 1922 nyarán a többi falusi gyermektársához hasonlóan teheneket legeltetett az erdőn. Egy éjszaka medve támadta meg a teheneket és hatot közülük szétmarcangolt. A gyermek megijedt, de nem veszítette el lélekjelenlétét: száraz gallyakat gyűjtött, meggyújtotta, s a tűz oltalmában töltve az éjszakát várt a segítségre. Segítség helyett az egyik gazda érkezett, akinek két tehene elpusztult, s a veszteség miatti dühében kegyetlenül elverte az ártatlan gyermeket. Továbbtanulási szándéka ekkor erősödött akarattá. Édesapjának ezúttal határozottan jelentette ki: tanulni fog. Édesapja, látva gyermeke szilárd elhatározását és képességeit is ismerve, megváltoztatta eredeti elképzelését, és beleegyezett abba, hogy továbbtanuljon, így évvesztés nélkül folytathatta tanulmányait a felső tagozaton. A gyergyószentmiklósi Állami Líceumban Jakab Antal 1922 és 1929 között tanult. Ekkor már érezni vélte az isteni hívást és mind jobban érlelődött benne a papi hivatás vállalásának szándéka.

 –Ki volt Jakab Antal fő mentora?

 –Isten szolgája, boldog emlékű Márton Áron, akivel 1936-ban kerültek közelebbi kapcsolatba. Abban az évben a kolozsvári Szent Mihály-templom plébánosa, Márton Áron új segédlelkészt kapott Jakab Antal személyében. Márton Áron hamar felfigyelt fiatal káplánjának tehetségére és szorgalmára, és így nyilatkozott róla: „Ezt az embert, amíg élek, magam mellől el nem engedem”. Nem is engedte. Főpásztori kinevezése (1938) után nyomban Rómába küldte tanulni Jakab Antalt. Érdemes összevetni Márton Áron 1936-os kijelentését az 1980-as szavaival. 1980-ban így adta át Jakab Antalnak az egyházmegye vezetését „Azzal a megnyugtató érzéssel vonulhatok vissza, hogy az egyházmegye vezetése jó kezekben van.” Jakab Antal pedig e szavakkal vette át azt: „Szívesebb, könnyebb és jobb lenne mindig csak segítsége s nem utóda maradnom”.

 –Hogyan élte meg az impériumváltásokat?

 –A Lateráni Egyetemről jogi doktorátussal hazatérve, az egyházmegye kettéosztottsága idején Jakab Antal a Kolozsvári Püspöki Helytartóságra került. Miután az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés értelmében Erdélyt kettéosztották a nagyhatalmak, Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, a déli rész pedig megmaradt Romániának, az egyházmegye is két részre szakadt. Márton Áron püspök Gyulafehérváron maradt a romániai részen, az egyházmegye északi részének pedig Püspöki Helytartóságot szervezett Kolozsvár központtal. Dr. Jakab Antal 1942. augusztus 31-től volt levéltáros és jegyző, szeptember 3-tól pedig titkár Sándor Imre püspöki helytartó mellett. A paphiány miatt 1944. november 30-tól 1945. augusztus 31-ig Gyergyószentmiklóson plébános-helyettes és megbízott főesperesi szolgálatot látott el az elmenekült László Ignác főesperes helyén, 1945. szeptember 1-jétől 1946. augusztus 21-ig pedig hittantanár és egyetemi lelkész volt Kolozsváron. Márton Áron 1946. augusztus 22-től nevezte ki a gyulafehérvári teológiára, ahol a történelemtanítás mellett a vicerektori teendőket is ellátta.

 –Olvastam, hogy titkos ordinárius volt. Ez mit jelent?  

Az ordinárius a püspök helyettese, ideiglenes kormányzó, a titkos ordinárius pedig azt jelentette, hogy az illető személye az állam, sőt az egyháziak előtt is titkos volt.  

–1951-ben tartóztatták le Jakab Antalt. Milyen vádakat hoztak fel ellene?

 –Titkos ordináriussága idején már világossá vált, hogy Bukarest nem őt, hanem a hatalmat kiszolgálókat akarja egyházi vezetőkként látni. A konkordátum felmondása után, amikor Románia a pápai nunciust is kiutasította az országból (1950), a katolikus egyházat el akarta szakítani a világegyháztól s annak törvényes központjától, Rómától, így akart kínai mintára egy államegyházat létrehozni. Ennek elérésére békemozgalom címen kísérelték meg olyan vezetés megszervezését, amely vállalja a teljes beilleszkedést a rendszerbe. Erre Jakab Antal sem volt hajlandó, így ő is számíthatott letartóztatására, ami 1951. augusztus 24-én koholt vádak alapján be is következett.

 –Hogyan bírta az ütlegeléseket?

 –Elhurcolása után a még fiatal – mindössze 42 esztendős –, de a sok gondtól már őszülő Jakab Antalt vizsgálati fogságba Piteştire, majd a Belügyminisztérium zsilávai börtönébe szállították. Közvetlenül a letartóztatása után annyira összeverték, hogy agyhártyája bevérzett. Már a kezdeti vallatások idején úgy lefogyott, hogy napokig nem mert leülni, attól félve, hogy segítség nélkül nem fog tudni felállni. Cellájában inkább a falnak támaszkodva állt. Románia szinte valamennyi börtönét végigjárta. A felsőbányai ólombányában, amelyet a Belügyminisztérium kifejezetten a politikai foglyok kínzására és dolgoztatására bérelt ki, neki háromévnyi kényszermunka jutott. Ez volt a legnehezebb. Rövidnadrágban és gumicsizmában dolgoztak embertelen körülmények között. Annyi volt a pihenésük, hogy időnként a gumicsizmából az izzadságot kiöntötték.

 –Lelkileg, vagy testileg megviselte nagybátyját a 13 éves börtön, a kényszermunka?

 –Olyan súlyos májcirrózissal tért haza, hogy orvosai azt mondták: három hónapot fog élni. Köszönhetően az orvosi segítségnek, a nagyon szigorú diétának, amit élete végéig betartott, a rendkívül fegyelmezett életnek és a később külföldről beszerzett májregeneráló gyógyszereknek, a három hónapból egy év híján harminc év lett.

 –Szabadulása után milyen jövő várt rá?

 –Szabadulása után papként nem működhetett, mert akkoriban nagyon nehezen jutottak álláshoz a börtönből szabadult papok. Márton püspök a börtönből kiszabadult papok számára vissza akarta ugyan állítani az l948-as, 1950-es status quót, az állam azonban hallani sem akart erről, így a börtönviselt papok szabadulásuk után gyakran évekig nem kapták meg az államtól a szükséges működési engedélyt. Szabadulása után Jakab Antal másfél évet töltött szolgálat nélkül szülőfalujában, Kilyénfalván. Mindenekelőtt legyengült egészségi állapotát kellett, amennyire lehetett, megerősítnie. Ez idő alatt a család gyerektagjait tanította, gyakorolta velük a tananyagot. Amikor még fizikai ereje gyenge volt, néhány hónapig a lokszádi erdőkitermelésnél dolgozott testvérével, Jakab Ernővel. Jakab Antal minden lehetőséget megragadott arra, hogy eltartásával ne okozzon gondot rokonainak, éppen ezért fizikai ereje visszatértével minden földmunkában részt vett, amit éppen végeztek: segített a tavaszi veteményezésnél, kapált, kaszált, takart. Évek hosszú küzdelme után 1967-ben Márton Áronnak sikerült visszavinnie őt – átmenetileg bejáró tanárként – a teológiára. Jakab Antal hetente utazott – többszöri átszállással, sokszor a vonat lépcsőjén – Búzásbesenyőről Gyulafehérvárra tanítani. Tanári katedrát a gyulafehérvári tartózkodási engedély birtokában 1968-tól kapott. Egyházjogot, majd erkölcsteológiát tanított a papnövendékeknek.

 –Mikor lehetett Márton Áron segédpüspöke?

 –1971. december 23-án VI. Pál pápa utódlási joggal kinevezte Jakab Antalt Márton Áron segédpüspökévé. Ezt Márton Áron püspök december 24-én, este a Hittudományi Főiskolán tartott karácsonyi ünnepségen a jelenlévő tanárok, kispapok és alkalmazottak előtt jelentette be. Jelmondatául az újonnan kinevezett segédpüspök Szent Tamás apostol szavait választotta: „Dominus meus et Deus meus!” Vagyis: „Én Uram és én Istenem!” Az egyházmegye irányítását Márton Árontól 1980. április 2-án, a nagy püspök nyugdíjba vonulásakor vette át. Jakab Antal 1990. március 14-i visszavonulásáig megyés püspökként, majd 1990. április 29-ig apostoli kormányzóként hordozta vállain az egyházmegye kormányzásának nehéz terhét.

 –Nem akarták beszervezni besúgónak?

 –Tudomásom csak arról van, hogy 1951-ben szerették volna „megszerezni”. A Kultuszminisztériumból ellenőrt küldtek a Teológiára. Egy hétig tartott az ellenőrzés, keresve keresték a hibát. Jakab Antal mindennap estétől éjfélig készítette elő a másnap vizsgálandó anyagot. Az ellenőr egyetlen lényeges kérdésben sem talált hibát. Megpróbálta rávenni nagybátyámat, hogy menjen a minisztériumba dolgozni. Szép összeget, 24 ezer lejt ajánlottak neki, de ő nemet mondott.

 –Hogyan tudta kijátszani azt a bukaresti rendelkezést, ami korlátozta a teológiára felvételizők számát?

 –Ez volt egyházmegyei kormányzásának talán legnagyobb kálváriája. Megesett, hogy a korlátozást figyelmen kívül hagyták, de olyankor az állam a retorzió legkülönbözőbb formáit alkalmazta, például nem hagyta jóvá a Papnevelő Intézet költségvetését. A numerus clausus ellen folytatott küzdelem egyik, általam legleleményesebbnek vélt módszerét említem: mivel az állam elsősorban a felvételt nyert, vagyis az elsőéves diákokra, másodsorban pedig a papnövendékek összlétszámára összpontosította figyelmét, a kántoriskola azon tanulói közül, akik magaviseletükkel és tanulmányaikkal megfelelő módon készültek a teológiára, s vállalták is a felkínált lehetőséget, rögtön a másodévre vették fel. Ez pedig az összlétszámban a mindenkori természetes lemorzsolódás miatt nem jelentkezett. Ezek a tanulók aztán az első év tananyagából a másodévi tanulmányaikkal párhuzamosan, magánúton vizsgáztak le.

 –Az 1988-1990-es eseményekhez mekkora reményt fűzött a püspök atya?  

–1990 januárjában a Magyar Televízió stábja is Gyulafehérvárra utazott, hogy az egyházmegye püspökétől interjút kérjen. Jakab Antal csak nagy rábeszélésnek engedve fogadta őket, és a forgatócsoport nem csekély meglepetésére meglehetősen borúlátóan nyilatkozott. Ki is jelentette: nem fűz túl sok reményt a politikai helyzet megváltozásához. Szavaival akkor kissé lehangolta környezetét. Ugyanilyen visszafogottan és nem túl derűlátóan nyilatkozott a Román Televízió magyar nyelvű adásának is. Tartózkodó hangnemét a televízió nézői közül sokan nem értették meg. Esztendőknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a tények igazolják őt.

 –A Megalkuvás nélkül c. könyv életrajzi, vagy vannak benne interjúk, visszaemlékezések is?  

–Az életrajz egésze is visszaemlékezések, interjúk alapján formálódott, de harminchárom – írásban bekért vagy élőszóban rögzített – méltatásnak külön fejezetet (a könyv első „ráadás”fejezetét) szenteltünk. Az itt olvasható harmincegy papi személy – köztük Böjte Csaba, Czirják Árpád, Gergely István „Tiszti”, Csató Béla és sokan mások – és két világi személy visszaemlékezése hűen megrajzolja Jakab Antal emberi és főpásztori arcélét.

 –Milyen szerkesztési módot választottak?

 –Az első, Küzdelmes ifjúkor című fejezet Jakab Antal első húsz évét tekinti át (1909–1934), a második, Hitben fogant szolgálat pedig a pappá szentelésétől a letartóztatásáig eltelt évekről szól (1934–1951). A harmadik, Megpróbáltatások béklyójában című fejezet a kommunista egyházüldözés módszereiről és Jakab püspök börtönéveiről számol be (1951–1964). A negyedik, Dominus meus et Deus meus! című fejezet a szabadulásától a megyéspüspöki idejének kezdetéig eltelt időt kíséri figyelemmel, beleértve ebbe a segédpüspöki esztendőket is (1964–1980). Az ötödik fejezet terjedelmében akkora, mint az előző négy együttvéve – ebben ismerheti meg ugyanis az olvasó dr. Jakab Antal megyéspüspöki évtizedét, az apostoli kormányzás három hónapjával és a nyugalomban töltött három évvel is kiegészítve (1980–1993). Címe: Márton Árontól átveszi a fáklyát. A már említett, méltatásokat tartalmazó hatodik, általunk ráadásnak nevezett fejezet a „Találkoztam egy szent püspökkel” címet viseli, a hetedik, szintén ráadásfejezet pedig Emlékét őrzik és idézik cím alatt azokat az intézményeket, létesítményeket mutatja be (csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház, kilyénfalvi Jakab Antal Könyvtár, szobrok, emléktáblák stb.), amelyek őrzik őt az utókor számára, tehát útját szegik az ő elfeledésének. A Függelékben első közléseket és kevéssé hozzáférhető dokumentumokat adtunk közre. A könyv több mint száz fényképből álló galériával zárul.

 –Mit kell tudni a társszerzőről?

 –Prof. dr. Vencser László középiskolai tanulmányait a gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskolában végezte. A Hittudományi Főiskolán 1965 és 1970 között filozófiát és teológiát hallgatott; egyházjogtanára Jakab Antal volt. Az 1970–1975-ös időszakban a római Pápai Gergely Egyetemen teológiai tanulmányokat folytatott, licenciátusi vizsgát tett, a Pápai Lateráni Egyetem keretében működő Accademia Alfonsianán erkölcsteológiát tanult, majd doktori címet szerzett. Márton Áron püspök 1971. szeptember 12-én, Ditróban szentelte pappá. 1975 és 1991 között – Márton Áron, majd Jakab Antal megyéspüspökök kormányzása idején – a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán erkölcsteológiát tanított. 1991. szeptember 1-jétől Ausztriában él, ahol a linzi egyházmegye Lelkipásztori Hivatalánál az Idegennyelvű Lelkészségek Szakosztályának irányítója. 1997–1998-ban a Német és Osztrák Püspökkari Konferencia bécsi székhelyű Kelet- és Közép-Európai Egyházi Projektek Információs Irodájának vezetője, 2000-től pedig az Osztrák Püspöki Konferencia keretében működő Katolikus Idegennyelvű Pasztoráció országos igazgatója.

 –Mekkora érdeklődés van a kötet iránt?

 –A mögöttünk álló, Európa-szerte összesen ötven különböző centenáriumi rendezvényünk eredményeként megjelenése után négy hónappal megrendeltük a kiadótól a második kiadást, ma pedig, a megjelenés után tíz hónappal megrendeltük a harmadik kiadását is. Szükség lesz rá, hiszen a 2009. március 13-án nyitott centenáriumi évet 2010. március 13-án zárjuk, és addig még hátravan húsz programunk, köztük a február végén esedékes kölni, stuttgarti és római könyvbemutatók.

 –Most térjünk rá a Határtalanul Alapítványra, aminek ön a kuratóriumi elnöke és ha jól tudom, 2002-ben jött létre. Hogyan tudják önök megóvni a nemzet önazonosságtudatát?

 –Közhasznú szervezetünk 2008 ősze óta tevékenykedik bejegyzett jogi személyként, tevékenységünk azonban ennél nagyobb múltú, hiszen magánszemélyekként 2005 óta teljesítjük kulturális missziónkat és alapítunk könyvtárakat határon túli területeken. Szabadidőnkben azon fáradozunk, hogy könyvadományainkkal minél több olyan határon túli, magyarok (is) lakta kistelepülésre vagy nagytelepülés intézményébe eljussunk, ahol nincs magyar könyvtár. Mindig ünnepélyes keretek között avatott / szentelt könyvtáraink tulajdonosait, üzemeltetőit pedig arra ösztönözzük, hogy a könyvtár ne csak könyvkikölcsönző hely, hanem a magyar közösségek megmaradását segítő irodalmi-kulturális rendezvények (könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, kiállítások), előadások, találkozók, összejövetelek, diákvetélkedők helyszíne is legyen. Természetesen az ilyen programok megszervezésében is segítünk vagy már kész programokkal térünk vissza az általunk alapított könyvtárakba.

 –Milyen terveik vannak az idei évre?

 –Ezekben a napokban készítjük elő a Mezőmadarasra szállítandó könyvtárkészletet, nyár elején pedig Gyergyóújfaluban fogjuk felavatni azt az új könyvtárat, amelynek bővítését végeztük, s amelynek a kötetei már a helyszínen vannak.

Medveczky Attila