vissza a főoldalra

 

 

 2010.02.19. 

Romok között is jövendő – Tamáshida, ahol a templom a baromfiudvar

Tamáshidáról sokat írtak mostanában is és sokan is járnak erre. Aki csak teheti, letér a Szalonta-aradi főútról és meglátogatja e romokat. 2005-ben Gurzó K. Enikő a Reggeli Újságban írt riportot a faluról és a romról. Már a címe is felrázó: „Majorság lakja az Árpád-kori templomot”.Olvasom, itt is útravalómat és útikalauzomat, amely így ír a templom múltjáról:

Régi helység, Rogerius mester, mint megerősített német várost említi. A falut 1241-ben a tatárok elpusztították. Egy 1341-ben kelt oklevél, a Rathold nembeli János és László igazolása arról tanúskodik, hogy a települést már régóta e család birtokolja. 1550 januárjában az erdélyi rendek országgyűlését Tamáshidára hívták egybe. A faluban valaha állhatott egy nagyobb várkastély, mert a románkori egyház romjai körüli nagyobb területen erre utaló jelentősebb épületek alapfalai és pinceüregei is látszottak még a XX. század elején is. A kastély ura 1552-ben Báthori Endre volt, s ekkor a falu mindössze 17 portát számolt. Később, 1729-ben III. Károly (1685-1740) király Baranyi Miklósnak adományozta a községet, akinek családja építtette azt a szép kastélyt, melynek parkjában az említett román kori romtemplom téglából rakott hatalmas tornya is áll, ezen annak idején félköríves ikerablakokat alakítottak ki. A templom eredetének régiségét a szentély maradványának félköríves volta is igazolja. A falu református temploma 1854-ből, az ortodox 1866-ból való. A település határában állt az 1333-35. évi pápai tizedjegyzékben is szerepelt Bökény, mely később elpusztult, akárcsak egy másik közeli falu, Tamász.

 Borús, ködös reggelre érkezem Tamáshidára. Már a Várad–aradi főútról a homályból is jól látszik a romtemplom monumentális tömbje. A torony messze kiemelkedik a falu fölé. Tamáshida magyar, cigány és román népességű falu Bihar és Arad szélén, épp a megyehatáron. A szépen rendbetett új református templom mellett halad el az országút, amíg az utas egy kis kanyarral eljut a romokig. A hajdani, sokat emlegetett kastélyt és parkját már csak sejteni lehet: a bejárt barokkos oszlopai még megmaradtak, de mögötte már új kastély épül. Körülötte a kis piactér is baromfi legelő.

 Udvar belsejében, teljesen magántelken, annak is a gazdasági udvarán állnak a romok. Egy középkori templom félszeg, de még mindig lenyűgöző tornyával beszorult egy szerény kis falusi gazdálkodás közepébe. A családi élet egy része pedig a templom falai között zajlik. A románkori torony még fedetlen fővel is versenybe száll az idővel. Homlokán úgy ül a megviselt gólyafészek, mint egy alföldi juhászbojtár fején napszítta kalapja. A hajótest hiányzó helyén van a gazdasági udvar, a román kori szentély boltozata alatt meg a raktár, fészer.

 Az öreg utcakapu nyitva van, nem kell bezörgetnem. Csak a házajtó előtt szólítgatom a háziakat, amúgy, falusiasan. Türkösi Róza néni fogad, mint egy gyakorlott és edzett idegenvezető. Mesél a legendákról, aranyról, alagútról. Ha belépti díjat szedne a látogatóktól, szerényen ki is egészíthetné belőle nyugdíját. – A rom nekem marad. – mondja. Mindenki csak nézi, és megy tovább. A telek az enyém, a rom rajta, az nem. Kié akkor, és mit lehet tenni? A helyi lelkész, Pázmány Attila nagyon szeretné, hogy a teleknek ezt a részét kiválthatná az egyház és átvehetné a romokat, de egyelőre nincs pénz semmire.

 A torony falán egyre mélyülő hasadások jelzik, itt sürgősen tenni kell valamit. Fedetlenül, de még áll az idővel és időjárással dacoló szentély, de csonka téglasorai a szélei felől meg-meg lazulva hullanak alá.

 A mentés pedig már nem a múlt előtt fejet hajtó vagy csodát látni érkező, bámészkodó turisták feladata.

 

Vetési László

 (Forrás: erdely.ma)