vissza a főoldalra

 2010.01.02. 

Úrnak paraszt, parasztnak úr

Vas Gereben: Garasos arisztokráczia c. regényéről

A magyar regényírók könyvsorozatot Mikszáth Kálmán szerkesztette. Vas Gereben egyik regényét, a Garasos arisztokrácziát 1912-ben jelentette meg a Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda. Mikszáth Kálmán szerkesztette a sorozatba Vas Gerebent. Az ám, Vas Gereben! Ma már széles e világban alig valakik ismerik ezt a XIX. századi híres írót. Petőfivel született egy évben, 1823- ban, és 1868-ban, 45 éves korában távozott ebből az árnyékvilágból. Nevét ugyan kevesen ismerik, műveit ugyan kevesen olvassák, de neve azért fennmarad hosszú-hosszú időkön keresztül. Itt van ez a roppant egyszerű történet, amiről regényünk szól, a Garasos arisztokráczia. Van benne egy fűszeres és van benne egy gabonakereskedő. Egyik sem zsidó. Garasos arisztokraták. Az asszonyok nagyravágyóak, a férfiak meg inkább szeretik az egyszerűbb életet. Van a regényben tehát ez a két család, meg aztán van egy Vidor István nevű ifjú ember, aki jogász is, mérnök is, orvos is, de végül is nem lehet tudni, hogy melyik. Az egyik garasos arisztokratának van egy fia, eléggé rossz modorú, csintalan kölyök, meg van egy lánya, akit majd végül feleségül vesz ez a három diplomás úriember. Lényegében róluk szól a történet, és körülöttük zajlik az élet. A regényben sokszor szó esik egy bizonyos aranybárány nevű vendéglőről, tehát feltehetően a történet valahol Zalaegerszeg környékén játszódik. Rögtön a regény elején felteszi a kérdést az író, amit meg is válaszol, így:

„Sokszor kérdezték tőlem (hihetőleg máshol is), hogy honnét szedem e sok agyafúrt komédiát? Az ilyen kérdésre megközelítő példával feleltem eképpen: Mindenki tudja, hogy a lapokban jutalmat tűztek ki a legjobb tíz adomára. Amit pénzért vesznek, annak értéke van, s azt is tudják, hogy mi az adomákat eladjuk. Az író szinte fölírhatná, ha amúgy is nem tudnák, hogy aki mit köznyelven szólva: „bomlottat” tud, hozza el az íróhoz, az talán ád érte valamit, mert azt megint el is tudja adni.”

 Vas Gereben számos agyafúrt komédiát ismer, amit aztán meg is ír hol regénynek, hol meg novellának. De mielőtt néhány jellemző mondatot felidéznénk a mi Vas Gerebenünk Garasos arisztokráciájából, ismerkedjünk meg azért mégis az íróval, magával Vas Gerebennel. Tudvalevően nem is Vas Gereben volt Vas Gereben neve. Az igazi neve Radákovics József. Azt írják róla, hogy zilált, verekedő hajlamú, csavargó, iskolakerülő ember volt. Iskoláiból sorra-rendre eltanácsolták vagy kicsapták. De hamar kiderült róla, hogy kimeríthetetlen az anekdotázó kedve, játékos a szellemessége, és könnyed a fogalmazó készsége. Kora ifjúságában azt jósolták neki, hogy garázda, részeges fickó válik belőle, más alkalommal meg azt mondták róla, hogy a nemzet nagy írója lesz. El is hagyta hát az iskolát Radákovics József, mert elhatározta, hogy író lesz. Anyagi gondjai számosak. Nem is fejezte be az iskoláit sosem. De jogász szeretett volna lenni, iskola nélkül azonban az nem lehetett, de a szerencse segítségére sietett. Országjárása, csavargása során megismerkedett egy fiatalemberrel, Radankovics Bódog Józseffel. – Most igazat írok, nem a regényből másolok ki valamit, igazat, Vas Gereben sorsát. – Szóval Radankovics Bódog Józseffel ismeretséget kötött Vas Gereben, aki elmesélte neki, hogy megvan minden bizonyítványa, jogásznak akarják küldeni, de ő nem akar jogász lenni. És mondta, hogy minden egyes dokumentumot elküldött Sárvárra, a sárvári uradalom tiszttartói hivatalába. Ott kellett volna tanulnia a jogászkodást. De ez a Radankovics Bódog nem ment oda. Elment hát Radákovics József, maga Vas Gereben, annak rendje-módja szerint bemutatkozott Radankovics néven, és átvette az iratokat. Azt minden további nélkül kiszolgáltatták neki. Így lett aztán jogász Radákovics József, akit barátai indulatos, csipkelődő, szellemeskedő magatartása miatt elnevezték Gerebennek. Persze a mai olvasó nem tudja, mi az a gereben. Elmondom. Az a mezőgazdasági eszköz, amivel fésülik, rendbe rakják a kendert és a lent. Hogy minél szebb legyen az ily módon rendbe rakott kender és len, az utolsó simításokat vasból készült durva gerebennel igazították el. Na, Radákovicsot barátai ezért elnevezték vas gerebennek. Ő el is fogadta ezt a nevet, s innentől kezdve csak Vas Gereben álnéven írta regényeit. Még annyit érdemes tudni róla, hogy 1847- ben elvette Győr város legszebb lányát. Ebből a házasságból született két gyerek, sajnos az ifjú szépasszony Vas Gereben forradalom utáni üldöztetésének gyötrelmeibe belehalt. Ugyanis Vas Gereben a forradalom és szabadságharc idején szerkesztette a Nép barátja című lapot, amiben az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeit magyarázta el a falu népének. Az akkori illetékesek Arany Jánost adták mellé társszerkesztőnek. Elképzelhető, hogy a finom, szelídszavú Arany János nem nagyon jött ki a rusztikusan goromba Vas Gerebennel, így útjaik hamar elváltak. De Vas Gereben ettől függetlenül nagy könyveket írt. Megírta a reformkor regényét, a Nagy időket. Vándorszínészekről is írt csuda érdekes dolgokat. Ennek a könyvnek az a címe, hogy A nemzet napszámosai. Az 1848-49-ben betöltött szerepéért a hatóságok rövid börtönbüntetésre ítélték, de valahogy megúszta. Aztán a Nép Barátja című újságot folytatta, amiben a kiegyezést magyarázta el az olvasóinak. A 48- asok sokan ezt árulásnak tekintették. Aztán a nyughatatlan szellemű Vas Gereben író úr Bécsbe utazott, hogy tudósításokat írjon lapjának a császárvárosból. Ment az utcán, és szívszorulást érzett. Bement az útjába eső patikába, kérte a gyógyszert, de már késő volt. Ott halt meg a helyszínen. Isten nyugosztalja őt, és mi nagyon jó szívvel emlékezzünk erre a különös, furcsa magyar íróra, és tekintsünk bele, mi furcsaságokat vett észre például A garasos arisztokráczia című könyvében.

 És mesélni kezd Vas Gereben. „Ide érkeztem előtt láttam két boltfeliratot, az egyiken ezt olvasom: Csizmadia János polgári szabó, – s valamivel odább: Szabó János csizmadia. Tökéletesen megnyugodtam nevemre nézve, mert ha a sors céhbeli mesteremberekkel is így gorombáskodik, miért nézne engemet különb embernek.”

Aztán tovább mesél az író a szakmákról, a mérnöki munkáról, a jogászkodásról meg az orvoslásról. Na az utóbbiról szólván a következőket olvashatjuk:

„Titkon örültem, hogy anyám megparancsolja, hogy orvos legyek. Szegény jó anyám padlásának ablakán dűlt ki a patikaszag. Bodzavirág, pipitér, papsajt, pöszércze, fodormenta, fehérmályva, vadkömény és temérdek más fű száradt a padláson. Az éléstárban sótlan szalonna, nyúlháj, szarvaszsír, rozspálinka, – meg nem tudom mi és hányféle szer külön fiókokban elosztva várt alkalmazásra, – s gyógyította velük tíz falunak népét, mely együgyűségében nem szeret olyan orvosságot, mit üvegből s óránként egy kanállal adnak be. A falusi ember iczeszámra akar inni, úgy, hogy az a kérges tenyerű asszony úgy megkenje, hogy a nyögésére összeszaladjanak az ablak alatt a falubeli kutyák.”

Itt az ideje, hogy megismerkedjünk a korábban már emlegetett garasos arisztokraták jellemrajzával.

„Kisvárosban e fajta nép helyett – mármint bécsi, párizsi, londoni népek helyett – garasos arisztokráciánk van, melyből a legkövérebb éppen oly szemtelen, mint a makkdisznó, mely ha véletlen adutt lesz, - még a vörös disznót is elüti, mert nem elégli, hogy vaktában a másik mellé esik; hanem ráfekszik, gyomrozná és kiszívná a pirosát, hogy a maga halvány pofájára kelendő színt másolhasson. Ebből az osztályból vannak nevezetes példányok, szolgálhatok kettővel, – egyik fűszerrel kereskedik, a másik gabonával. Mindkettő egy időben került a városba, nem éppen szembetűnő vagyonnal, de nagy szerencsével. S hogy azt miképpen használták: elmondom. A fűszerkereskedő kibérelt olyan boltot, mely a gabona vásárhelynek tőszomszédja. Furfangos ésszel kitalálta, hogy a paraszt mindig keres valami vadat, melyet a hol megtalált, azzal megcsípeti magát. Emberünk két esztendeig vékonyan éldegélt, portékája így nyakára penészesedett; mert a heti vásári nép megszokott helyeire tódult. Betévedt hozzá egyszer egy elkésett paraszt, sietve kér öt garasért olajat, azzal biztatván a kereskedőt, ha jót ád, máskor is idejön.”

De tovább szövi a szót a regény szerzője, a hétköznapokról beszél.

„Köztünk legyen mondva Pista öcsém, ha a világot körül lehetne venni nagy fallal, bátran fölírhatnák a kapura, hogy az egész világ egy bolondok háza, s mindannyit méltán kötöznék meg, mert odavaló. Példának okáért az én ősöm a török háborúban egy basával ölre kapott, egymást verték a földhöz, a török kiszedte ősömnek minden haját, azóta vagyunk Nemes Kopaszok, ősöm pedig öklét dugta a basának a szájába, s oly erővel tolta a torkába, hogy megfúlt. Nemesi czímerünkbe a basa helyett medvét engedtek rajzolni, s egy markos magyar a medvének száját ketté terpeszti. Illendő dolognak tarták, öcsém, hogy e szörnyű dolgot beszéljék el maradékaiknak, s elhittük, hogy a szimbolikus medvével természetben is megbirkóznánk, holott merem hinni, hogy az igazi medve az üstökkel a fejünk bőrét is lehúzná, s nem kopaszok, hanem nyúzottak volnánk, rettentő példájára az emberiségnek, mely büszkén nézi nemességének állatokat ijesztő jelvényét.”

Mivel Vas Gereben a hétköznapokról ír a Garasos arisztokrácziában, pillantsunk be az egyik garasos arisztokrata, a fűszeres boltjába, és jegyezzük le szó szerint, mit hallunk ott. Íme:

„ – Franzl, achtmal acht (azaz vigyázz), – mire a másik az egyszeregyből visszafelel:

– Nyolczszor nyolcz hatvannégy. Pedig azt jelenti, hogy érti.

– Hat meg kettő? Kérdi újra a gazda (azaz: a hatodik fiókból lopott két font riskását). A tolvaj angyali nyugalommal kér egy krajczárért gyantát, odavet egy huszast s a kis boltosinas kifogja a rizskásának árát, megmondja a csudálkozónak, hogy a gyantáért jár egy krajczár, két font rizskásáért negyvenkilencz krajczár.

– Rizskása? Kérdi a tolvaj.

– Igen, – felel nyugalommal az inas, – elfeledte ön, hogy már a zsebében van? Alászolgája! Máskor is legyen szerencsém! Mondja tovább az inas betanult hideg vérrel s a tolvaj örül, hogy hátbaütés nélkül eleresztik; mert nem csak nem bolondult meg, hogy zsebét kikutassa s aztán az utczai sár közepébe lökjék ki. A közönség semmit sem vesz észre, zavartalan végzi vásárlásait a boltban; mert itt meg nem szégyenítenek senkit – s a kereskedés híres, hogy nem veszik gyanúba a becsületes embereket.”

Na ugye, kedves olvasó, hogy érdemes olvasni ezt a könyvet? Tanulunk is belőle, menynyi finomság, tapintat és éleselméjűség lakozik a fűszeresben meg az inasaiban. Idegen nyelven figyelmeztetik egymást, hogy ne sértsék a tolvaj vásárló érzékenységét. Nem is szégyenítik meg, majd dolguk végeztével mondják az inasok, legyen szerencsénk máskor is. nem úgy, mint manapság a plázákban, ahol detektorrral, elektronikus ketyerókkal molesztálják a nőket, és a védő őrzők bematatnak a vásárló melltartójába, ott keresik a kalocsai csípős paprikát, amit a kedves vásárló állítólag eltulajdonított, majd beviszik a tettes jelöltet a külön irodába, és ott erősködnek még vele. Na ezeket a plázásokat elküldeném Vas Gereben fűszereséhez inasnak. De tudtak mulatni is ezek az arisztokraták.

„Hej, ha látna kedves uram öcsém ily búbánatomban. A nóta megmarkolja a szívemet, elordítom magamat, hogy húzza a cigány a másik nótámat! Már magyarnak nincs kedve, Sem fegyvere, sem szíve, Már csak a komédiát őrzi, nem a hazáját. Öcsém – embert tudnék ölni, ha ezt a nótát jól elhúzzák. Bőgök a fájdalomtól, fölkapom a széket, ellenséget keresek, ha meg nem szöknék az a ki… tudja már uramöcsém, ki. Nincs ellenség s hogy a korcsmáros ne nyöszörögjön a káráért, itatom a vendégeket virradatos virradatig. Reggel hazajövök, kijózanodom feleségemnek savanyú képétől, – előre tudom, mit mond: »Nem tudsz úr lenni.«”

A váltóval a paraszt nem barátkozik. A gabonakereskedő meg egyáltalán nem is használja azokat. Természetesen most a békebeli gabonakereskedőkről beszélek. Azt írja Vas Gereben:

„– A te gazdád is szokott váltót aláírni? Kérdi az öreg, kíváncsian lesi ajkamról a szót.

– A fűszeres gyakran. Ő idegen nagykereskedőkkel van összeköttetésben, azok semmit sem adnak váltó nélkül.

– S ha a váltót véletlen be nem tudná váltani?

– Hitelének vége; mert a bizalmatlanság feltámad, s a többi is megrohanja födözet végett. Ez persze a kereskedésben halálos nyavalya; mert a dobon eladott holmi félannyit ér.

– Hát a búzakereskedő nem ír alá váltókat?

– Egyet sem! – felelém. A termelők a gabonát készpénzre adják, – itt a kereskedőnek egész erejével kell dolgozni…”

Hát a nagy kérdést el kell dönteni, mi legyen az ember? Mérnök, jogász vagy orvos?

„– Kibújok örömömben a bőrömből, kedves urambátyám, ha nem kívánja, hogy ügyvéd legyek.

– Miattam megférhetsz a bőrödben, – mondja az öreg, légy mérnök. Anyád úgyis iszonyodott a prókátorok- és a mészárosoktól.”

És aztán valamilyen árverezés folytán a nagy erkélyes házat árverezni kezdték falunkban. Ketten is szerették volna megvásárolni, a fűszeres is, meg a gabonás is. A gabonás mielőtt raktárából kirepült volna a termény, merthogy zsizsikesedni kezdett, gabonáját arra a célra akarta felhasználni, hogy megvásárolja az erkélyes házat. Száz szónak is egy a vége, az erkélyes ház az övé lett. No de hogy milyen úton-módon és mennyi ravaszkodás árán, az kiderül a könyvből. Olvassák el! Végül szelíd a történet vége, a regénybeli leányka a regénybeli fiatalember párja lesz. És közben folyik tovább az élet szép csendesen, amúgy XIX. századi módon. Kerek a történet, és tanulságos.

 Végezetül elárulom, miért kerestem meg most Vas Gereben regényét ismertetésre. Mert a múlt héten nem jelentkeztünk a könyvtárunk sorozattal, de könyvet azért ismertettünk. Elolvastam Debreczeni József könyvét, amit Orbán Viktorrról írt. Nagyon rossz könyv, és sajnáltam az időt, amit ennek olvasására kellett fordítanom. S olyan dühös lettem, mint Vas Gereben regényében a mulatós arisztokrata, aki a kármentőhöz csapta a széket. Én nem csaptam semmit sehova, hanem inkább egy jó regényt kerestem, aminek az a címe: Garasos arisztokráczia, írta Vas Gereben, kiadta a Budapest Franklin Társulat 1912-ben.

Győri Béla