vissza a főoldalra

 2010.01.02. 

Borbély László: Szilveszteri trombita

Otcsenás szilveszter délelőtt egyedül sétált a körúton. A szotyolát köpködő alkalmi árusok már ellepték a járdákat: konfettit, álarcokat, kalapokat és az óév búcsúztatásához nélkülözhetetlen egyéb kellékeket kínáltak. Eredetileg azért indult el, hogy vegyen egy trombitát a lányának, aki először töltötte együtt a szilvesztert gimnazista osztálytársaival. Néha megállt valamelyik kitelepült bazár előtt, aztán ment tovább. Útközben vetett egy-egy pillantást a feldíszített kirakatokra is. Annyira elmélyedt gondolataiban, főként emlékeiben, hogy egyre jobban eltávolodott a jelentől. Rövidesen a körút talán legcsodálatosabb építménye előtt találta magát, melyben egykoron irodalmi kiadók és folyóiratok szerkesztőségei mellett a legendás New York Kávéház, a későbbi Hungária étterem működött. Ma elegáns szálloda. Otcsenás sohasem látta még belülről a kávéházat, pedig volt idő, amikor kíváncsi lett volna rá. Vetett egy pillantást a bejáratnál álló, díszes ruhába öltöztetett szerecsenre, aki mindenkinek vigyorogva köszönt. A kirakaton benézve szomorúan állapította meg, hogy noha gyönyörűen felújították, és az egykori kávéház pompás díszítéseit is helyreállították, mégsem találná meg odabent azt a világot, melynek közelségére régen annyira vágyott. Szemügyre vette az asztaloknál ülőket, akik hivalkodva viselték magukon gazdagságuk fényűző kellékeit, ékszereiket néha megvillantva nyilvánították ki, hogy nekik nincs félnivalójuk a holnaputántól. Felmerült benne, hogy vajon egyaránt otthonra találna-e ezek között a falak között a már befutott Molnár Ferenc – aki a mendemondák szerint egy átmulatott éjszaka után bedobta a kulcsot a Dunába, hogy a kávéházat sohase lehessen többé bezárni –, és az élete első novellájáért kapott honoráriumból kedvesét vendégül látó, kopott ruházatú hírlapíró? Költői kérdés volt, nem várt rá választ még önmagától sem, inkább átment a túloldalra, habár már messziről látta, hogy odaát újabb csalódással kell szembesülnie. Gyermekkorának kedvenc mozija helyén bank nyílt néhány évvel ezelőtt. Otcsenás emlékeiben úgy élt ez a hely, mint a régi idők mozija. Hasonlított ahhoz, mely Mándy Ivánt gyermekkorában megihlette: „Mi mindent eltűrt ez a vászon!”, ahogy Mándy A mozi című novellában írja: „Eltűrte a mozgást. Hogy valaki fölállt, leült, kirúgta maga alól a széket, és rohanni kezdett. Eltűrte az üldözéseket a háztetőn, találkozásokat a tengerparton, csónakázást a holdfényben, az alig vánszorgó, régi gőzmozdonyokat, a roskadozó vashidakat, az emeletes omnibuszokat, a tengeri és szárazföldi csatákat. Az esőket is eltűrte, azt a sok esőt, a régi filmekét.”

Otcsenást ez a mozi serdülőkorának lélektani fordulópontjaira emlékeztette. Rajongott a filmekért, majdnem az összes zsebpénzét belépőkre költötte. A mozi a második otthona volt. Előfordult, hogy többször is megnézett egy-egy filmet, akkor is, ha már kívülről tudta az egész történetet. Az érzékeny fiú számára a mozi ablakot nyitott a világra. Hamar rátalált azokra a hősökre, akiket példaképnek tekinthetett. Nemcsak a helyükbe képzelte magát. Kitalálta azt is, hogyan folytatódhatna a sorsuk a „vége” felirat után. Kamaszként olyan történeteket írt, melyekről azt hitte, egyszer megfilmesítik azokat. (Később első szerelmével is ide váltott jegyet, ám az előadásra mégsem mentek el...) Ugyanitt történt, több mint harminc évvel ezelőtt, éppen szilveszter délelőtt, hogy Péter édesapjával megnézte a Hé barátom, itt van Sabata című olasz westernfilmet, melynek egyik feszült pillanatában a kisfiú nagy derültséget okozott. Valamelyik pisztolypárbaj előtt, a rókaarcú Lee Van Cleef által megszemélyesített Sabatának töltöttek egy pohár italt, mire Péter önfeledten megjegyezte: „Nézd, apu... Johnnie Walker-t isznak!” A fapados, nyikorgó székeken, cukorkát vagy békebeli pattogatott kukoricát majszoló kispénzű emberekből erre kitört a nevetés. Jókedvre derültek azon, hogy a hetvenes évek derekán, amikor a whisky ritkaságnak számított, a kisfiú már csalhatatlanul felismerte a Johnnie Walker márkajelzéssel ellátott töményitalt. Azt nyilván a többiek sem hitték, hogy Otcsenásék konyhakredencében ott sorakoznak a whiskys üvegek. Péter a filmvásznon látott életében először ilyen italt, amelynek létezéséről onnét tudott, hogy volt egy hamutartójuk, melyen a híres embléma, a fekete kalapban, fekete csizmában, fekete sétapálcával lépkedő piros ruhás alak látható. Mikor Lee Van Cleef-nek kitöltötték az üvegből az italt, szempillantás alatt ébredt rá, hogy mit is jelképez a sétáló figura. Ez az emlék némiképpen feledtette Otcsenással a mozi elpusztulása miatt érzett szomorúságot. Tudta, hogy ami fontos az embernek, azért harcolnia kell, mert különben elveszik tőle. Akárcsak ezt a mozit. Az elveszített értékekhez való helyes viszonyulás azonban elég erőt nyújthat ahhoz, hogy ne adjuk fel azokat a kincseket és javakat, mely felett még rendelkezünk. Ebben a hitben, benső mosolyra lelve indult tovább, hogy megvegye a trombitát a lányának.