vissza a főoldalra

 

 

 2010.01.08. 

Trianon egy angol szemével

(Bryan Cartledge könyvéről - Officina, 2009.)

Végre egy magyarbarát, Rothermere lord után az ellenségözönben! Bryan Cartledge erről tett tanúságot Magyar történelem egy angol szemével című művében, ehhez a magatartáshoz hű maradt és következetes Trianon tanulmányában. Mi erről, históriánk infarktusáról, ahogy e hazánkat sújtó békekötést Vizy E. Szilveszter akadémikus nevezte, minden lényeges dolgot tudtunk eddig is. Azt mindenképpen, hogy a magyar államvezetés fölkészületlen volt a nemzetiségi problémák megoldásában 1848 óta, és azt, hogy szerbek, románok, szlovákok mindvégig megoldatlannak ítélték a mi felemás megoldásainkat. Ma sem értjük, hogy Trianon miért velünk volt igazságtalanul a legszigorúbb. Szigorúbb, mint Németországgal.

Az meg egyenesen égbe kiáltó, hogy egyedül Tisza István ellenezte a háborút Szerbiával a bécsi haditanácsban, s mégis, a háború kirobbantója, Ausztria is kihasíthatta hazánkból Burgenlandot – nemzetközi segédlettel. Ez égbekiáltó! Benes arra ösztönözte a nagyhatalmakat, hogy korridort létesíthessenek a Felvidék és Horvátország között, a románok a Tiszáig akarták kiterjeszteni államukat. Mi maradt volna Magyarországból? Szinte semmi. Ebben a katasztrofális helyzetben, szomszédaink mohóságában hatástalan féknek bizonyult az USA, aki az etnikai határokat is figyelembe akarta venni. Némileg erre az elvre hajlott Anglia is, a meghatározó döntnök azonban Clemenceau Franciaországa volt, aki gyűlölt minket, talán annak az okán, hogy az 1900-as években rossz drámája Budapesten megbukott. Alaposan visszafizetett érte, bár Apponyi Albert trianoni elmondott beszéde hatással volt rá. Teleki Pál is mindent megtett az etnikai – földrajzi – gazdasági határok pontos bemutatásával, melyet a velünk ellenséges nemzetközi bizottság elé tárt. A trianoni infarktuson, ahogy azt Vizy E. Szilveszter jellemezte, akkor már nem lehetett segíteni, előtte évtizedekkel döntöttük romba mi is lehetőségeinket.

Cartledge két személy köré sűríti nemzeti sorsunkat, Károlyi Mihály és Bethlen István szerepéhez. Károlyi a rossz utat választotta, mégis neki van szobra Budapesten, és nem annak a Bethlen Istvánnak, aki helyes irányban tájékozódott és cselekedett. Batthyány Lajosról és Bethlen Istvánról, e két államférfiról utókorunk megfeledkezett. Szobrokban, versekben, gondolkodásunkban is. Az 1896- os milleniumi ünnepségek színpompája pazar bőséget árasztott a skarlátvörös mentéktől a kénsárga és bíbor, arany pruszlikokig és pártákig. Ennek is böjtje lett Trianon, a felvonulásra és ünnepségekre, nem a fennmaradásra összpontosított a nemzet, pontosabban a távlatokat és a jövőt rosszul és nagyon hiányosan felmérő kormányzat. Bryan Cartledge szerint „A magyarok erőssége a túlélés és talpra állás”. Erősítem állítását, mi Muhi, Mohács, Szatmár, Világos és Trianon után mindig föltámadtunk. Nagypéntek után Húsvét következik históriánkban – véli Vizy E. Szilveszter. Sokszor volt nagypéntekünk, ritkán Húsvét, most már az utóbbira vagyunk méltók. Igaza is van az angol diplomata történésznek, tévedése is. IV. Bélát „a kevés tehetséges Árpád-házi királyok” között tartja számon. Szent László, Könyves Kálmán, III. Béla is az. Elbizakodottságunkat azonban joggal korholja. Hozzátehetjük, döntő pillanatokban erőnk az, amit azonnal a terméketlen pártoskodás és a széthúzás követ. Idézi Tiszta István félelmét, ami bekövetkezett: egy Szerbia elleni támadás azonnal maga után vonja a háborút Oroszországgal, és ez világháborúvá fog válni”. Károlyi Mihály nagy kártyás volt, golfozott, teniszezett, vitorlázott, Bethlen Istvánnak nem voltak ilyen szenvedélyei. Mindketten tüzetesen ismerkedtek a nagyvilággal, jártak Angliában, az USA-ban, Károlyi inkább a francia, Bethlen az angol orientáció híve lett. Mindketten Tisza István kérlelhetetlen ellenfelei közé tartoztak. A külső sötét erők többször is halálra ítélték a magyarságot, mely önnön kábulatában sokszor mély alvásba merült. A nemzetet feltámasztó ismert és anonim honfiak a századok folyamán mentő arkangyalai lettek Hungáriának. Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Kőrösi Csoma Sándor, Mikó Imre, Bánffy Miklós, Fábry Zoltán, és sokan mások a kiállás, a gondolat, a cselekedet, a kompromisszum más-más arányaival.

Ellenségeink is megosztottak voltak, Wilson amerikai elnök 1918-ban úgy vélekedett: „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Pokol tornácán rostokolunk fényévnyire ettől az ígért és üdvös állapottól. Határainkon kívül sínylődő több millió honfitársunk, másod, harmad, ötödrangú üldözöttek, nem szabad állampolgárok, mint Finnországban a svédek, pedig még ők is morognak. Az igeretek soha, ezúttal sem vették komolyan a hatalmak, és szomszédaink azonnal és végérvényesen megszegték. Kiált az igazságtalanság a világban és a Kárpát-medencében. Mindezt siettette az aszály 1917-ben, a cattarói zendülés a tengeren és az a katasztrofális intézkedés, mely szétkergette hadseregünket a súlyos következményeket okozó fölkiáltással: „Nem akarok több katonát látni!” Akkor ordították e pusztító mondatot, amikor egy-egy század, zászlóalj városokat, országrészeket mentett volna meg hazánknak. A térségben a franciák parancsoltak, s nem akadt méltó és erős magyar politikus, aki képes lett volna az eredményes párbeszédre. Eközben a csehek elfoglalták önszántukból Pozsonyt és Kassát, a szerbek Pécs környékét. Károlyi Mihály azt hitte, hogy a wilsoni elvek alapján Magyarország újjáteremtődhet a Svájci Államszövetség alapján. Bár itt tartanánk Erdélyben, a Vajdaságban, a Felvidéken! A győztesek azért is nehezteltek Károlyira, mert nem tartóztatta le a kommunista vezetőket. Kun Béla és társai elsődlegesen felelősek Trianonért, annak sújtó mértékéért legfőképpen. Az elképzelések állandóan változtak és módosultak, s mi ezzel nem tudtunk élni sajnálatosan, hiszen eredetileg Wilson is, Lloyd George is szerepet szánt a térségben a monarchiának. Masaryk és Benes sürgette a franciákat, hogy Ausztria-Magyarország hegemóniáját fel kell számolni. Sürgette és meggyőzte őket.

Az is lényeges, hogy a trianoni döntést előkészítő háttérszereplők szinte mind ellenségeink voltak és azzá váltak. A brit Seaton-Watson és sokan mások a jugoszláv és a román állam mellett kardoskodtak, s miközben szomszédaink hatékonyan mozogtak a nemzetközi régióban, mi érthetetlenül defenzívában maradtunk. Clemenceau a bolsevizmus ádáz ellensége volt, és sajnálatosan hozzájuk csatoltak minket is, magyarokat, meg nem érdemelten, hiszen a Tanácsköztársaság nem a magyar nemzet óhajtása volt egy óráig sem, csak ártott, nagyon sokat, a jövőnket is lerombolva. Az angol Harold Nicolson a békekonferencia előkészítő bizottságában ilyen szókra vetemedett: „mélységes undorral tekintek arra a turáni törzsre.” Mindezek lélektani hatása komoly terhet jelentett számunkra. Az ellenoffenzívával hibásan és bűnösen nem éltünk. Kevés szövetségesünk is akadt, Bandholtz tábornok, aki megakadályozta, hogy Budapestre betört román katonaság kifossza múzeumainkat. Rendkívül hatásos beszédet mondott angolul, franciául, olaszul Apponyi Albert, s ez hatással volt még Clemenceau- ra is, kiváló segítője volt Bethlen István és Teleki Pál. Sajnos későn, felébredtünk. Végveszélybe került hazánk 1920-ban. Nem először, nem utoljára. Muhi, Mohács, Szatmár, Világos után újra a megsemmisülés szélén álltunk, de a nemzet ezúttal is föltámadott. Hosszú-hosszú nagypénteket éltünk át többször, érkezzen hozzánk végleges Húsvét. Megérdemeljük.

 

Losonci Miklós