vissza a főoldalra

 2010.01.08. 

Közelmúltkutatás és átvilágítás

Az Erdélyi Unitárius Egyház 2009. december 5-én Kolozsváron emlékkonferenciát tartott az 1989. évi népfelkelés 20. évfordulójára. A kulturális-irodalmi műsorral kiegészülő rendezvényre az Erdélyi Unitárius Egyház Püspöki Hivatalának Dávid Ferenc Imatermében került sor. A konferencián több témát is érintettek az előadók. Közelmúltkutatás és átvilágítási kísérletek az Erdélyi Unitárius Egyházban témában Dr. Kovács Sándor kolozsvári teológiai tanár és Szabó László kolozsvári unitárius lelkész tartott előadást.

 – Ha a közelmúltat akarjuk kutatni, akkor meddig kell visszamenni az időben?

 Dr.Kovács Sándor (K.S) (felső képen) : A közelmúlt kutatás elsősorban az 1945 utáni időszakra vonatkozik, a kommunista államhatalom berendezkedésétől kezdve, ennek 1989-ben bekövetkezett részleges bukásáig. Az időkeretet azonban akár meg is hosszabbíthatjuk, hiszen már 1920-tól történtek olyan események - pl. erőszakos elrománosítás - , melyek felekezeti kutatására csak az utóbbi években került sor.

 – Az Erdélyi Unitárius Egyház mennyi iskolát, intézményt tarthatott meg 1947- a királyság felszámolása- után?

 K.S.: Az 1948. augusztus 3-án életbe léptetett 175. számú tanügyi törvénynek keresztelt rablás 33 elemi, három közép-, egy gazdasági iskolát és egy leányotthont nyilvánított állami tulajdonná. Ezen kívül a kolozsvári Unitárius Teológiai Akadémiát is megszüntette, legalábbis olyan szinten, hogy a 400 éven át önállóan működő tanintézményt a parancsuralmi rendszer egyetlen közös protestáns intézetbe kényszerítette. Az erdélyi református, az unitárius és az evangélikus egyházak püspökei 1948 szeptemberében kénytelen-kelletlen határoztak a közös intézet megalapításáról. Így jött létre az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet, mely ma is az egyetlen protestáns lelkészképzést biztosító intézmény Erdélyben. 1947 után gyakorlatilag egyetlen tanintézete sem marad az Unitárius Egyháznak.

 – Az erdélyi unitáriusoktól több mint tízezer kötetet vettek el a kommunisták az államosításkor. Létezik-e olyan törvény, mely kötelezné az államot a visszaszolgáltatásra?

 K.S.: Egészen pontosan 44700 nyomtatványról és 2472 kéziratos műről van szó, amelyek elrablásával felbecsülhetetlen értéktől fosztották meg az unitárius egyházat (is). Egyelőre az állami törvénykezés nem rendelkezik egyértelműen könyvek és levéltári anyagok visszaszolgáltatásáról, de megfelelő jogszabályok megalkotásával talán valamikor majd ez is lehetővé válik.

 – Az előbb említett iskolák és intézmények közül mennyi került vissza az unitárius egyház birtokába?

 K.S.: Az államosított iskolák közül több is visszakerült, a legfontosabbak a kolozsvári és székelykeresztúri unitárius középiskolák, gimnáziumok. Az előbbi János Zsigmond fejedelem nevét viseli, utóbbi pedig a nagy alapítványtevő Berde Mózesét. Kolozsvárott a régi kollégium épület tulajdonjogát is sikerült visszaszerezni, ám a városvezetés egyelőre megakadályozta a tényleges birtokbavételt. Reményeink és Kolozsvár polgármesterének ígérete szerint ez év végéig megoldódik a kérdés. Vidéki egyházközségeinkben is több iskolaépületet visszaszolgáltattak, sajnos az épületek állapota legtöbb esetben nagyon komoly feljavításra szorul. Összességében az 1948-ban történt állomosított 86 ingatlanból harminckettőt visszaszolgáltattak, háromra kárpótlást ígértek, ötvenegy kérést pedig még nem bíráltak el, vagy visszautasítottak. Az államosított földterületek és erdők nagy részét is visszakapták egyházközségeink.

 – Nem tudom, jól látom-e: de mintha a volt főúri kastélyokat szívesebben visszaszolgáltatják, mint az elvett egyházi javakat.

 K.S.: Nem tudok statisztikai adatokkal szolgálni, de visszaszolgáltatott főúri kastélyok, kúriák többségének állaga is katasztrofális.

 – A papképzést, a hitoktatást, az egyházi irodalom terjesztését mennyire befolyásolta a kommunista rezsim?

 K.S.: Teljes egészében irányítása alatt tartotta. Meghatározták a beiskolázható teológiai hallgatók számát; a nyolcvanas évektől kezdődően ez a szám ritkán haladta meg a három főt évfolyamonként. Az egyházi irodalom elsorvasztása is majdnem tökéletesre sikeredett, hiszen 1945 előtt négy unitárius havilap és egy tudományos folyóirat szolgálta a belmisszió és a lelkésztovábbképzés ügyét. „Természetesen” mindeniket beszüntették, 1971-ben hosszas alkudozás után sikerült újraindítani Erdély legrégebbi tudományos teológiai folyóiratát, az 1861-ben alapított Keresztény Magvetőt. Az egyházi énekeskönyv és az Unitárius Káté alkalomszerű megjelentetésén kívül fél tucatnál kevesebb egyházi könyv jelenhetett meg 1989-ig - egy prédikációs kötet, egy tanulmánykötet és egy emlékkötet az egyház megalapításának 400. évfordulójára 1968-ban.

 – Voltak unitárius mártírjai is az egyházüldözésnek?

 Szabó László (SZ.L.) (alsó képen) : Amennyiben a mártíromság az élet saját elhatározású feláldozását jelenti, akkor egyetlen unitárius mártírunk, Moyses Márton példáját említjük, aki 1970. február 13-án rendszerellenes tiltakozásként a brassói pártszékház előtt leöntötte benzinnel és meggyújtotta magát. Amennyiben a börtönévek is mártíromságnak számítanak, akkor arra az – összesen 174 évre ítélt – 17 lelkészre, teológiai hallgatóra és teológiai tanárra gondolunk, akiket a magyarországi forradalom után megtorlásként és elrettentő példaként ítélt börtönre a kommunista államhatalom.

 – Az 1989-es forradalmi eseményekben miként vett részt az Erdélyi Unitárius Egyház?

 Sz.L.: Nincs tudomásom arról, hogy az egyház bármilyen módon állást foglalt volna, vagy szervezetten részt vett volna a népfelkelésben. Az egyháztagok és a lelkészek egy része saját településükön részt vettek a forradalmi megmozdulásokban és néhányan közülük helyi szinten ideiglenesen vezető szerepet töltöttek be az államhatalmi változást követő átmeneti időszakban.

 – Mindketten tagjai voltak az Erdélyi Unitárius Egyházban az államvédelmi szervek egyházi életbe való beavatkozásának feltárását előkészítő bizottságnak. Mi volt ennek a grémiumnak a feladata?

 Sz.L.: Egyrészt a vonatkozó egyházkormányzati határozatok végrehajtásának előkészítése, ugyanakkor minél több iratgyűjteményről másolatot igényelni és átadni azt az illetékes egyházi testületeknek.

 – Benne voltak a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácsban, a SZIVOT-ban?

 Sz.L: Nem vagyunk tagjai, ugyanis minket az egyházunk bízott meg feladatainkkal, a SZIVOT tagjait pedig az országgyűlés választotta meg a politikai pártok és az állami közméltóságok javaslata alapján.

 – Kiknek az adatait, iratait vizsgálták?

 Sz.L.: Püspökökét, püspökhelyettesekét, főgondnokokét, esperesekét, teológiai tanárokét, lelkészekét. Egyszóval azokét az egyházvezetőkét, akik 1945–1989 között meghatározó tisztséget töltöttek be egyházunk életében.

 – Ezen okmányok a megfigyeltek és az ügynökök, tartótisztek neveit is tartalmazta?

 Sz.L..: A megfigyelt célszemélyek és a tartótisztek neve szinte kivétel nélkül titkosítás nélkül szerepel, az együttműködő személyek pedig fedőnévvel szerepelnek. Az iratcsomókat vezető tisztek megjegyzéseiből és a besúgói jelentések bizonyos szövegkörnyezetéből legtöbbször könnyűszerrel fény deríthető a fedőnevek „tulajdonosaira”.

 -Önök azt írták: „azokat terheli a fő bűn, akik ennek a kommunista rendszernek elsődleges működtetői voltak: a különböző szintű pártvezetők, az állam- és közigazgatási vezetők nagy része, az államvédelmi szervek és a karhatalmi erők tagjai, valamint sokan mások.” Indítottak-e eljárást a fő bűnösök ellen?

 Sz.L.: Sajnos ellenük nem indult bűnügyi vagy társadalmi számonkérés, sőt a még életben levő áldozataikhoz – és a nyugdíjas átlagpolgárokhoz – viszonyítva többszörös „érdemnyugdíjat” élveznek. Mindez az 1989 utáni romániai államhatalom egyik legnagyobb szégyenfoltja.

 – Tudjuk, hogy mennyien működtek együtt kényszerből a Szekuritatéval az Erdélyi Unitárius Egyház papjai közül? S mennyien nem kényszerből, hanem pl. hatalomvágyból?

 Sz.L.: Erre a kérdésre csakis a megfigyelési és együttműködői iratgyűjtemények, valamint más kordokumentumok részletes vizsgálata nyomán tudunk válaszolni. Egyelőre úgy tűnik, a többség kényszerűségből vált együttműködővé, de arra is van utalás, hogy néhány besúgót a rosszindulat, vagy éppen az anyagi haszon ösztönözte.

 – A szekuritáté által vezetett egyéni iratgyűjtemények alapvető fontosságúak. Viszont mennyire hitelesek ezek a dokumentumok?

 K.S.: Többnyire hitelesek, ám óvatosan kell kezelni az anyagot. A szekuritáté a besúgói jelentésekre alapozott, így az iratgyűjteményekben olvasható jellemrajzok elég pontos képet festenek a megfigyeltekről. Az információkat általában több - három-négy - forrásból gyűjtötték össze, ezért aligha „tévedtek” nagyot. Persze arra is van példa, hogy a maguk a szekusok gyártottak jelentéseket, munkavégzésük eredményességét igazolandó céllal. Ezt viszont elég hamar ki lehet szűrni az iratcsomók olvasásakor, miként azt is, hogy egy vagy több forrásból származik ugyanaz az értesülés. Lehetetlen, hogy ugyanazt az eseményt két személy mondatról mondatra, írásjelről írásjelre megegyező módon adja elő. Ilyen esetekben valószínűleg a tartótiszt buzgólkodott és az általa gyártott jelentést ellátta valamelyik „együttműködő” fedőnevével.

– Mi történik azokkal a lelkészekkel, akikről kiderül, hogy ügynökök voltak?

 Sz.L.: Az átvilágítási határozataink alapján a súlyos besúgói vétkeket elkövető személyek kötelesek bocsánatot kérni az áldozataiktól.

 -A SZIVOT-on kívül hol lehetnek még olyan dokumentumok, melyek elősegíthetik az átvilágítást?

 Sz.L.: Már kértük és meg is kaptuk a jóváhagyást a volt Egyházügyi Államtitkárság Levéltárában való kutatásra. Fontos lenne a Kommunista Párt irattárába is bepillantani.

 – Hol tart ma az önök egyházában az átvilágítás?

 Sz.L.: A folyamat érdemi része csak most kezdődik. Eddig többnyire az előkészítéssel és az anyaggyűjtéssel foglalkoztunk.

 – Magyarországon az utódpárt tagjai és szimpatizánsai szinte örömünnepet ülnek, ha egy volt püspökről, egyházi méltóságról kiderül, hogy ügynök volt. Azt nem firtatják, hogy bizony ez annak a rendszernek az átka, melyben ők –még fiatalon – tisztséget viseltek. Ilyen esetekkel Erdélyben, Romániában is találkozhatnak?

 K.S.: Nem az ünneplés a célunk és nem is a boszorkányüldözés. Múltunkat vállalnunk kell még akkor is, ha némelykor kényelmetlen, nehéz örökséggel vagyunk kénytelenek szembesülni. A lelkészek többsége 1989 előtt is hűségesen dolgozott, az együttműködésnek pedig sokféle formája és módja létezett, ezeket esetenként kell mérlegelni és értelmezni.

 -A hívek hogyan fogadják, mikor lelkészükről kiderül, hogy besúgó volt?

 Sz.L.: Egyelőre erre nem volt példa, mert hivatalosan még senkiről nem derült ki a besúgói múltja.

 -„Az út kezdetén vagyunk” – hangsúlyozta Kovács Sándor december 5-én. Kitől és mitől függ, hogy elérjenek az út végére?

 K.S.: Nagyban függ a hatályos állami jogszabályok alakulásától, ugyanis kedvezőtlen törvénymódosítással ellehetetleníthetik a további kutatást, vagy tovább szűkíthetik a mozgásterünket.

Medveczky Attila