vissza a főoldalra

 2010.01.15. 

Magyarnak lenni: erkölcsi kötelesség

Harmath Albert színművész 1949-ben született Budapesten. 1968-ban lett a tagja a Radics Béla által vezetett Sakk-Matt Együttesnek. A Színház-és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1977-ben a Miskolci Nemzeti, 1980-ban a Pécsi Nemzeti Színházban játszott. 1984-től négy évig a Fővárosi Operettszínház tagja, majd „szabadúszó” művész. A ’90-es években gyakran fellépett Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Dániában és Kanadában a Torontói Magyar Színházban. Elsősorban bonvivánszerepekben lépett fel. Alapító tagja volt a Rock és Musical Színháznak. Főbb szerepei: Péter apostol, Heródes (Webber-Rice: Jézus Krisztus szupersztár), Juvenalis (Várkonyi-Miklós: Sztárcsinálók), Peron elnök (Webber-Rice: Evita), Gerard Muffat (Kocsák-Miklós: Nana), Kalkutta érsekének szerepe (Kocsák-Baróti-Miklós-Kemény: Kiálts a szeretetért!). Számtalan operett bonviván-szerep Magyarországon magyarul és német nyelvterületen németül. Ezek közül a Csárdáskirálynő a híres Rátonyi –féle rendezésben, a Marica grófnő, a Víg özvegy, a Denevér, a Cirkuszhercegnő és még vagy tizenöt más operett főszerep. Valamint prózai szerepek németül a Szekszárdi Német Színházban: Faust (Goethe: Ős-Fauszt), Cornwal (Shakespeare: Lear király), kocsmáros (Goldoni: Két úr szolgája). Jelenleg: Marosi (Sarkadi: Elveszett paradicsom).

 -Amikor megszülettél, már egy éve Rákosiék voltak hatalmon. Szüleid hogyan élték meg ezt a hatalomváltást?

 -Kemény évek voltak ezek. Édesapám a zenészek szakszervezetének volt a titkára. Maga is zenélt. 1944-ben diplomázott a jogi egyetemen. Egy ügyvéd magához akarta venni, de erre azt felelte: nincs jogállam Magyarországon, zenész leszek, így szabadabban élhetek. Jelenleg genealógusként dolgozik, és most, 89 évesen lett a Magyar Heraldisztikai és Genealógiai Társaság elnöke. Szakszervezeti tevékenysége kapcsán annak idején megkörnyékezték a kommunista propagandisták, hogy lépjen be a pártba. Ő viszont azt mondta: a zenészek nem politizálnak. Bosszúból 1957-ben az ÁVO a munkahelyről vitte el, majd nálunk éjjel fél háromkor házkutatást tartottak és ennek során fegyvert akartak elrejteni egy fiókban, hogy „bizonyítékot” kreáljanak, csak édesanyám lélekjelenléte mentette meg a helyzetet. Mert észrevette és szóvá tette a mesterkedésüket. Csak kilenc hónap múlva tért vissza apám az internálótáborból. Ezt követően sokáig rendőri felügyelet alatt állt. Szinte minden éjjel kijöttek hozzánk. Ha hallottuk éjszaka a liftet, már tudtuk, hogy jönnek a karhatalmisták. Ezt követően nagyon nehéz volt édesapámnak elhelyezkedni, munkát találni. Szegényen, de tisztességben éltünk. Ilyen körülmények közt nőttünk fel bátyámmal – aki jelenleg dzsessz-zongorista – együtt.

 -Ha megkérdezték az ötéves Albertet, mi szeretne lenni, mit válaszolt?

 -Akkor még semmilyen konkrét tervem nem volt, és a színészetet is csak egy véletlennek köszönhetem. Kiskamasz koromban egy távoli rokonunk - aki az Operaház kórusában énekelt - többször bevitt a színfalak mögé. A hajdani, legendás operaházi nagyságokat volt szerencsém látni a színpadon. Így szerettem meg az operát, azóta is rajongója vagyok. De nem cövekeltem le egyetlen műfajnál. Szeretem a dzsesszt és a magyar népzenét, s mivel a beatkorszakban nőttem fel, ez a zenei irányzat is megérintett.

 -Vettek neked egy gitárt, s azon játszottad az amerikai dalokat?

 -Nem így történt. Igaz, doboltam is, de főleg énekeltem. Már általános iskolában kitűntem ének-tudásommal. Sok beat-számot kívülről fújtam. Bátyámmal és még egy gitáros sráccal alapítottunk egy amatőr zenekart is és egy magnóval készítettük a felvételeket. Az együttesnek angol nevet adtunk, így sokan azt hitték, hogy egy amerikai bandáról van szó. Mikor kiderült, hogy mégsem, akkor már nem rajongtak annyira a felvételeinkért. Hiába akkor is az volt a jó, ami külföldi. Sajnos nagy USA-imádat volt már akkor is.

 -Ha jól számolok: vagy nem vettek fel elsőre a Színművészetire, vagy a felvételi előtt máshol tanultál, dolgoztál.

 -Elsőre vettek fel, de csak 24 évesen jelentkeztem. Addig zenéltem. Abból próbáltam megélni. Volt egy nagyon jó kis együttesünk a Febris. Ezt is a bátyámmal alapítottuk, s tánciskolákban játszottunk. 1968-ban alapítottuk a Sakk-Matt Együttest a legendás gitárossal Radics Béléval, amely korszakos jelentőségű együttes volt a magyar rock történetében. Az új formáció - Radics Béla szólógitár, Csuha Lajos gitár, Miklóska Lajos basszusgitár, Harmath Albert ének, Hönigh Rezső, majd Váradi László (Vadölő) dobok felállásban - 1968 május 1-jén telt ház, 10.000 ember előtt debütált a Budai Ifjúsági Parkban. A közönség nem akart hinni a fülének, annyira valószínűtlennek tűnt, hogy egy ismeretlen zenekar ilyen színvonalas zenét játsszon. A Sakk-Matt a koncerten Cream, Jimi Hendrix, John Mayall dalokat játszott, valamit Dancsák Gyula és Miklóska Lajos szerzeményeit. Az új hangokra, sztárokra vágyó közönség azonnal a kegyeibe fogadta a zenészeket. A Radics Béla Emléktársaságnak pedig sikerült megjelentetnie gyűjteményemből, feljavítva a zenekar első cd-jét –35 év késéssel! Később a kezdetleges Rock Színházban a Szupersztárt játszottuk, s ezt meghallgatta Kazán István, a Színművészeti tanára, aki arra bíztatott, hogy próbálkozzam meg a felvételivel. „Magában több van, mint egy énekes”- mondta. Sikerült a felvételim, és az operett-musical szakot végeztem el. Kazán István és Versényi Ida voltak a tanáraim. És még olyan nagyoktól is tanulhattam, mint Nádasdy Kálmán, Gosztonyi tanár úr, Montágh Imre, zenei téren pedig Nagy Ferenc és Breitner Tamás. Énektechnikát pedig Keöntsch Boldizsártól és Szőnyi Ferenctől.

-Főiskolai hallgatóként is játszottál szerepeket?

 -A többször is átkeresztelt gyermekszínházban játszottunk, ott sajátítottam el a színpadi gyakorlatot. 1977-ben végeztem, s a miskolci színház főrendezője, Illés István elhívott a borsodi megyeszékhelyre. Ö látott engem egy vizsgaelőadásban, enne kapcsán szerződtetett. Miskolcon először a Két veronai nemes musical-változatában léptem fel. Ezt Bór József rendezte és partnerem Poór Péter volt. Később én lettem Miskolcon a bonviván. Erre lettem „predesztinálva”. Mindig arra törekedtem, hogy bonvivánként kerüljem a mézes-mázos allűröket, tehát hiteles játékstílust akartam megvalósítani. Miskolc még azért is kedves nekem, mert ott született a lányom, aki jelenleg három diplomás értelmiségi. 1980-ban pedig a Pécsi Nemzeti Színházban játszottam. Ott még kisebb operaszerepeket is kaptam, mert elég népszerű voltam. Már a pécsi korszakomban érkeztek a külföldi felkérések, s Nyugaton színvonalas előadásokban léptem fel. Külföldön először Strauss nagyoperettjében, a Denevérben énekeltem el Eisensteint. Pécs után négy évig az Operettszínház tagja voltam Seregi László felkérésére. Már akkor játszottak rockoperát, musicalt a Nagymező utcában. Természetesen operett-főszerepeket is kaptam. Itt szerzett tapasztalatommal módom volt huzamosabb ideig külföldre szerződni egy-egy darabra, koncertre. Létrehoztunk egy előadást, aminek általában én voltam a főszereplője, s utaztunk az adott darabbal. Passuaban és Hannoverben pedig zeneiskolában tanítottam éneket. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Hamburgban a híres német tenoristával, René Kollóval énekeltem egy színpadon. Felléptem Németország, Ausztria, Hollandia és Dánia jelentős színházaiban. A német egyesülés után viszont a kinti utazó színházak színvonala csökkent. Így hazajöttem, pedig jó szerepeket ajánlottak. Olyan is előfordult, hogy Nyugaton – ahol nagyon jó kritikákat kaptam és nagy sikereket élhettem meg - azt mondták nekem: miért kérek fizetésemelést, örüljek neki, hogy engem, aki a vasfüggöny mögül jött, egyáltalán szerződtetnek. Ez feldühített, s visszamondtam egy komoly szerződést. Makacs, meg nem alkuvó ember vagyok, és soha nem rejtem véka alá politikai hovatartozásomat. Ez nálunk sajnos hátrány a művészi ranglétrán való felemelkedéshez.

 -Ez lehet az egyik oka annak, hogy nem kaptál semmilyen díjat, elismerést?

 -Azért „ősrégről” van néhány tanácsi Nívó-díjam és 2000-ben kaptam egy Líra-díjat. Ez nem jár pénzzel, de sajtófelhajtással sem.

 -Játszottál a Szekszárdi Német Színházban. Néhány hónappal ezelőtt kollégáddal, Rupnik Károllyal beszéltem, ő is játszott ebben a teátrumban.

 -Hogyne, többször is felléptünk együtt. Szekszárdon a legnehezebb és legnagyobb feladatom Goethe Ős-Faustjának a címszerepe volt. A színpadi kiejtésem elég jó, de nem beszélek kiválón németül. Nehéz dolog, nagy kihívás negyven percen keresztül egyedül állni a színpadon és németül beszélni a közönséghez. Ezt a darabot a nagy siker miatt később még Németországban is előadtuk.

 -Sok színésznek a vágya, hogy rendezhessen.

 -Szeretek rendezni, de eddig nagy színházakban még nem állítottam színre darabokat. Rendeztem Németországban és Kassán is. Sok zenés darabban játszottam, hosszú éveket töltöttem a színpadon, így megtanultam, miként lehet egy jó művet színpadra állítani. Bór Józseftől és Rátonyi Róberttől is ellestem a rendezési fortélyokat. Egyikük sem rendezett a zene ellen. Amikor Szolnokon énekeltem a Csárdáskirálynőben, Rátonyi volt a rendező. Kevés olyan átlátható, precíz rendezői példányt láttam, mint amilyet Rátonyi készített

 -Itt beszélgetünk az Újpest Színház büféjében, egy óra múlva csengetnek, s te Sarkadi Elveszett paradicsomában Marosi alakját öltöd magadra. Aktuálisnak érzed ezt a drámát?

 -Igen, mert Sarkadi a műben olyan kérdéseket érint, amelyek örök érvényűek. Ilyen pl., hogy egy bűn elkövetése után megtisztulva, újra talpra tudunk-e állni? Van-e túlélés a rácsok mögött? Érdemes-e élni ebben a gyötrő szorításban? Vár-e még ránk a szerelem? A későn érkezett szerelem és az angyali üdvözletet hozó leány arra a tiszta, romlatlan énjére ébreszti rá az egykori fényes tehetségű férfit, aki lehetett volna bűnbeesése előtt. A tiszta kapcsolat iránti vágyódás is az egyik lényeges eleme a darabnak. Az általam alakított Marosi munkás származású, szocialista ember, aki hisz ebben a rendszerben, viszont a lányát már egyetemre járatja. A másik család humán értelmiségi, kissé filozofáló, ezért is mondja őket Marosi mániákusnak. December 27-én volt a darab premierje, s még 2010-ben is fogjuk játszani az Elveszett paradicsomot. Úgy érezzük igenis van igény a jó magyar drámákra, s nagyon örülök annak, hogy részt vehetek ebben a produkcióban.

 -Valóban, de a nagy kőszínházak mégsem játszanak Illyést, Németh Lászlót, Sarkadit, Csurkát.

 -Pedig „nevelni” kéne a közönséget. A publikum mindenre fogékony, s ezért kell jó műveket játszani. A mai magyar színházi világban az önmegvalósítás került előtérbe. Jó klasszikus darabot, hagyományos rendezésben, remek színészekkel már alig-alig mutatnak be. Szándékosan nem használom a sztár szót, mert mindenki, aki bekerül a televízióba, az annak mondja magát. Nagyon tiszteltem, és sokat tanultam „magyarságból” Bessenyei Ferenctől. Mostanában aligha születik hozzá fogható színész-egyéniség. De ha támadna is hasonló, vajon mire jutna egy ilyen reménytelen, gyalázatos korban, egy ennyire kultúra-ellenes, elanyagiasodott, lélektelen világban? Bessenyei egyszer Kecskeméten azt mondta a helyi pártvezetőnek: ti apácákat, papokat börtönöztetek be, neked én nem vagyok „Feri bátyád”. De térjünk vissza a kérdésedre. Itt egy lélektani okot is meg kell említeni. Ha a világban, a környezetünkben csupa szörnyűség történik, ha egyre nehezebb a megélhetésünk, akkor jobban vágyunk könnyebb, szórakoztatóbb darabra, mint pl. egy Shakespeare-trgadéiára.

 -Ezért volt igény a háborús időkben Pesten a kis operettecskékre?

 -Azért azok nem voltak rossz zenés darabok. Sok nívós mű is született, bár voltak olyanok is, amelyek már túlhaladottak. Jó kabarék voltak, ma pedig ez a műfaj is halódik.

 -Mi kell ahhoz, hogy valaki érvényesüljön ezen a pályán?

 -Tehetség, de az még nem minden. Főleg szerencse szükséges. Jó időben, jó helyen kell lenni és tehetséges színházi vezetőkkel találkozni. A kompromisszumkészség sem árt. Na, ez az, ami belőlem hiányzik. Elfogadom azt, hogy vannak más világnézetű emberek, de ha egy közösségben, egy társulatban dolgozom, akkor az a jó, ha a fontosabb művészeti és társadalmi kérdésekben egyezik a véleményünk. Ott lehet színvonalas műveket alkotni, ahol nincs rombolás és egy az akarat.

 -Milyennek látod hazánk kulturális állapotát?

 -Ugyanolyan válságban van, mint az ország. Csak reménykedni tudok benne, hogy jobbra fog fordulni.

 -Mivel töltöd a szabadidődet?

 -Jelentős lemezgyűjteményem van, s azt szeretem gyarapítani. Nagyon érdekel a magyarság őstörténete, szinte minden irodalmat elolvastam ebben a témában. Miskolcon el is végeztem egy sumeriológiai tanfolyamot, s arra is büszke vagyok, hogy Badinyi Jós Ferenc fiává fogadott.

 -Mit jelent számodra a magyarság?

 -Hovatartozást, identitást, nyelvet, kultúrát és erkölcsiséget. Nem véletlen, hogy pont ezeket akarják ma zülleszteni, rombolni. A magyar kultúra mindig nemzetfenntartó erőt jelentett. Nem hallgatható el azonban, hogy a kis nemzetek létét, kultúráját és identitását valóban veszélyezteti az a globalizációs folyamat, amelynek a jelenben tanúi és egyben elszenvedői vagyunk. Azok a kulturális szimbólumok, amelyek az előző nemzedékek életébe még szervesen beágyazódtak, a hagyományos kulturális és erkölcsi értékrend felborulása miatt könnyen elveszhetnek. A magyarság hatalmas érték, ám egyben hivatás és küldetés is. Épp annyi joga van élni, mint bármely más nemzetnek. Az igazi magyar ember első a munkában, példát mutat, becsületes, szavatartó és odaadó a szerelemben. Ahhoz, hogy az emberiség képes legyen a tudásából következő megnövekedett felelősségének megfelelni, társadalmán belül fejlett közösségi szellemre és erkölcsre van szüksége. A magyarság megmaradása erkölcsisége megtartásától függ, ahogy feladja erkölcsiségét, úgy olvad be más erkölcsű népekbe. Számtalanszor találkozunk olyan magyarul beszélő egyénnel, akinek erkölcsisége a magyarságtól teljesen idegenné lett. Magyarnak lenni tehát erkölcsi fogalom is. Még senkit sem tesz magyarrá az, hogy magyarul beszél. Ez még nagyon kevés. A magyarságot erkölcsi küzdelemmel kell kiküzdeni. Mindemellett hinni kell a magyarság hivatásában. Hinni kell abban, hogy az Úrnak terve van velünk, és hogy a magyarság képes megvalósítani ezt az isteni feladatot. Az ország mai mindennemű válságának alapja az a morális szakadék, amelybe a nemzet az utóbbi időben került. Aki kész szembenézni önmagával, annak a gondolkodásmódja, az élete is megváltozik. Gyengeségeink feltárásával, valósághű helyzetelemzéssel, a lehetőségek és érdekek ismeretében kell meghatározni feladatainkat. Vissza kell tehát térni a krisztusi szeretet parancsához.

Medveczky Attila