|
 2010.01.15.
A fejlődés egy a sorssal?
Ez
az ország most egy feszült, mozdulatlan, néma várakozás:
mindenki, aki a legkisebb mértékben is foglalkozik közélettel,
az áprilisi választásokra vár. Már talán százat sem kell
aludni és eljő a nagy nap, a történelmi cezúra, húsz évvel
a hivatalos rendszerváltozást, nyolc évvel a 2002-es gyászválasztást
követően végre sikerülhet lerázni magunkról a magyarság
kipróbált vérszívóit, a szocialistákat, és tanítómestereiket,
a doktriner, amorális zsidó liberálisokat. Csakhogy van ennek
az össznemzeti várakozásnak egy sajátsága, ami zavar engem:
sokkal inkább csodavárásként – azaz kívülről várva –
éli át az átlagember, semmint a görög tragédiákból jól
ismert katartikus – elkerülhetetlen és saját – sorsbeteljesülésként.
Pedig ez egyáltalán nem mindegy, aki ugyanis csodára vár, az
vagy fog csalatkozni, vagy nem, aki viszont sorsának irányát
maga szabhatja meg, szükségszerűbben révbe ér. 150 éves török,
400 éves Habsburg, 40 éves bolsevista megszállásunk sanyarú
hozadéka, hogy mi mindig, mindent kívülről várunk. Másoktól,
mások jóakaratától, megértésétől, segítőkészségétől
és hajlamától. Nem kéne pedig, ugyanis bántóan rövid lenne
a lista, amelyen felleltároznánk azon javakat, amiket az elmúlt
ötszáz évben idegenektől kaptunk, és ijesztően vastag, többkötetes
lenne az, amelyben a tőlünk elrabolt, elszedett, elrekvirált,
elvitatott, elpusztított, széthordott nemzeti kincsek lennének
felsorolva. (Figyelem! Ha nemzeti kincsekről beszélek, nem csak
aranyra, műalkotásra, palotára, földre, természeti javakra
gondolok, de szellemi kincseinkre is: nyelvünkre, tudatunkra,
kultúránkra, művészetünkre, morálunkra.)
Be
kell vallanom, ezt a gondolatsort Thomas Mann indította el
bennem, aki a Halál Velencében második fejezetében ezt írja:
„Bármint is van, a fejlődés egy a sorssal; és az a fejlődés,
amelyet útján a nagy nyilvánosság érdeklődése, teljes
bizalma követ, hogyne különböznék attól, amely a hír fénye,
kedvezései nélkül megy végbe.
Csak
az örök cigányhajlam találja unalmasnak és hajlandó gúnyolódni
rajta, ha egy nagy talentum kinő az alárendeltség gubójából,
adni kezd a szellem méltóságára…” Nos, a Mann által említett,
időközben globális kiterjedésűvé tágult örök cigányhajlam
napjainkban leginkább szélsőségesnek, túlzónak, ultrának,
radikálisnak bélyegez minden olyan apró megmozdulást, amely az
önmaga méltóságára rátaláló nemzetek spontán életjeleire
utal. Ez már egymagában véve is nyomasztó történelmi kilátások
hordozója, de az igazán nagy baj mégsem ebből ered, hanem abból,
hogy valójában nem minden esetben cigánykodik ekképpen a világ
ítélőszéke, amely nagyon is következetlen, leplezetlenül
kettős mércét használ. Ugyanis vannak nációk, etnikumok,
hatalmak, miknek önmagára találása, hivatalossá minősült méltósága
semmiféle elítélő jelzőt nem von maga után. Sőt. Tiszteletük,
imádatuk, kultuszuk törvénybe foglalt társadalom-politikai elvárás.
Ilyen például a „gyűlölettörvény” európai karrierje,
amely nem egyéb, mint büntetőjogi tiltása egy bizonyos –
egyetlenegy – törpeetnikum minden nemű kritikai megközelítésének.
Ma ezt nevezik politikailag korrektnek, ez a modern civilizációs
elvárás, más szóval: ez a fejlődés jelenkori csúcsa. Feltűnő
geográfiai függést is mutat ez a következetlenség. Vegyünk
egy alaphelyzetet: politikai foglyokat katonák őriznek elzárt táborokban.
A szituáció kívül, belül azonos, mégis más és más minősítést
kapnak a táborok, az őrök és a rabok is a földrajzi hollét függvényében,
olyannyira, hogy a Bergen-Belsenben, Kolimán, Recsken vagy
Guantanamón történtek mindennemű összehasonlítása, összemosása,
bármiféle közös nevezőre hozása, akárcsak együtt emlegetése
könnyen börtönbüntetéssel járhat. (Aki nem hiszi, hívja fel
Londonban David Irvinget, ő majd elmondja.)
Aki lépést akar tartani a fejlődéssel, netán a karrierjét
igyekszik fényesíteni, bizony nem árt, ha sokoldalúan, sokfelé,
sok mindenre figyelve, és a politikai korrektség rikító,
vastag vörös festékkel felfestett útvonaláról soha le nem térve
halad, mert ha nem, könnyen ráléphet egy ideológiai tányérbombára,
ami aztán úgy kirepíti őt a társadalmilag vállalható,
elfogadható, megbízható, alkalmazható és jól megfizethető
nemzetlakossági körből, hogy oda többé vissza nem talál.
Thomas Mann vélekedése sors és fejlődés különös egybeeséséről,
az európai integráció, mi több az euró-atlanti integráció lázas
összekalapálása, hegesztése, drótozása közben aktuálisabb
észrevétel, mint gondolnánk. Itt van például a magyar sors,
amely átesett már egynéhány történelmi erőszakon, de soha még
olyan nyílt, pisszenés nélküli, magától értetődőséggel
nem volt alárendelve külső érdekek akaratának, mint mostanság.
Az 1982 óta Magyarországon tanyázó IMF például eddig legalább
pro forma tagadta, hogy kölcsöneiért cserébe elvárásai lennének.
De mostanság már nem bajlódik ezzel: Bajnaiékat – nevesen
Oszkót – nyilvános kézi vezérléssel rakja helyre, ha neki
nem tetsző lépést tesznek. Az indok mindig ugyanaz:
konvergencia, magyarul: felzárkózás, hozzáigazodás az EU közösségi
elvárásaihoz. És mi igazodunk, és igazodunk, és igazodunk. Közben
tönkremegyünk, elpusztulunk, fogyunk, vegetálunk, míg maradék
erőnkkel megérteni próbáljuk azokat a makrogazdasági kimutatásokat,
amik bizonyítják és igazolják: jó úton járunk, erősödünk,
izmosodunk. A „bármint is van, a fejlődés egy sorssal”
igazsága csak nem hagy nyugodni engem. Mert, hogy nagy –
Nobel-díjas tömörségű igazság – leledzik ebben a
mondatban, abban biztos vagyok, miként abban is, hogy ez az igazság
csak bizonyos feltételek megléte esetén áll fenn. Ugyanis aki
valóban a saját sorsát éli – legyen az egyén vagy nemzet
–, vagyis saját öntörvényei szerint él, azokat beteljesíti
és érvényre juttatja, az valóban fejlődik. De a fejlődés
csakis az öntörvények koordinátarendszerén belül értelmezhető,
azon kívül nem. Így aztán logikailag is kétséges, hát még
politikailag, hogy egy kívülről postázott konvergencia- elvárás
beteljesítése sorsbeteljesítésként értelmezhető lenne. Éppen
ellenkezőleg: az efféle, a saját érdeket semmisnek tekintő
politika csakis nemzetidegen, antisorsot erőszakolhat rá egyénre,
nemzetre egyként. Filozófiai érdekességként továbbgondolva
Mann tételét, könnyen beláthatjuk, hogy egyrészt: a külsőleg
befolyásolatlan önsors maga a fejlődés; másrészt: csak a külsőleg
befolyásolatlan fejlődés az, ami egy a sorssal. Ezen a ponton lépjünk
vissza a magyar valóságba, mivel a tavaszi választásokra való
feszült várakozás közben ugyancsak érdemes szem előtt
tartani, hogy a magyar fejlődés csak akkor lesz egy a magyar
sorssal, ha olyan lelkiismeretes, magyar vérű és magyar akaratú
nemzetvezetésünk – egyszerűbben szólva kormányunk – lesz,
amely szívének minden dobbanásával, aktivitásának és hatalmának
minden erejével azokat a tendenciákat és körülményeket fogja
megvalósítani és védeni, amelyek a magyar nemzeti kibontakozás
emeltyűi és védelmezői lehetnek. Lesz ilyen?
Szőcs Zoltán
|
