vissza a főoldalra

 2010.01.29. 

A művészet fölötte áll a divatnak

Kisléghi Nagy Ádám festőművész 1961-ben született Budapesten. 1985-ben diplomázott a Budapesti Képzőművészeti Főiskola festőszakán. 1995-ben elnyerte a Művelődési és Közoktatási Minisztérium ösztöndíját a Római Magyar Akadémiára. 1998-ban a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Állami Eötvös ösztöndíjával került az Universitą di Napoli Frederico II művészeti tanszékére (Nápoly, Olaszország). 1999 és 2003 között megfestette a Szűz Mária életét ábrázoló festménysorozatot a Szombathelyi Székesegyházban. 2004 -ben megkapta „Az Év Embere Vas megyében” díjat. Önálló kiállítások: Körmend, Színház (1986), Budapest, Stúdió Galéria, - „Utolsó lapok” (1990), Celldömölk, Művelődési Központ (1992), Szombathely, Képtár (1993), Szombathely, Médium Galéria (1993), Budapest, Vármegye Galéria (1994), Esztergom, Keresztény Múzeum (1994), Sárospatak, Képtár (1995), Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Képtár (1995), Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem (1996), Lakitelek, Népfőiskola (1998), Tihany, Bencés Apátság (Ozsvári Csaba ötvösművésszel) (1998), Zebegény (1999), „Újbarokk” Szombathelyi Képtár (2005). Ars sacra címmel pedig Gáspár Mónika, készített róla 28 perces portréfilmet.

–Mielőtt pályafutásának állomásairól beszélnénk, essen szó arról, hogy a Szentatya 2009. november 21-re meghívta a nemzetközi művészvilág képviselőit a Vatikánba. Ön is részt vett azon a találkozón, amelyre a Sixtus-kápolnában került sor. S az is kiemelendő, hogy tavaly méltatás jelent meg az ön művészetéről az „Osservatore Romano” c. vatikáni napilapban. Azt lehet tudni, hogy miért esett önre a Vatikán választása?

– Erre nem tudok biztos választ adni. Közvetlen oka bizonyosan az említett tanulmány lehetett, aminek szerzője Daniel Emilio Estivill atya a Gregorianum művészettörténet és ikonográfia tanára, aki többször látott el tanácsaival és festményeimmel egyetemi kurzusain is foglalkozott.

– Őszentsége számára nagyon fontos a hagyománytisztelet. Gondolom nem csak a liturgiában, hanem a művészetben is. 

–XVI. Benedek azt a párbeszédet folytatja, amelyet elődei. II. János Pál pápa, - aki kijelentette, hogy az egyháznak szüksége van a művészetre, - 10 évvel ezelőtt hasonló találkozót szervezett. VI. Pál pedig 1964-ben ugyanúgy a Sixtus-kápolnában hívta össze a művészeket, mint nemrég XVI. Benedek. Ezek a találkozók azért jöttek létre, mert a barokk kor után a művészet elvilágiasodott, eltávolodott a keresztény művészettől. és öncélúvá vált. Természetesen ezután is voltak, akik templomokat és oltárképeket festettek, de az egyházművészet elveszítette progresszivitását. Tehát elérkezett az idő, hogy újra megtaláljuk azt, ami közös az egyház és a művészet életében. Őszentsége nem csak festőket, hanem építészeket, zenészeket, írókat és szobrászokat is meghívott erre a találkozóra. Gondolom, nem lehetett könnyű kiválasztani, hogy ki legyen az a néhányszáz művész, aki részt vegyen a találkozón. Jómagam pedig meg voltam illetődve, mind magától az eseménytől, mind a helyszíntől. Nem csak 2009-ben, hanem az azt megelőző hasonló jellegű találkozókon is az egyház hangot adott afölötti sajnálkozásának, hogy a kortárs művészek eltávolodtak az egyházművészettől. Az is probléma, hogy a mostani egyházi jellegű alkotások színvonala sok esetben alacsony, és az alkotók közt hitetlenek is vannak. A találkozó fő célja ezért az volt, hogy ösztönözze a művészeket: figyeljék meg és tanulmányozzák az egyház szimbólumait, alakjait, történetét, évszázados örökségét. Így lehetne a kortárs művészek és az egyház kapcsolatát újra megerősíteni.

–Milyen eszközökkel?

–A pápa a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Meg kell újítani a párbeszédet az egyház és a kultúra különböző területein tevékenykedő művészek között. Több meghívott művész hagyott magáról anyagot a Vatikánban. Én is vittem magammal Rómába dokumentációs anyagokat munkáimról, s ezeket átadtam a találkozó szervezőjének, Gianfranco Ravasi érseknek, a Kultúra Pápai Tanácsa elnökének és Vatikán múzeum igazgatójának.

–Mennyire volt hatással a találkozóra a hely szelleme?

– A pápa hagyománytiszteletéről árulkodik, hogy a Sixtus-kápolnabeli találkozót úgy szervezték meg, hogy annak nyitánya és fináléja is egy Palestrina-mű legyen. Felemelő s szavakban nehezen kifejezhető az az élmény, amikor Michelangelo remekművei alatt gyönyörködhettünk abban, ahogy a kápolna kórusa megszólaltja a kor zeneóriásának szerzeményeit. Tehát nem kortárs zene volt, hanem olyan, amely a hely szellemiségének megfelelő. Ez is bizonyítja, hogy Palestrina zenéje nem egyházi funkcionalista, hanem a mai napig is élő művészet.

– Ön képviselte hazánkat ezen a találkozón, de úgy vettem észre, hogy ennek ellenére nem tolongtak az újságírók megkérdezni önt ebben a témában.

–Tény, hogy általában egyházi sajtóorgánumok keresnek meg – nem csak ebben a témában. Legtöbbször egyházi műsorokban szerepelhetek, még művészetiekben sem.

–Mi ennek az oka? A szakrális téma, vagy az, ahogy ön ezen belül alkot?

–Mindkettő, de ennél összetettebb a kérdés. Művészetemet funkcionalistának tartják, s a kortárs művészek azt mondják, hogy munkáimon nem jelenik meg az egyéniség, mert a stílus eléggé behatárolja az alkotási folyamatot. Sokan még ezen a novemberi találkozón is meglepődtek, mikor látták képeimet. Ők ugyan igazi érdeklődéssel kérdeztek rá: miért festek így? Itthon viszont megbélyegeznek azért, ahogy, s amit alkotok.

–Milyennek látja a magyarországi világi és az egyházi mecenatúrát?

–Hazánkban szinte az összes kollégámnak rosszabbul megy a sora, mint régebben. Tudjuk, hogy azokat az állami pénzeket, melyek a művészek támogatására vannak elkülönítve, baráti kapcsolatok révén osztogatják. Tény, hogy az állam igen csak visszafogottan támogatja az egyházi rendezvényeket. A katolikus egyház pedig idehaza sajnos nincs abban a helyzetben, hogy érdemi támogatást nyújtson a kortárs egyházművészeknek. Vannak viszont nagyszerű ellenpéldák az alkalmazott művészet esetében. Itt nemrég elhunyt barátomra, az ötvösművész Ozsvári Csabára gondolok, aki gyönyörű mellkereszteket, pásztorborokat alkotott a főpapok számára. A festészet viszont mostohább helyzetben van. Kevés a pénz arra, hogy egy magyar egyházmegye felkérjen egy művészt, hogy fessen pl. oltárképet. Ezért is voltam nagyon szerencsés helyzetben és örültem Konkoly István püspök úr felkérésének, amikor azt a megbízást kaptam, hogy a szombathelyi Székesegyház kereszthajójának négy üres fülkéjébe fessek olajképeket. Esetünkben olyan új képekben kellett gondolkodnom, melyek összekötik a múltat és a jelent – a régi nagy festőkkel kellett összemérni az erőmet -, ugyanakkor illeszkednek a Székesegyház építészeti stílusába. Azaz rengeteg szempontnak kellett megfelelnem. A megbízás számomra nemcsak azért volt megtisztelő, mert az ország harmadik legnagyobb templomáról van szó, hanem mert a háború után megmaradt festmények neves művészek munkái: Maulbertsch mellett Dorfmeister és Pietro da Cortona. Így született meg a négy festmény : Az angyali üdvözlet, A pásztorok imádása, a Levétel a keresztről, valamint Pünkösd.

–A kortárs egyházművészet is ugyanolyan problémákkal küzd, mint a világi?

–Sajnos igen. A már említett vatikáni rendezvény kétnapos volt, s az első nap este a Vatikán múzeumban zajlott a program. Több száz jeles művész jelent meg ezen az eseményen. A program során megnéztük a múzeum modern gyűjteményét. Sajnos nagyon sok olyan kortárs műalkotás látható itt, ami enyhén szólva nem tetszett. A jó szándékot nem kérdőjelezem meg, de a kivitelezést, a művészi színvonalat és a hitelességet igen. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb modern, vallásos tárgyú műalkotások is léteznek a világon.

–Térjünk rá pályájára. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett. Lehet, hogy kissé fura a kérdés, de mikor csodálkozott rá először a festészetre?

–Főleg a rajzokat szerettem. Leonardo írja, hogy mindennek az alapja a rajz. Főleg Dürer rajzai voltak rám nagy hatással. Tizenkét éves voltam, amikor először láttam Dürer Önarcképét, melyet 12 éves korában rajzolt magáról két tükör segítségével. Megdöbbentett a tudása. Kamaszként tehát Dürert másoltam, és az ő hatása alatt rajzolgattam, készültem a művészeti pályára.

–Ha pontosak az információim a zene is érdekelte.

– Zongorázni tanultam, az előadással és a művek átélésével nem is volt gond, inkább a szolfézzsal. Lámpalázas is voltam, ami nem szerencsés. A zene a mai napig érdekel. Lelkes zenerajongó vagyok, s főleg az egyházi műveket szeretem. Szívesen hallgatom – többek közt – J.S. Bach, Thomas Luis de Victoria, Gesualdo, Palestrina, Morales szerzeményeit. Ezeket a műveket munka közben is hallgatom.

–Ha már a lámpalázat említette…Egy festőnek nem a nagyközönség előtt kell alkotnia, produkálnia magát.

–Igen, s ez határozott szabadságot jelent. Ugyanakkor ennek a munkának az a nehézsége, hogy önmagunkat kell bírálni: vajon jót alkotunk-e?

–Olyan előfordult, hogy a zene ihlette az alkotásban?

–Konkrétan nem. A festményeim témáját tekintve még nem ihletett meg zenemű. Az viszont kétségtelen, hogy ezek a zeneművek inspiráló hatásúak számomra és impulzust adnak munkámhoz.

–Rendelésre készíti a képeit. Hagyja, hogy a megrendelő beleszóljon a munkájába?

–Elég sokáig tart egy kép elkészítése, s azt ki kell várnia megrendelőnek. Például nem lehet gyorsítani az olajfesték száradását…. Először természetesen mindig konzultálok a megbízóval, s az alapján látok munkához, de időközben nem szoktak beleszólni a munkámba.

–Érettségi után egyenes útja volt a főiskolára. Mestere pedig Sváby Lajos volt. Ön már a főiskolán megfestette Mária mennybevitelét. Mit szóltak ehhez a tanárai? Hiszen mindez még a Kádár-érában történt.

–Engedjen meg egy helyesbítést: valóban meg akartam festeni Mária mennybevitelét, de csak a vázlatig jutottam el. Elég nehéz egy olyan műteremben, ahol aktot rajzolnak, s nagy a zsivaj egy ilyen témába belevágni. Én viszont elkezdtem a vázlatokat. Odajött hozzám a mesterem és azt mondta: Ádám, örülök, hogy maga Mária mennybevitelét akarja megfesteni. Ezt tiszteletreméltó, de úgy csinálja, hogy elhiggyem! Ez a figyelmeztetés későbbi munkáimra meghatározóvá vált. Tehát úgy és olyat fessek, amiről elhiszik, hogy valós, igaz. Akkor jöttem rá, hogy minderre akkor még nem voltam alkalmas.

–A szakrális témák már a főiskola előtt is foglalkoztatták?

–A szent téma kezdetben vágyként élt bennem. Ám a kifejezéshez nagyon sokat kellett tanulnom. A figurális festészet a legnehezebb. Ennél sokkal könnyebben lehet tájképet vagy csendéletet festeni. A portréfestés már nehezebb műfaj. Számomra a figuralitás lényegi kérdés, mert a keresztény művészet elsősorban ábrázoló művészet.

–Bizonyára gonoszkodónak tűnik a kérdésem: nem lehet az az oka jelenleg a sok nonfiguratív ábrázolásnak, hogy több alkotó nem tud jól rajzolni?

–Sajnos jogos a kérdés. A nonfiguratív ábrázolás lehetőséget ad arra, hogy ne kelljen színt vallani arról,ki mennyire van birtokában a festészet tudásnak. A mai festőművészek között vannak, akik még a vásznat sem tudják felfeszíteni. Azokat a technikákat sem ismerik, amelyeket restaurátoroktól el lehetne még sajátítani.

–Ebben mekkora a tanárok felelőssége?

Óriási. De ezt nem az én tisztem megállapítani.

–Ön a minket körülvevő életből, világból is merítkezik?

–Miután ebben a világban élek, így igen. Képeim azért szokták zavarba hozni a nézőt, mert régi beállításokkal és ruhákban festek meg egy már ismert jelenetet, s mégis másként. Ennek egyik oka, hogy az arcok, a modellek maiak. Tehát nem egyszerűen a múlt másolásáról van szó. Hiszem, hogy mai mondanivalót hordoznak, és képesek megszólítani a ma emberét.

–Amikor a figurális ábrázolásmódot választotta, tudta, hogy mekkora ellenszélben kell dolgoznia?

–Hogyne, ez már a főiskolán kiderült. Több oka is van annak, amiért ezt az ábrázolásmódot választottam. Egyik, hogy ennek szakmai nehézsége számomra kihívást jelentett. Hiszem és vallom, hogy a művész ragaszkodik a mesterségbeli tudás legjavához, a kötött formavilághoz. Nem elégszik meg divatokkal, olcsó megoldással. Ezért használnék zenészként fúgát, költőként hexametert és festőként használom a tenebroso-t, a fény-homályt érzékeltető festészetet. Mióta az Isten megtestesült, azóta a művésznek nem csak, hogy lehet, de kötelező ábrázolnia a Megváltót. Ehhez viszont a figurális ábrázolás módjait el kell sajátítani. Én pedig megtanultam azt a nyelvezetet, amin a régi korok, a 16.-17. századi művészek beszéltek. Ez csúcskorszak volt a keresztény egyházművészetben.

–Azt veszem észre, hogy ma több modern festő direkt provokálni akarja a keresztény, hívő embert.

–Ez így van. Valóban megalázzák az embereket a hitükben és erre jó példa volt a Nitsch-kiállítás, aminek képei nem nevezhetők művészetnek.

–Azt írja a honlapján, hogy a művészet szent.

–XVI. Benedek pápa azt mondta, hogy Isten különleges adományaként az alkotó részesévé válik a teremtés örömének. Ez hatalmas ajándék. Ennek az ajándéknak pedig az a lényege, hogy közelebb hozzuk az emberekhez az evangélium hírét.

–Olvastam: Caravaggio alkotásaival hasonlítják össze az önét.

–Caravaggio önkéntelenül iskolát teremtett művészetével, amelyet sok korabeli festő, illetve a későbbi századok művészei is alkalmazni tudtak. Olyan formai és tartalmi hatással van mind a mai napig, amely átível korokon és művészeti irányzatokon. A tőle kiinduló, de sok más barokk mester által is alkalmazott formanyelv, a fény-árnyék technika, az ún. tenebroso képes az én mondanivalómat is megjeleníteni.

–Ön milyen izmusba sorolja be magát?

–A valódi művészetben eltűnnek a stílusok. A minőség a döntő, illetve az, hogy milyen az alkotó istenképe. Az alkotás célja pedig nem más, mint hogy közelebb vigye, fölemelje a teremtményt Teremtőjéhez.

–Engedjen meg egy profánabb kérdést: a Kisléghi egy művésznév?

–Nem. Családi, nemesi előnévről van szó, melyet régebben kisbetűvel írtak. Családunk valamikor Kislégről származott. Nagyapám még használta ezt az előnevet, de édesapám már nem, hiszen a kommunizmus idején ez nem volt ildomos. Jómagam már főiskolásként Kisléghi Nagy Ádámként írtam alá képeimet.

-Egyszer azt nyilatkozta, hogy a modern művészet hihetetlen nagy terrorral működik. Akik benne vannak egy ilyen klikkben, azok csak egy divatot követnek, vagy hisznek saját alkotásukban?

–Is - is. Benne lehet az eredeti őszinte szándék, de az érvényesülés vágya is. Nyilván fontos és meghatározó számukra az összetartozás érzése is, erősítik és így befolyásolják egymást. Így fordulhat elő, hogy a mai kortárs művészek gyakran egymásnak alkotnak, s nem azért, hogy megszólítsák az embereket. Sajnos még az sincs szándékukban, hogy szépet alkossanak. Én a magam részéről ezért sem tartom a kapcsolatot művész kollegákkal, a, hiszen pillanatok alatt kiderül, hogy szándékaink alapjaiban különböznek. Amennyire lehet, teljesen elrekesztem magamat a külvilágtól. De nem én vagyok a valóságon kívül. A valóság bennem van. A fogyasztói világ valósága pedig szemfényvesztés.

–Művészekkel, színészekkel beszélgettem, s mondják egyre tágasabb az olló az alkotó és a befogadó ízlése között. Legyen szó akár egy modern rendezésről, vagy egy festményről.

–Ez valóban így van, a képzőművészetben még hatványozottabban. Ennek oka abban keresendő, hogy mára a művészet elveszítette szolgáló jellegét, öncélúvá vált, a művészek pedig elsősorban önmegvalósításra, önkifejezésre törekednek, kifejezőeszközeik szélsőségesen szubjektívak. Ezért van, hogy a mai alkotások folyvást magyarázatra szorulnak, kibogozhatatlanok. A művészeti folyóiratok elvont fejtegetéseket, elemzéseket közölnek, melyek megértéséhez lassan az idegen szavak szótárát kell mellékelni. A mai alkotók így éket vertek a befogadók és a művészet magasztossága közé. Pedig a művészet feladata mindig az volt, és az ma is, hogy eloszlassa a homályt és fölemelje az embert.

– Többször nyilatkozta, hogy nem érzi jól magát ebben a korban. Azért költözött le egy kis nyugat-magyarországi településre, hogy elrekessze magát a külvilágtól?

–Igazából nem is egy településen élünk, csak helyrajzi szám alapján lehet minket felkeresni. Számomra fontos az elvonultság, az alkotói magány. Néhány évtized múlva a csönd ugyanolyan nehezen föllehető kinccsé válik, mint a tiszta levegő és az ivóvíz. A csönd pedig számomra elengedhetetlen az alkotáshoz. Zajban nem lehet művészi munkát létrehozni. A belső hangokat csak csendben, vagy csak egy olyan zene hallgatása közben lehet hallani, ami felnyitja előttünk a titkokat.

–Jelenleg milyen munkán dolgozik?

–Egy Madonnát festek a kis Jézussal az ölében. Nagyon nehéz rátalálni az igazi mozdulatokra. Többször átfestettem már a képet, de lassan elkészül a mű.

Medveczky Attila