vissza a főoldalra

 2010.01.29. 

Óriások háborúja

Németh László: Berzsenyi

„A nagy finnyás”Kazinczy Ferenc, vagy ahogyan írták róla ellenfelei, Zefir Cenczy a magyar nyelvújítás óriása. Könnyű kézzel és hatalmas ismeretanyaggal Németh László vetette papírra a Kazinczy-féle jelzőt, a „nagy finnyást”, érzékeltetve ezzel azt, hogy némi ellentmondást fedezett fel a Kazinczy-féle életműben, de az ellentmondáson túl egy hatalmas korszak óriásainak küzdelmeit írja le a Berzsenyiről szóló tanulmányában. Ez meg arról jutott eszembe, hogy e korszak emberei idejében született meg a Himnusz, 1823. január 22-én Szatmárcsekén, és erre a napra időzítették a Magyar Kultúra Napját. Méltó a dátum, méltó a korszak, amelyre ez az ünnep emlékeztet. „A nagy finnyás” a vezénylő tábornok. De kik éltek akkor, akik a magyar kultúrát éltették, élesztették és maradandó művekkel fémjelezté?

 Tehát Kazinczy. Aztán a csekély vízzel körülvett Szatmárcsekén élő Kölcsey. Aztán a Niklán magányban élő Berzsenyi Dániel. És egy kicsit odébb, Sümegen meg Badacsonyban Kisfaludy Sándor. Aztán a Festeticsek Keszthelyen. Széchenyi István a nagycenki legnagyobb magyar, aki bolyongott a világban. Vörösmarty itt nem messze Budapesttől, Kápolnásnyéken. És az óriási Csokonai, meg a jobbágyivadék Kiss János soproni evangélikus püspök. Egyenként is óriások, és egyenként is harcban álltak egymással. A középpontban a történelem tanúsága szerint kétségkívül Kazinczy Ferenc állt, de a magyar szellemi élet nagy koordinátora, Németh László szerint Berzsenyi az igazi hős, aki sírig tartó háborúba keveredett a zseniális Kölcsey Ferenccel. Azt írja Németh László: „Ha Berzsenyi a magyar irodalom mitológiai hőse, mint egy Prometheus, az égből hozza le a tüzet, s aztán ott rothad el Kemenesalja alacsony Kaukázusán, Csokonai a föld nyájas magyarja, csupa körül tekintgetés, tanulékonyság és hajlékonyság, az erős törzsön, ami Berzsenyi, ő a virágzás ígérete. Olvas, fordítgat, utánozgat, de mindezt egy verejtéktelen költő könnyűségével. Ő a Berzsenyit kiegészítő másik magyar program. Nézzetek meg és szagoljatok meg minden virágot, amit ez a szép világrész kínál, de ne legyetek száraz botanikusok, aki a virágot itatóba présel, hanem e pusztaságban nyájas kertcsinálók. Jó forrás egy szenvedéseiben is mosolygó szív, sok kankalin, nefelejcs, boglárka elfut a partján, s nekünk magyaroknak az a dolgunk, hogy egy hidegövi országot virágba borítsunk.”

Olvassuk Németh László sorait, és elámulunk, mennyire belülről nézi a magyar világot, és mennyire érti ezt a kicsiny planétát. A Magyar Kultúra Napját ünnepeljük. Lehet-e Kölcsey, Berzsenyi és Németh László nélkül ezt a szép ünnepet megülni? De ha elmerülünk ebben a korszakban, amikor a Himnusz született, sok-sok furcsaságra derít fényt nekünk a tudós szerző, Németh László. Azt írja Kazinczyról:

„Erőfeszítése nem forgatta fel olyan mélyről a rejtett magyar természetet, mint a német idealizmus a németét. Mélyen volt az a szikla, s kemény is, nem lehetett talajt porlasztani belőle. Szótárra van szükség, ízlésre, csinosodásra, egy új alluviális talaj hordódott rá, a magyar kultúra mély ösztöneire – a magyar vizek hozták, de idegenből. Van már művelődésünk, jó arra, hogy Európát elmondja nekünk, de alkalmatlan, hogy egy Európához beszélő eredeti magyarságot bontson ki. A nagy szakadás itt kezdődik: az irodalmi feltalaj és a kultúra mély erői között. A felső úgy van rajta az alsón, hogy később csak egy-egy magányos lángész szörnyeteg mozdulata törheti fel. De ha itt kezdődik is a magyar kultúrának ez a talajbetegsége, itt még korántsem veszélyes.”

Gondolkodjunk el Németh László elemzésén, és aztán nézzük a Kazinczy élettörténetet, amely vonzó.

„Aki Kazinczy Pályám emlékezetének nekivág, meglepetten hallja, milyen vastag ómagyar környezetben töltötte a „nagy finnyásunk” első gyermekkorát. Kálló, Várad és Károly szögében állt a sömjéni kúria, melyben a lányait sorra kiröpítő Bossányi-nagyapa legalább egy fiú unokát követelt vissza. Az idegen ajkú ember még a hegynél is ismeretlenebb dolog volt ebben a lapos Biharzugban. A kis Kazinczy 8 éves koráig egyebet sem hallott a magyar szónál.”

Aztán:

„Az ifjú Kazinczy Bihart és Patakot maga mögé tolva, a Magyarországon előkelő baráti körökben mutatkozó jozefinizmus fénye fölé repül. Így kerül a század nagy szabadkőműveseivel, Pászthoryval, van Swiethennel, Báróczyval, Törökkel ismeretségbe, barátságba.”

Itt egy szóra kapjuk fel fejünket. Ez a szó pedig a „szabadkőműves”.

„Ha a 17 évvel fiatalabb Berzsenyi ifjúkorát kutatjuk, épp az ellenmező tünemény lep meg. Az a világ, amelybe Berzsenyi beleszületett, sokkal közelebb áll, mint hinnők, a Kazinczytól áhítotthoz.”

Berzsenyi közel él Sopronhoz, Bécshez, a német kultúrához. Közelebb él Göttingenhez és Jénához. Hirtelen eszembe jut iskolai irodalomkönyvem. Azt írta Berzsenyiről az osztályharcos szerző, hogy Berzsenyi egy dagályos, zsíros, paraszti életmódot folytató, elavult szellem volt. Hát, ezt akkor írták, pedig Németh László már ekkor régen papírra vetette Berzsenyi- tanulmányát, de az ötvenes élvek végén, a hatvanas évek elején Németh Lászlót sem igen olvasták.

Ki fedezte fel Berzsenyi Dánielt? Kiss János.

„Kiss János a szentandrási Festeticsek jobbágyának a fia, idővel soproni püspök. Miután Magyarország lutheránus nagyjait végig „albizál”- ta, Göttingában húsz társával örvend a magyar deákok becsületének, s az ifjabb szeszű Jénában Schiller fejedelem lábainál ül.”

...„Berzsenyi verseit Kazinczy 1808 őszén Bécsből jövet vette át Kiss Jánostól. A küldemény tartalma: 76 vers Berzsenyi lírai munkásságának jó kétharmada. Kazinczy elragadtatással olvassa az ódákat, a verseket.” És megállapíthatja a nagy nyelvújító, hogy „Berzsenyinek az időmértékes versben első sorsszabó tanítója nem Horatius volt, hanem Virágh Benedek. Egy olyan költőnek a lehúzása a magyar nyelvbe, mint Horatius, az iskolázatlan fiatal költő számára távoli, idegen feladat lett volna.”

Egy újabb név csatlakozik a szellemi hatalmasságok seregéhez: Virágh Benedek. Az ám, Virágh Benedek a magyar irodalomban. Tehát Kazinczy kitörő lelkesedéssel fogadta Berzsenyit. De azt írja Németh László:

„A nagy lánggal indult barátság nem hozta meg Berzsenyinek, amit várt tőle, közismert. A Kazinczy– Berzsenyi levelezésben maga előtt is igen lassan beismert csalódásnak gyönyörű dokumentumát bírjuk. Irodalmunkban mint két csillag kereszteződésének az emléke csak a Petőfi–Arany levélváltás mérhető hozzá.”

Hogyan teljesedik a kép és hogyan válik egyre világosabbá a korszak arca? Most meg hirtelen itt áll előttünk a gyerek géniusz, Petőfi, és a bölcs, szelíd szavú, mindent tudó Arany János.

Az ország irodalmi élete hangos volt a nyelvújítástól. Egyszer csak megjelent egy írá, a Mondolat.

„A Mondolat keletkezése sokat megfejt. A magja Debrecenben készült, a dunántúli származású irodalmár orvos, Szentgyörgyi eszkábálta össze egy baráti társaság számára mulatságul. Szentgyörgyi Kazinczynak is barátja, sőt háziorvosa volt, s maga ijedt meg a legjobban, amikor évődő nádnyilait a Mondolat tegzében kapta vissza. A kéziratos füzet kézről kézre vándorolt, egy veszprémi írnok, Somogyi Gedeon kezébe került, aki Debrecen tréfás nyelve védelmét a Kisfaludyért duzzogó dunántúliak gorombaságával dagasztotta fel. Széphalom, a nagy hírre kapott kötetben: Dicshalom. A lantoló Kazinczy szamárháton ül, s a mai magyar szótárunk egy része nevetségessé tétetik. A húsz éve folyó nyelvhígítással szembeszállni, a nyögdelő kényességet leinteni bizonyára nem ártott volna; de az orthológia szítói: megsértett írócskák és tudósocskák tekintélyei: a megváltozott irodalomba ítélkezni beleszagolt főrendek; trombitái goromba városi írnokok voltak. Így a Mondolat a nemest és a helytelent, jót, rosszat összekeverve végül is a nyelvújításnak használt, s a „társadalom” „csend”, „csermely”, „túlvilág”, „űz”, „ügyes”, „zamatos”, „való”, „vértanú”, „vigasz”, „alak”, „alkalom”, „alkony”, „árny”, „csín” szavakat éppúgy nem nyomhatták el a melléjük kevert szóabortusok, mint Berzsenyi kigúnyolt sorait a feloldó próza. Berzsenyi a Mondolatból tanulta meg, hogy Kazinczy barátjának ellenségei gyűlöletében is osztoznia kell. Niklán íróféle nemigen járt, Berzsenyi senkivel sem poharazott az irodalomról, az ő kocsánya az irodalmi élet felé a Kazinczyhoz szóló ajánlás volt. Természetes, hogy Somogyi Gedeon őt is összekapta Széphalmi barátjával.”

Aztán Berzsenyi előkerítette Somogyi Gedeon életrajzát, és kiderítette, hogy Kisfaludy és Kisfaludy emberei a gyilkosok. Kisfaludy tudott a Mondolatról.

„Kazinczynak egy esztendő meghozza az elégtételt, pesti ifjai közül kettő Kölcsey és Szemere Pécelen a Szemere-kastélyban ötleteikkel egymást gyújtogatva egy elleniratot ütnek össze, mely Somogyi Gedeonhoz címzett levelekben Kazinczy s a jó ízlés valamennyi ellenségén végigszánt. Ez az Antimondolat jól folyó, eleven, vagdalkozó írás, a két fiatalnak biztos a győzelme, nemcsak Somogyi Gedeont páholja benne végig, hanem mindazt, amit maradiságnak érez. Széphalom boldogan veszi az ifjúság kiállását, Berzsenyi aztán neheztel érte.”

Berzsenyiből haláláig nem ölhető ki a gondolat, mely az ellene szóló Kölcsey-kritikát Kazinczynak tulajdonítja. Kölcsey Ferenc kritikai elemzésnek veti alá Kiss János, a soproni evangélikus püspök, Csokonai Vitéz Mihály és Berzsenyi Dániel költészetét. Ettől a kritikától Berzsenyi Dániel összeomlik, félhalott lesz. De nézzük csak, mi is volt ebben a Kölcsey-féle kritikában. Azt írja Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője Berzsenyi Dánielről:

„A könnyűség hamar szül gondtalanságot, a nagy erő durvaságot, a fenség dagályt. Innen van, hogy a poétai kitételekben gazdag Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló, s értelemtől üres expressiókra téved el. Az olyan mondásokat, mint dithyrambok lángköve, a ragyogó dagályt tarka pórázon nyögni, tündérambróziát hinteni, hamvvedrek mohait bíborral festeni, pólya örömébe mártani, gőztorlatok alpesi, gigászi örök vár chaósa, ének nektáros érzése, libáni Tempe, alak sonett, s más számtalanokat, oly kinövésekhez lehet hasonlítani, miket az élőfán a nedv bősége okoz, de a gondos kertész kímélés nélkül lehányni szokott.”

Nincs mit csodálkozni, a Kölcseytől kapott sebet Berzsenyi Dániel élete végéig cipeli, hordozza, és meg nem emésztheti. Igen ám, de jön a feloldás, és bizonyságot szerezhetünk Kölcsey Ferenc hihetetlen nagyságáról. A Magyar Tudományos Akadémián Berzsenyi halála után ő mondott emlékbeszédet.

„E folyó század kilenczedik évében hallám előszer Berzsenyi nevét pusztán említtetni; követő év tavaszán látám őt, és vele kéziratban lévő dalait; s fessem-e az örvendő bámulást, melylyel ez, azon korban oly váratlan, oly előre nem sejdített tünemény meglepett? A még készülő, fejledező ifjút nem ismerhetém; s íme egyszerre, pillanatban felgyúló meteorként állott a lyra elragadó magasságáig felküzdött férjfiú előttem. Mi Koráczban s Mathisson énekeiben oly megkapólag hatott reám, itt összeolvasztva lelém fel; új világ nyílt verseiben saját fénynyel, hévvel és nyelvvel ékesülve. És én ifjuságom reggelét élém; homályosan küzdék meszsze idál után; s nem természetes-e, hogy e találkozás és meglepés éltem leg-elragadóbb pillanatai közé tartozott? Nehány napot lelkesűlve tölték körében; s búcsúztakor gyermeki odaadással csüggtem kebelén; előszer éltemben és – fájdalom, úgy akará a sors – egyszersmind utólszor.”

Kölcsey és Berzsenyi a síron túl kibékült.

„Berzsenyi még élt, de mélyebben vonult magába; lassanként elnémúlt az ének szózata, komoly vizsgálat foglalá el az alkotó költészet helyét, s ő könyvei közt, háznépe karjaiban elhúnyt, a nélkül, hogy békejobbot nyújtott volna annak, ki huszonhat év előtt dagadó kebellel vevé tőle búcsúját. Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nem sokára követlek tégedet, s a maradék írói harczainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyenelnők azt? az élet utai keresztűl járnak egymáson; s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de sírdomb békesség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”

Látszólag a vita a tiszai és a dunai nyelv között folyt, de hát nemcsak erről volt szó, valami másról és többről is. Emlékezzünk vissza egy szóra, amit kiemeltünk a Németh Lászlói szövegből, ez pedig a szabadkőműves szó volt. Kazinczyiék erre hajlottak, Berzsenyiék arra. Noha Berzsenyi Kisfaludy Sándorral nem fújt egy követ, de hát ő is dunai volt. Úgyannyira, hogy a Himfi-verseket Kisfaludynál a tiszaiak többre becsülték, mint a Berzsenyi- ódákat. De hát ez egy mellékvonulata e korszaknak. Mintha a Berzsenyi-Kölcsey vitában Széchenyi István mondta volna ki a döntő szót.

„A két ember közt a lényeges különbség: mozgékonyságuk. Berzsenyi a keletiesebb, ős és tájtisztelő, nehezen mozdítható, kétségbeesésébe melankóliába csüggedő magyar. Széchenyit rangján, neveltetésén, katonai múltján kívül a Kölcseyére emlékeztető, de férfiasabb türelmetlenség is a földön kóborrá, a múlt előtt megvetővé, lelkében hajszolttá tette. Berzsenyi fölismerte a rokonságot, és meg tudta becsülni a különbséget.”

A summázat: Németh László Berzsenyi felé hajlik, ám egy percig nem vitatja Kölcsey nagyságát. Különös korszak volt ez. Kölcsey megtámadta Berzsenyit, Kisfaludy meg Kazinczyt, és Kossuth Lajos, akit Németh László egyik művében „lánglelkű cigánynak” minősít, egyszóval Kossuth Lajos Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyarnak nevezi. Széchenyi István 156 cm magas volt. Ki tudja ezt ma már? Mert Széchenyi kétségkívül a legnagyobb magyar volt, noha Kossuth Lajos igencsak élcelődött vele. Most, a Magyar Kultúra Napja előtt érdemes volt felidézni Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc vitáját. Érdemes volt ebből a korszakból kiszűrni a hamis ideológiát. Érdemes volt megismerni a korszak óriásait, akik nagy égi háborút rendeztek egymás között. De ők valamennyien valóságos magyar kultúrát teremtettek. Volt különbség a dunai és a tiszai nyelv között, de nem akkora, hogy ma már szóra lenne érdemes. Él a magyar nyelv, a költők révén.

(Németh László: A minőség forradalma –Berzsenyi, kiadta a Püski Könyvesház Budapesten, 1999-ben.)