|
 2010.01.29.
Fekete Gyula
(1922-2010)
Meghalt
a tapasztalat félistene, valóságos és egyetlen magyar
Sziszifusza. Csak a népi írók néhányában és Móriczban volt
meg a veleszületett és eltéphetetlen ragaszkodás a tényekhez,
és ugyanakkor a mégishez és a csakazértishoz. A megtörténthez
és a személyes és népi-nemzeti időben lefolytakhoz való feltétel
nélküli odakötöttségnek az a foka, ami Fekete Gyulában
mindent meghatározott, egyszersmind mérhetetlen, örök szenvedély
is. Fekete Gyulában a sziszifuszi feladat a földművelő ember
világszemléletébe volt beleoltva. Már maga ez a képtelenség
is csak fokozta az író szenvedését. A föld, a nap, az eső és
az önfenntartó munka kényszerű, engedelmes, de célszerű összekapcsolása
és palántázás közben a szikla súlya – elviselhetetlen.
Fekete Gyula célért küzdő ember volt, aki azonban mindenkor számításba
vette földje állapotát, az ég üzeneteit és a rendelkezésére
álló emberi erőt. Tudta, hogy a sors előbb áll a sorskérdésnél,
és mégis minden mondatával a sorskérdés megoldásáért
perelt. Ehhez nagy gondolkodónak kell lenni, nemcsak jó gazdának,
parasztnak. Fekete Gyula közéleti írászata, publicisztikája
tulajdonképpen egy sajátságos magyar filozófia, amelyet az apró
kérdésekkel való foglalkozások, meg a nagy sorskérdésekkel
való birkózások takarnak be és keltik azt az érzést, hogy ez
mind csak aktualitás, tehát nem lehet filozófia. Pedig az.
Egyszerű életfilozófia, közrendű filozófia, célszerű filozófia,
de szükséges magyar filozófia. Fekete Gyula életét és munkásságát
egy célnak rendelte alá: elérni a magyarság megmaradását. A
tényeket számba véve, ezt két úton tartotta lehetségesnek elérni.
Ha
az adva lévő politikát, akármilyen is az, rábeszéli, rászorítja,
megtéríti, felvilágosítja, addig nyüstöli, ameddig kell,
hogy nemzetmegtartó népesedéspolitikát folytasson és erre áldozzon
és ugyanakkor a népben felébreszti a megmaradás igényét.
Akkor is felébreszti ezt az igényt, ha minden más altatja. A
hatvanas, hetvenes évek végét-elejét írtuk akkor, a politika
olyan volt, amilyen, Kádári, Kádár-Aczél-i, gulyáskommunista,
ötvenhat utáni, hol moszkovita, hol betegesen liberális, hazug
és magyarellenes. De nem volt más. S Fekete Gyula nem azért
fordult ehhez a politikához, mert ő is szocialista volt, mert
ahogy ezek szocialisták voltak, úgy, úgy ő soha nem volt az,
hanem azért, mert célszerű filozófusként látta, hogy ez van
adva és eltávolítására nincs lehetőség. (Nem ez igazolódott
1990 után?) A nép felvilágosításához úgyszintén ennek a
hatalomnak az engedélye kell, más út nincs. Sziszifusz pontosan
látta, hogy kikkel van körülvéve. Tudta, hogy a saját „ötven
huszárja” közül is többen a hatalomhoz való dörgölőzésnek
fogják ítélni a célszerű lépéseit, szocialistaságát, ami
egyébként legőszintébb belső meggyőződése is volt. Ifjúkora
feledhetetlen élménye, előszöri megcsalatása, állhatatosságának
forrása. És azt is tudta, hogy (nemzetellenes hatalom szemében
mindig ellenség lesz és marad. Megtűrték, mert nem tudtak mit
kezdeni vele, de első számú közellenség volt mindig és a változás
után is az maradt. Fekete Gyula ridegségeit, szűkre vont szigorú
tekintetét, minden léháskodás teljes hiányát, roppant takarékoskodását
sokan a barátok közül is nehezen viselték és nem is értették.
Mert egy szenvedéstörténetet meglátni a mindennapok mozgásában,
a divatok és élvezetek arénájában igen nehéz. Pedig Fekete
Gyula élete szenvedéstörténet. 1994. november 3-án ezt írta
nekem, néhány nappal korábban közreadott nyílt levelemre válaszul,
amelyben a Magyar Út Körök és a MIÉP támogatására szólítottam
fel, és ezt kérdeztem: „ Van-e remény ennek az összefogásnak
nagy keretben való megteremtésére?” „Azért nem szerencsés
az ezzel a kérdéssel indítás, mert azt sugalmazza, mintha a
remény volna a cselekvéshez a kapaszkodó. Holott a reménynek
itt legfeljebb is mellékszerep juthat: cselekvéseinket, felelősségérzetünket,
kötelességtudásunkat ne a remény motiválja, hanem a tisztesség,
a lelkiismeret. Ha szikrányi remény sem volna már, az sem
mentesítene a cselekvés felelőssége, kötelessége alól.”
Ekkor fogtam fel, értettem meg, hogy Fekete Gyula tragikusan
pesszimista és szenvedő ember, aki mint Sziszifusz, reménytelenül
görgeti felfelé a sziklát a hegyre, mert nem tehet mást. Akárhol
gyűltünk össze, baráti család asztalánál, kocsmában, sátorponyva
alatt, tüzeknél, Gyula falatozás előtt mindig kitette maga elé
bicskáját, s amiből csak lehetett, azzal nyesett a szájába
takarékos falatot. Sokáig ezt iróniával szemléltem, afféle Péterbácsiskodást
véltem látni benne, de ez utána fentebb idézett mondat óta
tudom, hogy ez belső parancs volt, folyamatos figyelmeztetés saját
eredetére és Sziszifusz voltára, küldetésére. A remény
feletti remény, hogy egyszer mégiscsak sikerülni fog. S a
magyarság megmarad.
Csurka István
|
