|
 2010.01.29.
A kommunista kétszínűség
Már
rég nem éreztem olyan viszolyogtató erővel a magyar politikai
baloldal amoralitását, gyógyíthatatlan méretűvé duzzadt
hatalomvágyát, mint néhány nappal ezelőtt, az MSZP Népszabadságban
közzétett, fizetett hirdetését olvasva. Nyugdíjkatasztrófa,
ez a címe – merthogy címe is van – a hirdetésnek, amely hírül
adja mind a két és félmillió érintettnek, hogy „A Fidesz
drasztikus nyugdíjcsökkentésre készül!” Bajnaiék nagyon
aggódnak ugyanis a nyugdíjasokért, és leginkább a Fidesztől
féltik őket, mivel jól emlékeznek rá, és van bőr a képükön
persze, hogy ezt 12 év távlatából - alig néhány hónappal a
13. havi nyugdíj eltörlését, a nyugdíjasok anyagi
ellehetetlenítését követően – megint elkezdjék szajkózni:
1998-ban a hatalomra került Fidesz minden nyugdíjas zsebéből
kivett húszezer forintot. Egy állítólagos kiszivárogtatásra
hivatkozva rángatják a vészharangot, remélve, hogy annak zúgásától
a nyugdíjas akut amnéziába esik, és elfelejti azt a gátlástalan,
erkölcstelen, elvtelen rablóhadjáratot, amit a Bajnai-Oszkó-páros
a nyugdíjas társadalom ellenében 2009-ben elkövetett.
A
cél, hogy ne 2009-ről, még csak ne is 2010-ről beszéljen a
nyugdíjas, hanem az 1998 emlékétől rázza ki a hideg, és attól
a mumustól, akit polgári nevén Orbán Viktornak hívnak. A
nyugdíjakat lenyúlni készülő Fidesz meséje azon cáfolatra
sem méltó, legalább százéves múltra visszatekintő,
kommunista vádaskodásoknak, hazugságoknak és rágalmaknak szerény
– (ugyanis sem verés, sem börtön, sem gulág, sem akasztófa
ezúttal nem jár vele) – megnyilvánulása, amivel népünket
1945 óta etetik. Valójában egy próbálkozás: hátha bejön.
És különben is olyan jólesik az elvtársaknak a régi rugók,
kipróbált patentek szerint eljárni, mert emlékezteti őket a fénykorra,
amikor gátlástalan és erkölcstelen hatalmi őrületükhöz
megfelelő politikai és rendőri hatalom is járult. Ez az idő,
ha Isten is úgy akarja, már sohasem fog visszajönni, viszont
elmúlni sem igen tud. Olyanok ma a magyar kommunisták – (akik
kizárólag az ellenség megtévesztésére titulálják magukat
szocdemnek) –, és fegyverhordozóik, a néhai ÁVÓ-s szülők
által felnevelt liberális csemeték, mint egykoron voltak a
leszegényedett, mindenükből kifosztott arisztokraták: semmi
sem maradt régi világukból, csak allűrjeik és a gyűlölet
azok iránt, akik taccsra tették őket. Érdekes, de a kommunista
számára nem Marx Tőkéje volt a meghatározó alapmotiváció,
hanem mindig is a gyűlölködés. Kezdetben a burzsujt, a kulákot,
a polgárt és a papot gyűlölte, manapság minket, akik európaiak
vagyunk, műveltek és nemzetiek. A gyűlölködő és a
kommunista szinonim fogalmak, aki ezt nem hiszi, lapozzon bele A
kommunizmus fekete könyvébe, amely mintegy 150 millió áldozat
tragédiáját próbálja dokumentálni, noha volt az 200 millió
is. És most ők, eme bizonyos könyv magyar fejezetének elv- és
jogfolytonos utódai aggódnak azon, hogy a Fidesz a „svédtípusú
nyugdíjrendszert akarja bevezetni”. Fogalmam sincsen, hogy
akarja-e valóban, azt sem tudom, milyen ez a svéd-típus – bár
ismerve a svéd állam szociális érzékenységét, nem hiszem,
hogy nagyon rossz lenne –, egyben mégis biztos vagyok:
hiteltelen és ízléstelen, ha a legutolsó és leghirhedtebb cigány
zsebtolvaj aggódik – fizetett hirdetésben – értékeim
biztonsága miatt. Köszönöm, nem tartok rá igényt. Furcsa
dolog ez, és logikátlan, de a kipróbált, legjobban bevált, történelmi
hazugságok ellen a legnehezebb védekezni. Az ember azt hinné,
hogy a trükk, amivel 1945 óta a vörös róka kibeszéli a holló
szájából a sajtot, már annyira szakállas dolog, hogy nem létezik
holló a világon, akire hatna. Ezzel szemben fordítva igaz: nem
létezik holló, akire nem hat. Ezer és ezer év óta az európai
éjszaka sötétjében valahol, valakik – számolatlanul sok –
mécsest, gyertyát, lámpát gyújtottak maguknak, és évezredek
óta minden éjjel ezekbe a lángokba pillangók és lepkék milliói
repülnek bele boldogan, majd hamuvá lesznek. Az ember azt hihetné,
hogy előbb vagy utóbb, ennyi idő múltán már csak
megtanulhatták a lepkék, hogy számukra a gyertya lángja halált
hozó fény, de nem tanulták meg. Holnap is, holnapután is bele
fognak repülni a lángba. A jelek szerint viszont nekünk sem túl
sok okunk van csodálkozni a tanulásra képtelen rovarok öngyilkoló
tragédiáján: a kommunista mákony átlátszóan aljas, gyakorta
primitív, és mindig sunyi hazugságaira a magyar társadalom egy
része máig vevő. A kommunista is – akár a kávézaccból
olvasó jósnő – mindig talál balekot magának, hiába, hogy
időközben állítólag beköszöntött a XXI. század. A most
lezajlott hosszú és konzekvens BKV-s sztrájk mindenesetre jelez
két dolgot. Az egyik, hogy némi javulás mutatható ki a
kommunista agymosástól való függetlenedés terén: a
doktrinerek ellenében győz a józan ész, a normalitás és az
igazság, még itt, a végtelenségig agyonhülyített Budapesten
is, ami nem kis eredmény. A másik, hogy a MÁV-osok támogató
kiállása által végre megjelent a hatékony – nem csak frázisokban
pufogó – szolidaritás: a „minden magyar felelős minden
magyarért” napi praxissá emelése. És ez nagyon biztató jel,
ugyanis remélni engedi, hogy talán mégis lesz magyar jövő,
Gyurcsányok, Bajnaik, Oszkók nélküli nemzeti kibontakozás. Amúgy
az események azt mutatják, hogy ezt a gordonizált kabinetet
legkevésbé sem érdekli a BKV-sok sztrájkja, mivel annak kárvallottjai
az átlag budapestiek, akik – finoman szólva – le vannak sajnálva.
Menjenek görkorin, gyalog vagy négykézláb, netán várjanak másfél
órát a buszra, ahogy jólesik neki: szabad országban élünk.
Én azt hiszem, csak egy olyan sztrájkkal lehetne elevenére lépni
a „szakértői kormánynak”, amely a multik működését
blokkolná le. Akkor aztán lenne pánik, jajgatás, készség a tárgyalásra
és a megállapodásra. De csak akkor, ha az idegenek érdeke
forogna veszélyben. „Így megy ez!” – fejezné be Kurt
Vonnegut ezt a cikket, ha ő írta volna.
Szőcs Zoltán
|
