vissza a főoldalra

 2010.07.02. 

Fél a szakma az újítástól

Szappanos Tamás koreográfus, táncművész, a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes művészeti vezetője 1964-ben született Sátoraljaújhelyen. 1978-tól 1981-ig a Hegyalja Táncegyüttes tagjaként olyan koreográfusok oktatták, mint Tímár Sándor, Foltin Jolán vagy Nagy Albert. A Hegyalja Népi Együttessel számos rangos hazai fesztiválon vett részt. 1981-ben Szolnokon Szóló táncosi nívódíjat kapott, Szakács Domokos (Bartók Együttes) és Mihaleczki Sándor (Bartók Együttes) mellett. Sikeréhez jelentősen hozzájárult Tímár Sándor, aki együttesük, akkori fesztivál programjának koreográfusa volt. Ettől kezdve Tímár Sándorral való kapcsolata hosszú időre meghatározóvá vált. Tímár Sándor hívó szavára 1981 augusztusában csatlakozott a Magyar Állami Népi Együtteshez. Eközben Budapesten az Eötvös József Gimnáziumban érettségizett le. 1986-tól 1993-ig az ELTE Táncegyüttes művészeti vezetője volt. 1987-1991 között asszisztensként segítette Tímár Sándor munkáját az Állami Népi Együttesnél. 1990-től koreográfiák (mezőkölpényi, bonchidai, visai, méhkeréki, kalotaszegi, dél-alföldi stb.) készítésére is lehetőséget kapott. Jó néhány jelenleg is az együttes repertoárján szerepel. 1996-ban magántáncossá nevezték ki. Tímár Sándor távozása után, 2000-ben kilépett a társulatból. 2003 szeptemberétől a Honvéd Táncegyüttes tagja. 2006-tól a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes művészeti vezetője.

Díjak: Zalai Kamaratánc Fesztivál koreográfusi III. nívódíj (2008) a Sár produkcióra, a XX. Országos Szolnoki Néptáncfesztivál együttesi nívódíja (2009) a Császár koreográfiára a Bartók Táncegyüttesnek.

 – 2010. június 6-án a Vasas Művészegyüttes Székházában tartotta évadzáró műsorát a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttes. A műsoron – többek közt – az ön egyik új koreográfiája, a Vér is szerepelt. Szintén nem régi munkája önnek a Sár c. koreográfia. Esetünkben mi a forrás? Egy novella, kisregény, vagy valami más?

 – Valami más, mégpedig a való élet. Több éve úgy szemlélem a világot, hogy érdekes arcokat, embereket, szituációkat, párbeszédeket figyelek meg, ezeket magamban elraktározom, feljegyzem egy papírra, majd beleépítem egyes koreográfiákba. Így a Vér és a Sár cselekménye is valós helyzetekre vezethető vissza. Azt sajnálom, hogy régebben nem voltam annyira figyelmes, hogy elraktározzak magamban érdekes szituációkat.

 – Haladjunk időrendben, mi ihlette a 2008-as Sár c. koreográfiát?

 – Azon gondolkodtam, hogy a falvakban milyen esemény hoz össze embereket. Az egyik ilyen a disznóvágás. Tehát megvolt az elképzelés, a zenei és a táncanyag is, de hiányzott egy olyan téma, ami a történetet továbbviszi. Nem messze az otthonomtól van egy borozó, ahová néha-néha próbák után betérek átgondolni a napi eseményeket. Megfigyeltem a törzsvendégek egy csoportját. Ők előszeretettel hallgattak nemzeti rockot a zenegépen és a beszélgetések témája is a magyarság történelméhez kapcsolódott. Egyik alkalommal Trianonról kezdett el beszélgetni a nem éppen józan társaság. Mi is Trianon? – vetették fel. Volt, aki nem tudta, s neki elmondták: „egy kastély Versailles-ban.” Ezt aztán úgy adta tovább az egyik a másiknak: „egy kastély Marseilles-ben.” Mire rászóltak: „Versailles-ben ba..meg!” Tehát a félművelt ember képe tárult elém. Ezt a beszélgetést lejegyzeteltem, s ez a Trianon-diskurzus lett a kohéziós témája a Sárnak. Természetesen így leírva nem egy érdekfeszítő a szöveg, a lényeg annak illuminált módban történő előadásán van. Részt vettem egyszer egy mezőségi disznóölésen, s majd alig változtatva az ott történtek menetén, a Sár elnevezésű produkcióban ezt állítottam színpadra. Próbáltam hű maradni a mezőségi eseményekhez, így még az üdítős reklámszatyorban hurcolt pálinka sem maradt el az előadásból. A színpadon egy deszkákból összetákolt disznóól látható, s előtte egy karám, ahová az állat ki tud futni. A gazda hajnalban, gumicsizmában áll a karám előtt. Különböző hangeffektusok – kakaskukorékolás, repülőgépzaj – után elkezdi fenni a kést. Majd megérkeznek a társak, s egy párbeszéd hangzik el: megkérdezik, hogy melyik disznó lesz az „áldozat”. Előkerül a pálinka a szatyorból, isznak, s mielőtt nekilátnának a disznóvágásnak, valaki feldobja a trianoni témát, amiről elkezdenek beszélni. Amikor a szöveg egy bizonyos részéhez érnek, akkor egy „kazettofonról” zenét hallgatnak, s jön a visai férfitánc. A zenét a mezőségi Palatkai Banda szolgáltatja felvételről. Egy-egy tánc után a férfiak újra isznak, s megint Trianonról kezdenek el beszélni. A karámban megölik a disznót egy kimért tempójú zenére, s ezt követően egy felszabadultabb muzsika következik. Erre a táncosok „lassított felvételben” jönnek ki, majd megint isznak, s folytatják a diskurzust. „Mit is akartál ezzel a Trianonnal? –Nem érted? Ezért utáljuk a franciákat!” A koreográfia vége a perzselés, ami alatt egy Petőfi-versekből összeál-lított szöveges keringő hallható. Ez nem egy olyan történet, aminek a végén konklúzió lenne. Nem is az a célunk, hanem, hogy egy életképet mutassunk be. Azt is tudom, hogy Erdély magyarlakta településein napirenden szerepelnek az olyan témák, mint Trianon, vagy Horthy Miklós politizálása.

 – S miért lett az egésznek a címe Sár?

 – Sokszor jártam Visában, ahol kövezett utak hiányában akár hóolvadás, akár eső után térdig ér a sár. Ezért az emberek még a lakodalomhoz is gumicsizmát húznak fel. „Sáros vagy valamiben” – ismerjük a mondást. Itt a sárnak van egy elvont jelentése is. A 20. századi nagyhatalmak bizony sárosak voltak a trianoni döntés meghozatalában.

– A Vér c. koreográfia is egy kocsmai élményen alapszik?

 – Nem csak azon. Bizonyára sokan emlékeznek arra, mikor a cigány származású Mortimer egy karddal megszúrt egy szintén roma gyereket. Arról pedig gyakran ad hírt a média, hogy két rivális vidéki család között véres összetűzés volt. Történt, hogy munka közben a számítógépen meghallgattam a Parno Graszt cigányzenekar albumát. A zene végén rájöttem arra, hogyha a számokat egy bizonyos sorrendbe összeállítom, akkor megszületik egy történet a dalszövegek alapján. Különböző tempójú, hangulatú számokról van szó, így a kontraszthatás is megvan. Összeállt bennem egy féltékenységi történet. Mielőtt bárki bármit mondana ránk, ki kell jelentem, hogy nagyon tisztelem a cigány folklórt. 2009. október elejétől eredeti cigányzenét hallgattunk a táncosokkal és cigánytáncokat tanultunk. Aki ért hozzá, tudja, hogy milyen nehéz cigánytáncot stílusosan megtanulni. Ennek egyszerű az oka, mert nincs a vérünkben. Közöltem a táncosokkal, hogy itt szó sem lehet viccelődésről, paródiáról, hanem a lehető legkomolyabban kell előadni a történetet. A Vérben egy szereplőn kívül mindenki meghal, s aki életben marad, a gyilkos, az is roma. A történet egy presszóban játszódik. A főszereplő cigány ott táncol csinos párjával. Megjelenik egy másik roma társaság is, majd jön a konfliktus. A mű nyitányaként a végső kép tárul elénk, közben egy olyan zene szól, aminek a szövege a börtönre utal. A főszereplő ott áll késsel a kezében, s körülötte fekszenek a halott cigányok. A zene végén feljön egy fehér vászon, melyen egy felirat: „néhány perccel korábban”. Ekkor lehet hallani egy visszatérő hangeffektust, egy írógéphangot, mintha valaki írná ezt a történetet. A roma társaságból kiugrik egy fiatal, jóképű cigányfiú, akinek megtetszik a főszereplő párja, táncol is vele, majd egy alkalmas pillanatban megszökteti. Közben a társaság tagjai fedezik a fiatalokat. Megérkezik két új szereplő a színpadra, kezükben brácsa- és gitártok. Kiderül, hogy a hangszertokokban baseballütők vannak. Tehát ez a két férfi a főhősnek segít. Van még két alak a színpadon. Egy férfi színes biciklis-felszerelésben a színpad bal oldalán, elöl ül, s végig mosolyog. Kissé ittas állapotban szemléli a történetet. Hátul pedig egy asztalnál egy fehér inges férfi ül, olvas, s előtte egy korsó sör. Amikor a már említett írógépes-hangeffektust halljuk, a férfi leteszi a könyvét, iszik egy kortyot, majd kézbe veszi a könyvet, s lapoz. Majd a baseball- ütőket hangszerként, és botként használják az alakok. Tehát egy cigány botolót táncolnak vele. Ezen tétel végén visszaérkezik a társaság és a „szökevények” is. Ekkor kezdik el fenyegetni egymást az emberek. A csábító kezébe az egyik cigányasszony szamurájkardot ad, de előkerül a vipera, a bokszer, a Molotov-koktél és a nundzsaku is. Ezt követően a Vér c. számra beindul a küzdelem, de úgy, hogy lassított felvétel formájában történik az egész öldöklés. Utoljára a csábító és a magcsalt ember viaskodik, a többiek holtan fekszenek. Egy szerzett tőrrel, miután kivédte a kardtámadást, a főhős többször is megszúrja a csábítót. Ezután feláll az olvasó férfi az asztaltól, a fehér ingre felveszi fekete mellényét, zsebéből előhúz egy szintén fekete színű sapkát, s így egy futtatott mozgalom figurájára hasonlít. Az alak nézi a halott cigányokat, odaér a gyilkoshoz, ránéz, biccent egyet a fejével: ezt ő sem hitte volna. Kontrasztként: a fekete mellényes férfi igen alacsony, míg a főhős magas, erős. A biciklis ekkor még mindig vigyorog a színpad bal oldalán. Később a főhős ráveszi a fekete mellényest arra, hogy cigánytáncot ropjon vele. Ekkor kilépünk a valóságból, a hullák megelevenednek, közösen táncolnak, a biciklis pedig illuminált állapotban nézi végig egyesével a táncosokat. Itt kell megjegyezni, hogy mind a biciklis, mind a fekete mellényes alak eredetijét a már említett borozóban láttam. Az előadás végén pedig egy feliratot mutatunk a nézőknek: „valahol épp sikkasztanak.”

 – Ennek akkor az a mondanivalója, hogy míg ezek a gyilkosságok történnek, addig a fehérgalléros bűnözők is tevékenykednek?

 – Itt nincs igazán direkt mondanivaló. Ez a szöveg azért született meg, hogy a nézők gondolatát eltereljem a presszóban történt gyilkosságokról. Természetesen néhányan aktuálpolitikai színezetet láttak a darabban, gondolom, a fekete mellényes figura miatt is. Ezt a történetet azért is szeretem, mert nagyon sok asszociációs lehetőség rejlik benne. Én annak örülök, hogy úgy sikerült ez a produkció, ahogyan kitaláltam. Természetesen ehhez szükséges a táncosok nagyon jó előadó képessége.

 – Ők is hozzátették az ötleteiket a koreográfiához?

 – Sokat segítettek, főleg a már említett „lassított felvételes” gyilkossági részben. A próbák alatt „meg is haltak” a táncosok. Két héttel a zalaegerszegi kamarafesztivál előtt felvettük kamerára a próbát. Ők ezt megnézték, s nem találták jónak saját alakításukat. Ezt követte egy három-négynapos „pokoljárás”. Ekkor újra gyakoroltak, és így összeállt a produkció. Nagyon sokat köszönhetünk Deffend Irénnek, aki pedig a női táncot tanította be.

 – Díjazták a Vért az idei zalai fesztiválon?

 – Nagyon jókat mondtak róla a szakmai értékelésen, de a zsűri azt is hozzátette: ez az a koreográfia, amit nem díjaznak. Azt mondták: biztos van Magyarországon egy olyan hattagú zsűri, ami ezt díjazná, de ez nem az a hat ember. Előtte a műsort a közönség addig nem tapasztalható együttéléssel, közbetapsolással, jókedvvel, vastapssal méltatta, ám díjat nem kaptunk. Azt is a szemünkre vetették, hogy nincs megoldása a műnek. Nem is az volt a célunk.  

– Sorolni tudnám azokat a naturalista darabokat és művészfilmeket, amiket eddig díjaztak, de „csak” elgondolkodtatták a nézőt, s nem adtak „kulcsot” a kezükbe. A sajtó írt valamit a Vérről?

 – Az interneten nem találtam semmilyen írást róla. A Zala megyei napilap csupán tárgyilagosan, felsorolásszerűen számolt be arról, hogy milyen produkciókat láthattak a nézők, de méltatás, kritika nem született. A szakmai lapoktól sem láttam a fesztiválon újságírókat. Visszatérve a díj elmaradására… Ha valamit díjaznak, az példaértékű. Tán azt nem akarta a zsűri, hogy ezt a szamurájkardos-megoldást bárki is átvegye tőlünk. Hozzáteszem: nem igazán kedvelnek minket a „nagy szakmai ítészek”. A néptáncos antológiába se vettek bele minket. Ennek az is lehet az oka, hogy mi új színt akarunk vinni a megszokott klisék palettájára.

 – Másokkal együtt koreográfusa volt a Naplegendának, a Mezőségnek, és a Táncos magyaroknak. Érdekel, hogy osztják fel a munkát, ha több koreográfusa van egy darabnak?

 –Olyan hosszabb műsorokról van szó, melyek több tételből állnak össze. Így egyes tételeknek más a koreográfusa. Természetesen mindig van egy olyan főkoreográfus, aki megálmodja, összefogja az előadást. A Mezőséget Zsuráfszky Zoltán, a Honvéd Táncegyüttes művészeti vezetője rendezte. Ebben az együttesben táncolok immár hét éve. Az erdélyi Mezőségen nagyon sok néprajzi szempontból emblematikus falu fekszik. Különböző zenékkel, viseletekkel, táncokkal találkozhatunk. Ezek a falvak zártan őrizték kultúrájukat. A Mezőség c. produkció négy falu táncát és zenéjét mutatja be. Zsuráfszky Zoltán – akit koreográfusként is példaképemnek tartok – az előadásban a visai-mezőkeszüi rész koreográfiáját bízta rám, amit nagy örömmel vállaltam és végeztem el.

 – Az ön által vezetett Bartók Táncegyüttes folkzenét használ?

 – Inkább úgy fogalmaznék, hogy autentikus zenét.

 – Ahogy a nyelv, úgy a zene is változik. Honnan lehet tudni, hogy mi is az autentikus?

 – A ma elérhető legrégebbi előadásmódról van szó. Sajnos Erdélyben az ifjúság már kevésbé tanulja meg az elődök táncait. Könnyű bejutni már Visáról Kolozsvárra, így a lakodalmak helyszíne is megváltozik. A nagy ünnepekre más zenekarokat hívnak meg, az idősebbek meghalnak, így feledésbe merül az ősök tánckultúrája. S ekkor lehet a mi felelősségünket említeni. A Vér és a Sár egy fesztiválra készült darab, de emellett beszélni kell fő célunkról, a táncok megőrzéséről. Amennyire lehet, minél mélyebb ismerettel kell rendelkeznünk a táncokról, a zenékről, s ezeket a lehető leghitelesebben kell bemutatnunk a színpadon. Ezt nevezem én kortárs néptáncnak.

 – Beszélhetünk még táncgyűjtésről?

 – Természetesen!

 – Akkor még vannak „fehér foltok”?

 – Nincsenek, de a táncgyűjtésben sokat számít a személyes tapasztalat. Hiába nézzük a képen táncoló embereket, ha nem ismerem személyesen őket, vagy az adott falu társadalmát, akkor nagyon nehéz hitelesen koreográfiát készíteni. Természetesen képekről lehet mozdulatokat reprodukálni, de akkor már, hiába ügyesek a táncosok, a produkció nem válhat teljesen hitelessé.

 – 2006-ban lett Deffend Irénnel együtt a Bartók művészeti vezetője. Mi annak az oka, hogy két személy osztozik ebben a munkában?

 – Annak idején egy főre írták ki a pályázatot. Én viszont beleírtam az anyagba, hogy kedvező elbírálás esetén Deffend Irénnel szeretnék ezen a poszton együtt dolgozni. Irén főleg a női táncok betanításával foglalkozik, koreográfiákat készít, s hatalmas néprajzi tudása segít a jelmezek kiválasztásában.

 – A Bartók Táncegyüttest Tímár Sándor alapította 1958-ban. A Tímár-módszer él még az együttesben?

 –A mai napig a Tímár-hagyományt folytatjuk. A Bartók Táncegyüttes emblematikus és korszakalkotó tényezője a magyar néptáncművészetnek, ami egyértelműen és vitathatatlanul Tímár Sándor érdeme. Alapvető értékként tartjuk számon az általa kidolgozott pedagógiai módszert. Ma is kor-szerű, minden korosztálynál alkalmazható. A Bartók Táncegyüttes – mint szellemi alkotó műhely – jelentősége, valamint a táncházmozgalom elindításában játszott szerepe ma is meghatározó. A hagyományőrzés, nemzeti öntudat, hazafiság, nemkívánatos fogalmak voltak az akkori rezsim ideológiai dogmatárában. Mintájára sok más amatőr, illetve hivatásos együttes változtatott addigi – táncművészetről alkotott – felfogásán. Mi tovább haladtunk tehát ezen az úton, s már adatközlőre bontjuk le a táncokat. Ez azért is fontos, mert a táncnak egy nagyon fontos belső lényegét érti meg ezáltal az előadó. Ilyenkor „bebújok a másik bőrébe”. Ez is elősegíti a hitelességet, ami azért is fontos, mert ha a falvakban elhal a néptánc, akkor mi leszünk az adatközlők. Ennek a szerepnek megfelelni pedig csak a lehető legaprólékosabb és legautentikusabb munkával lehet.

Medveczky Attila