vissza a főoldalra

 2010.07.02. 

Csurka István: A VB mint kultúra

Amióta elkezdődtek a VB-közvetítések itt, a környezetemben délután négy órakor elhallgatnak a fűnyíró gépek. Minden munkazaj megszűnik. Gazda- és kerttulajdonos, kőműves és segédmunkása, sörivó és borivó betelepszik a képernyő elé, helyet foglal egy kocsmában, ahol vitatkozni is lehet a látottakon és nézi a vébét, amelyen nincs magyar csapat. Pontosabban csak egy csapatunk van jelen, de az aztán elsöprően és besöprően jelen van: a Köztévé népes közvetítő gárdája, amely minden mérkőzést közvetít.

A közvetítők két táborra vannak osztva: A frontharcosok, az első számú csapat kint a helyszínen forgat, a másik bent a stúdióban szakszerűen értékel és tudtára adja a kedves nézőnek, hogy mi az, amit látott. Ez megfelel a politikai élet képletének, amelyben a politikusok megvívják, megvívogatják a politikai harcokat, a politológusok pedig értékelik, felnagyítják vagy kicsinyítik. Megbízásuk szerint elérik, hogy a közönség ne azt lássa, hallja, értse, amit látott, hanem amit a háttérhatalom érdeke szerint értenie kell. A politológus pontosan úgy általánosít, hirdet eredményt, mint a most megszületett fociolóus, aki elemez, értékel, cseveg, szellemeskedik és elsősorban azt adja a közönség tudtára, természetesen a kinti frontharcossal együtt, hogy a vébé világesemény és mindenekfelett csak azért létezik, mert közvetítve van. A vébé tehát a miénk.

Soha még ennyire maga a közvetítés nem nőtt fölébe az eseménynek, mint itt most. Ez, természetesen világjelenség és mi csak azért érzékeljük hatványozottabban a közvetítés túltengését, mert focicsapatunk nincs ott. Már, aki persze érzékeli. Mi érdektelenek volnánk, ha a tévé megengedné, hogy érdektelenek maradjunk. Nekünk normális esetben elegendő volna napi beszámoló, híradás és a kiemelkedő összecsapások közvetítése. Ezzel szemben most számunkra teljesen érdektelen és lapos mérkőzéseiről kapunk közvetítést, mert ez illik bele az elnemzetietlenítés világpolitikájába, illetve különösen a Magyarországon folyó elnemzetietlenítésbe. Tisztelettel végighallgatjuk Elefántcsontpart himnuszát és nézzük a fekete arcokat, akik fel vannak szólítva, hogy vágjanak átszellemült képet egy olyan zene alatt, amelynek semmi afrikai jellege nincs. Egy olyan eseményben, amelyben nem kaptunk szerepet. Főnézőkké tesznek bennünket. Ez politika. A FIFA a világliberalizmus egyik főszereplője.

A közvetítés korában élünk. Ma minden, ami történik, elsősorban közvetítésben, egyre teljesebben képernyős-közvetítésben történik és a mai ember csak közvetítésen keresztül fogja fel a világot. Én magam, miközben legalább egy meccset, az estit megnézem, sokszor nem is tudom, van-e hát vébé Dél-Afrikában, vagy csak közvetítik.

A reklámmal ez már régen megtörtént. Régen a reklám a kereskedő és a fogyasztó, az áru és a vevő közt használatos figyelemfelhívó eszköz volt, amelyre a kereskedőnek volt szüksége, hogy többet el tudjon adni az áruból. Ma nem igy van, ma maga a reklám is termék, saját minősége, politikai célja, politikai értéke és életalakító természete, jelentősége van. Egy tudományág és a társadalom befolyásolásának, a világképének kialakító eszköze, amellett, hogy eladásra is kínál valamit.

Nem szabad feltétlenül a politikai reklámra, politikai kampányra szűkítenünk ezt a világalakító, tudatbefolyásoló és vezetési módszert, ami a reklámban megjelenik, vagy ami a vébéközvetítésben a focin felüli jelentést kap. Sokkal sorsdöntőbb és az ember jövőjével sokkal mélyebben összefüggő üzeneteket kapunk a reklámtól és a közvetítéstől. A köztévé csúcsidejének csúcsidején, a híradó kezdete előtti pillanatokban egy idő óta mindig megjelenik egy rövid hirdetés, amelyben egy csinos nő arca mellett megjelenik egy snájdig férfi, valószínűleg énekes és  a szöveg a következő: „Tommy Hilfiger az Aréna Plázában, a Felső Streeten és a vidék nagyvárosaiban.” Semmi több. Nekem fogalmam sincs természetesen, hogy ki az a Tommy Hilfiger, bizonyára a fiú, de az Aréna Plázáról tudom, mert hetente látom, amikor arra megyek, hogy az ügetőpálya helyén épült, a Kerepesi temető oldalában. Sokszor elgondolom, hogy mi lehet most a fölött a volt páholy fölött, ahol évtizedekig ültem és kiáltottam, ha az Isten, a hajtók és a ló akaratából ez esedékessé vált, hogy „így, ahogy vagytok!”, de bent természetesen még soha nem voltam a Plázában. (Nem is megyek, legfeljebb, ha oda internálnak.) A kis klipp azonban mást is üzen. A megfogalmazásával azt üzeni, hogy Pesten, Magyarországon, valahol ott, ahol én sok életidőt eltöltöttem, van egy út, betonút, egy bizonyos „Felső Street”. Már nem utca, nem út, hanem „Felső Street”. Bizonyságául annak, hogy az ország, ahol élünk, nem a miénk. Nem mond semmi mást, nem mélázik azon, hogy ki építette fel az Aréna Plázát és miért, mi végre, kik és mit árulnak benne, mit énekel benne Tommy Hilfiger. Nem tudom, hogy a Gumigyárat siratja, amely ott volt a szomszédban és már nincs, vagy magát az ügetőpályát és a szomszédos Tattersaalt siratja dalban, amelyek mind  csak voltak. Lehet, hogy nem is a fickó Tommy Hilfiger, hanem a csinos nő, aki matrózsapkát hord és esetleg rúdsztriptízt mutat be, Mindkettőhöz joga van és a „Felső Streeten” bizonyára tapsol neki a nagyérdemű közönség. Maga az üzenet azonban nem ez, az üzenet a „Felső Street”. Az idegenség üzenete, a valódi tulajdonos üzenete, miként a vébéközvetítés ránkerőszakolt dömpingjében is.

Az út angol neve, méghozzá magyar szóval elkeverve, hogy jobban rozsdásodjék az agyba vert szög.  Egyébként, mint minden hasonló nyelvi keverék, rombol, útjában van a jó nyelvtudásnak, műveletlenséget terjeszt, értelmetlen.

A vébéközvetítésnek ez az irdatlan túltengése is értelmetlen, ha csak a sportértékét és a magyar sport érdekeltségét nézzük. Vajon miért közvetít ennyire odaadóan, kimerítően, fáradtságot és költséget nem kímélve egy nemzeti, közszolgálati tévé egy világbajnokságot, amelyben a nemzeti csapat nincs érdekelve.

Több válasz adódik. A tévé nyilván azt mondja: üzleti érdek, sok reklámot el tud adni, drágábban, mert sok a nézője. Ha a Tommy Hilfiger-reklámot tekintjük, eziránt lehetnek kétségeink: Tommyék már hónapok óta hirdetnek, az eseményük, a műsoruk kulturális és valószínűleg üzleti szempontból is harmadrendű és mégis minden nap megjelenik, nem szorította ki semmi. A „Felső Streetet”, a nyelvrombolást ugyanis nem lehet kiszorítani. Az Peresz izraeli elnök politikai céljainak alátámasztására történik, felvásárlási célból.  A köztévé üzleti szempontját tehát nehéz elfogadni.

A következő válasz: a sport érdekében. Sportolásra hív fel a közvetítés, méghozzá úgy, hogy a sör is fogy cefetül. Ez igaz. A sörgyárak külföldi kézben vannak. A kóla is. A szikvíz is. A közvetítés tehát öncél. A hatalmára, a mindenhatóságára mutat rá. Közvetítés über alles – ez jelenti. Most ez a magyar közvetítés, amelyben nincs magyar! S végül lehet, hogy éppen azért  nnyire kiterjedt, alapos, mindent elborító a közvetítésünk, mert nem vagyunk jelen. Ha semmi nemzeti okunk ekkora közvetítésre, mert nem vagyunk jelen, akkor ez a teljesen nemzetietlen közvetítés azt sugallja, hogy nem is kell nemzetieskednünk. Nem kell fokozott érdeklődést tanúsítanunk azért, ami magyar, lelkesedhetünk önzetlenül Elefántcsontpartért, Kamerunért vagy Angliáért is.  Azért nagy a közvetítésünk, mert a magyar Himnuszt nem játsszák a mérkőzések előtt és a magyar honfikebelnek nincs miért dagadnia. Dagadjon hát idegenekért, dagadjon mindenkiért, esetleg egy választottért, a leendő győztesek valamelyikéért. Szokja meg, hogy ő senki – már megszokta –,  és elsőként simuljon bele egy olyan nemzetköziségbe, amilyet talán Tommy Hilfiger énekel az Aréna Plázában, a „Felső Streeten”.

Ha a magyar ember megtanul nemzetközileg lelkesedni, akkor idehaza is érdektelenné válik számára a nemzeti politika. Ha a fociológusok felfújják neki a vébét, akkor továbbra is könnyű lesz megakadályozni egy vébéképes, Magyar Himnuszt énekeltető válogatott kialakulását, és a magyarság körében nem tör ki hazafias láz, pontosabban magyar magyar nacionalizmus. Amit Peresz elnök úr egyáltalán nem tartana jó fejleménynek, teljesen egyetértve a nyílt társadalom apostolával, Soros Györggyel, akinek a cégét ötszázmillióra büntették az egyik OTP elleni akciójáért. Ezek, akár tetszik, akár nem, összefüggő tételek.

Régóta tudható, közismert a világbajnokság helyszíne, ideje és magyarnélkülisége is. Az is kétségtelen, hogy legalább két éve bizonyos a magyar választás ideje, várható eredménye pedig nagyon valószínű volt. Ha a kétharmados többség borítékolható nem volt is, a Fidesz- győzelem és az új kormány felállása úgyszintén. Előrelátó műsorkészítők megszervezhették – Baló és társai – ezt a túltengő közvetítést azért is, hogy a közönség kevésbé érdeklődjék a beállott változások, a következő nehéz feladatok, a szükséges személycserék iránt. El kell bagatellizálni a dolgot. Ezért adnak napi három közvetítést, ezért csinálnak szenzációt abból, aminek csak egy része szenzáció, a többi pedig sportszempontból is unalmas.

A világban semmi sem történik hátsó szándékok nélkül. A magyarságot mindenképpen meg kell akadályozni abban, hogy himnuszképes magyar válogatottja legyen. Ez a gyenge, tornaórátlan iskola és a szörnyű népfogyatkozás ellenére lehetséges volna, ha sok diszkót, játéktermet bezárnának, ha az ifjúságot küzdelemre nevelnék. Mivel azonban ez a nemzeti önérzet megerősödéshez vezet, mert a vébé és akarják-nem akarják az olimpiák is a nemzetek közötti háború, a hadi győzelem és hadi vereség képét rajzolják fel a lélek barlangfalára.  Ha egy nép „Felső Streetes”, Tommy Hilfigeres megszállásra van ítélve, akkor éppen akkor kell ekkora közvetítést és belső lázat, várakozást felkeltenie a képernyőn, amikor nemzeti középosztálya kétharmados politikai győzelmet aratott.  De válogatottja még nincs.

A liberális fogyasztói társadalom szórakoztatott, pontosabban elszórakoztatott társadalom. Ezt mind a szociológia, mind a filozófia már írta, bemutatta, a következményt elemezte. A magyarság egyharmada ma nélkülözik, fogyasztani még szükségletei kielégítése erejéig sem képes, a szórakoztatásból, különösen annak legegyszerűbb formájából, a képernyősből azonban részesül. Nézi a vébén egy fekete és egy sárga csapat rugdosódását, esetleg egy feketékkel tűzdelt európai és egy tiszta fekete csapat küzdelmét, és fogyasztói embernek érzi magát. Talán még a gyomra sem korog hevesen. Egy kis hálát is érez. El-elhiszi az elszórakoztató intézmény másféle műsorainak állításait. Szívébe fogadja elszórakoztatóit, a tévésztárjait. Azok tudják is ezt és, hogy még szebb legyen a dolog – dalra fakadnak. Csinálnak egy nagy, közös éneklést, egy himnuszt, a magyar szórakoztatás himnuszát, amelyben mindegyikük felénekel egy-egy sort. A nagy szórakoztató sztárok, a közvetítők, akik máskor híreket adnak közre és politikai véleményeket erősítenek meg, vagy gyengítenek el, most azt mondják neki, bele a szemébe, hogy ő, a kilakoltatás szélén álló az elszórakoztatott, az Elefántcsontpart egyik mérkőzésének élvezője – a sztár. „Te vagy a sztár!” – mondják bele a szemébe a liberális rend alapemberei, az elszórakoztatók. Aztán szerényen, tényszerűen hozzáteszik: „egy klipbe tartozunk”. Magam ellenvéleményt jelentek be. Arany Jánossal szólva: tartozik a fene.

P. S. : Már leadtam a cikket, mikor felhívták a figyelmem, Tommy Hilfiger nem énekes, még csak nem is rúdtáncos, egyszerű divatdiktátorként tengeti életét. De végül is mindegy is. Nem? Boltja a Felső Streeten van. Ha majd az Aréna Plaza Kerepesig ér, akkor a Felső Streetet Hilfiger Avenue-nak fogják nevezni?